Ha szeretné tudni, mi működik jól a magyar gazdaságban, olvassa el az ellenzéki sajtóban, hogy mi a rossz szerintük
Ha a mindenszarizmusra létezne Nobel-díj, azt minden bizonnyal a 444 gazdasági rovata vinné el, amely annyira komolyan vette a magyarpéteri sorvezetőt, hogy megközgazdászkodta: júniusban egyensúlyba került a költségvetés, és ez rossz. Jó tudjuk, nekik az épp most a megszorító román államháztartás a példaképük, de a gazdasághoz láthatóan nem értenek.
Történt ugyanis, hogy a májusi és a júniusi hónapot pluszban zárta a magyar költségvetés havi alapon, vagyis ezekben a hónapokban több volt a bevétel, mint a kiadás. Ez a magyar (és a legtöbb európai) költségvetésben viszonylag ritka jelenség, de hát már csak ilyen a gazdaság. És persze szerencsés is, hiszen ebben a hónapban nem nőtt az államadósság. Legalábbis ezt gondolnánk, de tévednénk a 444 közgazdasági zsenijei szerint. A pluszos hónap oka ugyanis nem más, mint hogy jelentős osztalékot fizetett be az államkasszába az állami tulajdonban lévő Szerencsjáték Zrt. és a reptér üzemeltetőjét tulajdonló Corvinus Zrt. Ez viszont a 444 szerint nem meggyőző eredmény, mert a pénznek rejtélyes módon lett is helye.
Gazdasági gyorstalpaló
Persze, hogy lett: évtizedek elhibázott gazdaságpolitikája élte fel, amelynek visszafordítása szintén évtizedes projekt.
A 2008-tól (Magyarországon már inkább 2006-tól) kezdődő gazdasági válság egy valamit világossá tett: ha az állam nem rendelkezik stabil és jelentős saját bevételekkel, akkor a teljes társadalom kiszolgáltatottabbá válik pénzügyileg. A szocialista kormányok privatizációs tevékenysége folyamán két mód maradt az állam számára, amellyel készpénzhez juthatott: az adók és a hitelek. Ugyanakkor mivel az állam innentől csak az adópolitikájának struktúráját tudta biztosítékként felajánlani a külföldi hitelezőknek, ami így ezeknek a hitelezőknek a kegyére bízták az adópolitikát. Ennek az eredményeként tűnt el a 13. havi nyugdíj, így nőttek az adókulcsok és fagytak be a reálbérek. És minthogy az adóbevételeken kívül más érdemi bevétellel nem rendelkezett az állam (hiszen az esetleges bevételt termelő állami cégeket is privatizálták), a csökkenő bevétel-konstans/növekvő kiadás párosa egy adósságspirálba lökte az államot. Még rosszabb, hogy ezek az újabb adósságok nem beruházásokra, gazdaságélénkítésre, hanem folyó kiadások finanszírozására csorgott el. Vagyis semmi olyanra, amely közép vagy hosszú távon bármiféle plusz bevételt hozhatott volna. Az államadósságot ugyanis lehet okosan is használni, ha az államadósság növelésével megvalósított beruházás később több bevételt hoz, mint amennyi az államadósság kamatokkal növelt összege. Egyszerűbben: ha többet visz a hitel, mint amit hoz, az egy rossz hitel. Ha többet hoz, mint amennyit visz, az jó.
Jó példa a 2010 előtti Magyarország csapdájában ragadt országra Görögország, amely már csődöt jelentett, most pedig éppen a 13 órás munkanap bevezetését fontolgatják a szakszervezetek legnagyobb felháborodására.
Vagy említhetnénk Romániát, minden Fekete-Győr András poszter alatt alvó belpesti kedvenc bezzegországát, ahol áfaemelést, nyugdíjjárulék emelést, különböző különadókat jelentettek be, mert rájöttek, hogy nem tartható az az ütem, amivel bővül az államadósság. Csak a tisztánlátás kedvéért, Románia nulla közeli államadósággal ugrotta meg a rendszerváltást, mára pedig nominálisan jóval meghaladja a magyar álamadósság mértékét a román, és GDP-arányosan is jelentős ütemben közelít. Sokkal gyorsabban, mint ahogy az összes lap által magasztalt román GDP-növekedés konvergált a magyarhoz.
Visszatérve Magyarországra, hazánk a régió egyetlen olyan országa volt a kétezres években, ahol több egymást követő évben (2006-2009) elmaradt a GDP-növekedés, vagy csökkent is. A 2010-es növekedés pedig szintén csak technikai jellegű volt, ha figyelembe vesszük az előző évek recesszióját. Ennek oka, hogy miközben az állam úgy privatizálta az állami tulajdonú vállalatok egy jelentős részét, mintegy 190-et, köztük a Dunaferrel, a Főgázzal, vagy a repülőtérrel, hogy azok egy része profitabilis volt az értékesítés előtt, azt követően azonban tulajdonképpen felszámolásra kerültek, vagy bármiféle fejlesztés nélkül kerültek hosszabb távon parlagra (lásd a már említett Dunaferr). Tehát úgy hirdette meg a szocialista kormányzat a „hatékonyságnövelő” privatizációt, hogy valójában nem realizálódott abból a vásárláson túlmutató gazdasági tevékenység, amely később a gazdasági növekedés motorja lehetett volna.
Ennek az állapotnak a közgazdasági lehetetlenségét ismerte fel a jelenlegi kormányzat már 2010 előtt, kiegészítve azzal a nyilvánvaló realitással, hogy a gazdaságnak nem elég termelnie, arra piacot is kell kreálni. Piac viszont akkor van, ha az embereknek van pénzük vásárolni, vásárolni pedig akkor van pénz, ha van munka. Ha van munka, minden van- mondta Orbán Viktor. Ezt a kijelentést azonban nem a 2025-ös (pontosabban 2019-es) kontextusban kell értelmezni, hanem az elsődleges szükségletek kielégítésére vonatkozóan. Tehát arra, hogy egyáltalán legyen munka. Az már a szerencsésebb helyzet, hogy a gazdasági növekedés csúcsát jelentő 2019 óta arról vitatkozhatunk, hogy milyen munka legyen. Ez egy szintén messzire vezető kérdés, de jelen írás szempontjából a lényeg, hogy egyáltalán van a családoknak bevételük, hiszen ezen a téren már eljutottunk addig a diskurzusig, hogy milyen az a bevétel. De mi van az államkasszával?
Az államkassza szintén átment a van és a milyen dilemmán a bevételek kapcsán. A 2010-es kormányváltást követően fokozatosan kerültek vissza a korábban állami tulajdonban lévő cégek egy jelentős része. Így például a Mol, majd nem olyan régen a Liszt Ferenc repülőtér üzemeltetője, a Budapest Airport.
Itt érünk vissza a jelenbe, amikor ezek a cégek osztalékot fizetnek, ez az osztalék pedig egyensúlyba hozza a költségvetést. A balos „szakmának” és a folyton szakértői kormányzásra vágyakozóknak innen üzenjük: igen, „csak” azért van (relatív) egyensúlyban a költségvetés, mert az állami tulajdonú cégek osztalékot termelnek. Ez a lényeg. Erről beszél 20 éve mindenki, aki sokszor, sokféleképpen elpanaszolta, hogy a szocialista kormányok szétlopták az országot.
Míg ugyanis az állami tulajdonú cégek osztalékot termelnek, és mint látjuk, nem is keveset, addig az adóbevételekből származó forrásokat fel lehet használni másra is, mint a költségvetés kibalanszírozására. Például a rezsivédelmi alap fenntartására.
Persze, az olyan komplex folyamatokat, mint az állami tulajdonban lévő vállalatok osztalékfizetésének a költségvetésre gyakorolt hatását nem lehet olyan húsbamaró demagógiával tálalni, mint azt, hogy a repülőtér árából hány köbméter fát lehetett volna venni a rászoruló családoknak. Csakhogy a nap végén ezek az összetett gazdasági folyamatok finanszírozzák a fanyalgó tiszások európai viszonylatban aránytalanul olcsó rezsijét. Többek között.
