A tiszás Tarr Zoltán most a kommunista sajtószabadságért kiált

Tarr Zoltán a tiszás szekta elitjének a tagja, újabban megállapította, hogy ő bizony egy diktatúrában él, és ez a felismerés olyan élesen hasított belé, hogy azt ki is ventilálta magából. A tiszás politikus feltehetőleg először egy drámai versben akarta megosztani elsősorban a tiszás szektatagokkal, hogy Magyarországon már megvalósult a „csend diktatúrája”, de  a politikus végül ráunt az irodalomra és a magyar nyelv szépségére, és inkább szárazon tolta a választók arcába a Tisza Párt által megállapított valóságot, mert ők sohasem hazudnak, de ha mégis, akkor az csak a mi érdekünkben van. 

Tarr így kezdte drámai bejegyzését:

Van annak egy diszkrét bája, amikor egy olyan politikus aggódik a sajtószabadságért, akinek főnöke nem képes a sajtómunkatársai által feltett kényelmetlen kérdések megválaszolására, és annyival intézi el ezeket a kellemetlen pillanatokat, hogy azt kijelenti: maguk akkor is hazudnak, amikor kérdeznek. De itt van például az is, amikor Gulyás Márton a Partizánban meg merészelte kérdezni Pétertől, hogy volt-e része bennfentes kereskedelemben, de válasz helyett csak azt azt a flegma kérdést kapta Magyar Pétertől, hogy:

De beszélhetnénk az ATV-s jelenetről, amikor a műsorvezető Péternek nem tetsző kérdéseket tett fel, és ezért a pártvezér sértődötten és duzzogva távozott a stúdióból. De szép jelenetnek lehettünk tanúi a szektavezér kaposvári fórumán, amikor a Rákosi-magaslatokig felérő tiszás pártelnök, csupán testvéri szeretetből aljas, mocskos senkiknek és hazaárulóknak nevezte a jobboldali sajtó munkatársait. A sort még lehetne folytatni, mert Péter bővelkedik az olyan megnyilvánulásokban, amelyekkel a magyar sajtó „függetlenségét” szeretné elérni. Magyar Péternek a sajtóhoz történő hozzáállásából láthatjuk, hogy a valóságban mit is jelent egy független sajtó a tiszás vallási vezetőnek.

Az általuk hangoztatott függetlenség abban áll, hogy a sajtó Magyar Péter minden egyes lépéséről nemcsak kritika nélkül tudósít, de a pártelnök minden egyes rezdülését pozitív, egyenesen dicsőítő színben tünteti fel, ha pedig bármiféle „félreérthető” szituáció adódna, akkor a sajtónak arról nem is kellene tájékoztatni a népet. Mert minek azzal fárasztani és izgatni az egyszerű polgárt, ha egy párt vezetője kétes szituációba keveredik? Rákosiék, majd Kádárék is szépen megoldották ezt a feladatot, minden bizonnyal ez Magyar Péteréknek is menni fog. Hiszen az igazi kommunista szellem feltétel nélkül megvan bennük: tele a padlás ígéretekkel, amelyek a Kánaánt ígérik a magyar választónak, noha a megvalósításra láthatóan nincs mód. Tarr Zoltántól ugyanakkor már azt is tudjuk, hogy csak azért nem mondanak el mindent, mert akkor meg fognak bukni.

Tarr Zoltán az állítólagos „csend” helyett inkább vezére hangját hallaná

A fentebbiekből következően Magyar Péter és a szektás elit célja egy olyan független sajtó létrehozása, amely csak nekik tartozik engedelmességgel, és amely képes arra, hogy a Tisza Párt kommunista vonalát kövesse. Azok, akik pedig nem hajlandóak ebbe a körbe belépni, azoknak nem lesz helye sem a szakmában, sem az országban. 

Tarr Zoltán nem azért tölti fel könnyeivel a közösségi médiát, mert úgy általában érdekli a sajtó szabadsága, hanem mert a Tisza Párt, vagyis Magyar Péter meg akarja kaparintani magának az egész sajtót, amelynek függetlensége csak abban fog állni, hogy eldönthetik, betagozódnak a tiszás szektába, vagy sem. És abban is biztosak lehetünk, hogy Péterék népi demokráciájában nem lesz csend, mert Magyar Péter hangja fog folyamatosan visszhangozni a fejünkben.