A vasutasoktól is féltek a kommunisták, ezért Recskre és Kistarcsára hurcolták őket
Húsz nappal Sztálin halála után, 1953. március 25-én éjjel országszerte 240 vasutast – többnyire MÁV-főtiszteket – tartóztattak le és internáltak az ÁVH-sok: a férfiakat Recskre, a nőket Kistarcsára vitték. A táboron belül elkülönített, szögesdróttal körülvett, bemeszelt ablakú barakkban tartották őket fogva. Így lettek „belső” rabok a tábor többi foglyához képest, s ezért is maradt igen sokáig homályban az ő szenvedés-történetük. Leszármazottjaik rájuk emlékeztek a Keleti pályaudvar oldalában lévő emléktáblánál.
A kommunisták rémtetteinek bemutatására egy egész könyvtárat is létre lehetne hozni. Nem csupán a terror mennyisége, de a sokszínűsége is figyelemre méltó. Egyszerűen elképesztő volt ugyanis az a sokféleség, ahogyan az embereket gyötörni tudták. Nálunk Magyarországon is igaz volt ez. Üldözték a becsületes parasztembert – akiket ők kulákoknak hívtak -, az arisztokratákat, az Istenben hívőket és papjaikat, lelkészeiket, a hazaszeretetüknek hangot adó nemzettársainkat. Ezekről ma már viszonylag sokat tudhatunk.
A vasutasokat Recskre hurcolták
Kevésbé ismert fejezete ugyanakkor a kommunista terrornak az, amit a magyar vasutastársadalom bizonyos tagjaival szemben elkövettek. Hogy velük mi volt éppen a baja a Rákosi nevével fémjelzett elvetemült terrorállamnak? Miért láttak bennük is veszélyt? Mert a vasutasok homogén, szervezett csoportot alkottak. Olyan rendre nevelték őket, hogy a háború előtt a vasutasokat második hadseregnek tartották. Mindenek feletti összetartás és a legnemesebb értelemben vett bajtársiasság volt rájuk jellemző. A kommunisták pedig minden ilyesmitől rettegtek.
S mivel kezükben volt a hatalom, és „a párt ökle”, vagyis az ÁVH révén a terrorjuk bárkire lesújthatott, 1953 tavaszán a vasutasok kerültek sorra. Különböző, koholt vádak alapján egy éjszaka alatt összegyűjtötték, majd hermetikusan elzárták őket a külvilágtól. Állami szolgálatban, szolgálati esküjük szerint végzett munkájuk miatt ártatlanul hurcolták meg a szerencsétlenül járt vasutasokat. A nők Kistarcsára kerültek, a férfiakat a hírhedt recski haláltáborba hurcolták.
Az ÁVH őrzése alatt álló, szigorúan titkos tábor – amelynek létezéséről sokáig nem is tudtak az emberek, pedig három éven át működött a Mátrában, a Csákány-kő lábánál – ideális volt arra, hogy a kommunisták teljesen elkülönítsék a társadalomból azokat, akik szerintük veszélyt jelentettek a rendszerre. A fentiek okán hurcolták ide a letartóztatott vasutasokat is, akik külön barakkban lettek elhelyezve. Mint bármely más, Recsken raboskodó honfitársunkról, így ezekről a vasutasokról sem tudott semmit a családjuk.
Hét éve annak, hogy a Recskre és Kistarcsára hurcolt kétszáznegyven vasutasnak emléktáblát avattak a Keleti pályaudvar oldalánál. Itt tartották koszorúzással egybekötött megemlékezésüket az egykori elhurcoltak leszármazottjai. Az ünnepség szónoka a Zalaegerszegen élő Szalay Gyula volt, aki édesapjára, a jogász végzettségű Dr. Szalay Gyulára emlékezik évről-évre, s aki forgalmi szolgálatvezető volt a vasúttársaságnál. Emlékező beszédében további részleteket is megtudhattunk a kommunisták által elhurcolt vasutasokról.
Internálásuk hátteréről annyit lehet tudni, hogy szinte mind a vasúti üzletvezetőségeken – többek között Budapesten Debrecenben, Miskolcon, Szegeden, Pécsett, Szombathelyen – dolgoztak a két világháború között. A háború előtt üzletvezetőségnek hívták a mai vasúti igazgatóságokat. A bizalmi osztályokon dolgozókat vették elő és azzal vádolták őket, hogy a szovjetek ellen kémelhárító tevékenységet végeztek. Sántított a vád, ráadásul többen soha nem tartoztak az üzletvezetőséghez. Azzal vádolták őket, hogy nem illeszkedtek be a kommunista rendszerbe, hogy kommunista vasutasokat és civileket jelentettek fel. Az üzletvezetőség ezzel szemben olyan csoport volt a vasúton belül, amely német és magyar katonákat, eszközöket, sebesülteket szállító vonatokat irányított a katonai parancsnokság utasítása szerint. Az a vád pedig, ami szintén elhangzott, miszerint kémelhárítók voltak, szemenszedett hazugság volt.
Amikor a tábort 1953 őszén felszámolták, az ott fogvatatott vasutasok is hazatérhettek családjukhoz. Ekkor jött azonban a második kollektív büntetés: a Recskre internált vasutasok többségét ugyanis szabadulásuk után a MÁV nem vette vissza a kötelékébe. Így a magasan képzett, elkötelezett középvezetést szinte teljes mértékben lecserélték, megbízható kádereket állítva a helyükre. Mivel nem rehabilitálták őket, a korabeli társadalmi megítélés szerint megbízhatatlanok maradtak, amellyel nemcsak a vasutas életpályájuk, de sokuk személyes élete is kettétört.
Nagy öröm volt látni, hogy a budapesti Madách Imre Gimnázium tanítványai – néhány tanárukkal együtt – személyesen is jelen voltak a megemlékezésen és a koszorúzáson. Fontos az emlékezés és az emlékeztetés, hogy soha ne merülhessen a feledés homályába mindaz, amit a kommunisták elkövettek.
Vezető kép: a recski haláltábor bejárata. Kőrösmezey László egykori recski rab gyűjteményéből.
