Kommunista hazugság, a kínzó valósággal - Így telt 1945 karácsonya
Az utókor számára elképzelhetetlen, de a moszkoviták is hívták még karácsonynak Jézus születésének ünnepét, sőt, ekkor még a genfi Vöröskereszt adományozásáról is tudósított a korabeli Filmhíradó. Igen, ez volt 1945 karácsonya. A látszatban. A valóságban már nem.
Boldog Karácsonyt! – írhattuk volna ezt mi is, de ki nem találják, e kívánság a Szabad Népben jelent meg. Ha nem tudnánk, mi is ez a Szabad Nép, akkor vállat vonva továbbmennénk, csakhogy jött ezerkilencszáznegyvennyolc, Mindszenty József bíboros bebörtönzése, éppen december 25-én és negyvenkilenc, a jó öreg rákosista alkotmány, majd volt karácsony, nincs karácsony. Helyette Sztálini ünnep, majd fenyőünnep. De térjünk vissza arra az időszakra, amikor még nem vitt el a fekete volga, ha kimondtad, hogy Szenteste. 1945 karácsonya.
1945 karácsonya. Ekkor a kommunista hatalom még nem mer egyházi ünnepekhez hozzányúlni, olyannyira nem, hogy a már említett papírfecnin egy különös írás jelenik meg december 25-én, Karácsonyi gondok címmel, – és most figyeljünk, mert csavaros történet kezdődik –, ahol maga a cikkíró azzal kezdi, hogy egy másik karácsonyi cikket olvas, amelynek írója felidézte az 1944. decemberi emlékeket, a pincékben töltött szörnyű heteket, miközben „óvaint attól, hogy a mai bajok, »elfeltejtessék a múlt égbekiáltó bűneit,« megállapítja, hogy »tavaly rosszabb volt«.
„Nem volna vigasztaló, ha csak a tavalyi szenvedésekkel, a háború dúlásaival szembeállítva mondhatnók, hogy az idei karácsony jobb, mint a tavalyi”
– írta az említett személy.
Ez a személy pedig nem más, mint Rákosi Mátyás, aki egyenesen az „újjáépítéssel” és a „romok eltakarításával” jellemezte a karácsonyt hosszú írásában. A betűpazarlás többi részébe most hadd ne menjek bele, az ember keze ökölbe szorul, ahogyan töpreng az iromány üzenetén – és persze a valóságon.
Hiszen a szép szavak és a „meghitt gondolatok” dacára a szovjet erőszakot, fenyegetettséget átélt túlélők és a háborúban elesett, elveszett, hadifogságba vagy „málenkij robotra” került családtagjaikat kutatók nem éreztek ugyanilyen meghittséget.
Vissza-visszatérő trauma volt ugyanis a háború borzalmaira, a halálfélelemre gondolni, másrészt arra, hogy a család férfi tagjai vajon hol lehetnek: hol lehet a kenyérkereső, akinek halálhíréről nem érkezett távirat, a fiáról, akit leventeként az utolsó pillanatokban küldtek ki csatamezőre, s akinek hollétéről szintén nincs semmi információ? De sokan elvesztették házaikat, ingóságaikat, vagyonukat, ami az életben maradást is igencsak nehezítette.
Ám a jelen nemcsak emiatt nem volt rózsás. Nem lehetett a gazdaságot újraindítani, hiszen nem volt, aki ezt megtegye.
A magyar munkaerő-állomány egyrészt a holokauszt, másrészt a háborús jóvátétel részeként a Szovjetunióban hadifogságba kerültek és a kényszermunkára hurcoltak hiánya miatt csappant meg.
Ahogyan azt az olvasók többsége ismeri, a kommunisták kapva kaptak az alkalmon. Nagy Imrét szovjet nyomásra földművelésügyi miniszterré nevezték ki az Ideiglenes Nemzeti Kormány élére, hogy ezzel is az elvtársak nevével fémjelezzék a földreformot, azzal a jelszóval: „a Horthy fasiszta diktatúra által eredményezett hárommillió koldusok országa végre megszűnjön.”
És ahogyan az köztudott, a földreformot olyan szakszerűtlenül sikerült végrehajtani, hogy a nagy- és középbirtokok törpebirtokokká váltak, az eleve kisebbeket pedig még kisebb birtokok váltották. A manapság is oly divatos, ám teljesen félrevezető szólást, azaz a „hárommillió koldus országát” hirtelen nyolc-kilencmillió – immár – valódi „koldus országa” váltotta fel.
A korábbi nagybirtokosok elszegényedtek (később üldözték őket), még az önellátáshoz és a családfenntartáshoz is kevés volt a földjük, az addig bérmunkából élő nincstelen parasztoknak pedig nem volt állása nagybirtokos híján. (Milyen érdekes, hogy amikor Nagy Imréről esik szó, a padlássöprése mellett sosem kerül szóba, hogy földreformjával az egyébként is földönfutóvá kényszerülő társadalmat még inkább a szakadék szélére lökte – a szerző.)
A nincstelenséget tovább tetőzte a földreform után egyre inkább állandósuló élelmiszerhiány. A kenyér már pótolhatatlan kincs volt, ugyanis sem a megfelelő munkaerő, de még az eszközök is nagyon fejletlenek voltak. Miközben a háborúban a nemzeti vagyon 40 százaléka is odaveszett, egyre súlyosabb volt a pengő inflációja, de a fellépő papírhiány miatt egyre kevesebb új bankjegyet állítottak ki. Ezért azt találták ki, hogy úgynevezett hetvenöt százalékos bankjegydézsmát vezetnek be ezekre a papírpénzekre. Ellátják bélyegekkel az ezer, tízezer és százezer pengős bankjegyeket, amelyek értékét a szándékos elértéktelenítés módszerével csupán a negyedére csökkentik.
A korabeli megmaradt „nem-kommunista” sajtó foglalkozott volna ezzel a problémával – ha lett volna rá lehetősége. Ugyanis bár még nem volt nyíltan cenzúra, a szovjetek rendszeresen ellenőrizték a lapokat, sőt, az említett papírhiány felhasználva támadták meg aljas módon a gyenge, sokszor cselekvésképtelen Ideiglenes Nemzeti Kormányt és a kormány sajtópolitikájának egyszemélyi irányítóját, Balogh István miniszterelnökségi államtitkárt. A Nemzeti Parasztpárt központi lapjától, a Szabad Szótól megvonták a papírt, amire nyomtathattak volna, a lap – valójában csupán ideiglenes – júniusi megszűnéséért pedig a kormányt és magát Balogh-ot okolták a kommunista lapok közreműködésével.
Az államtitkárt végül a csőkommunista Kállai Gyulára váltották fel, vagyis a kormányrúd ugyan még nem, de a sajtóirányítás (is) már a moszkoviták kezében volt.
Hogy a fenti manőver kinek az „érdeme” volt? Nem fogják kitalálni: a „meghitt hangulatú” Rákosié, aki még korábban, egy tavaszi kommunista nagygyűlésen a következőket mondta:
„Meg kell szerezni a sajtó irányítását. A harc most a sajtó területére tevődik át. Jó fegyver van a kezünkben: a papírkiutalás. A reakciós lapokat ki kell éheztetni.”
1945 karácsonya: Kommunista hazugság és a valóság
Apropó negyvenöt júniusa. A médiatörténetben más szempontból is különös értékkel bír. Ekkor indították újra ugyanis a Filmhíradót, amely bár egy-két alkalommal megemlékezett az amerikai évfordulókról, a szovjetek ”felszabadítása”, „nagylelkűsége” volt a központi téma abban az évben (is). Na meg persze hazai kommunistáink, vele együtt a „jó öreg” Szakasits Árpáddal, aki „felszólította a lakosságot a reakció elleni fellépésre” – ez volt a Filmhíradó elindulása után két hónappal, 1945 augusztusában.
Ugyanez a Filmhíradó közvetített negyvenöt karácsonyáról is. Itt még egyáltalán nem érezhető a szovjet propaganda:
„A szeretet ünnepének alkalmából a főváros bensőséges hangulatú ünnepélyt rendezett a Központi Városházán. A genfi Vöröskereszt által adományozott ajándékcsomagokat Kővágó József polgármester osztotta szét a sokgyermekes családok között. A Ferenciek terén az Amerikai Katonai Misszió állította fel a Mindenki Karácsonyfáját Budapest szegényei részére. Az Egyesült Államok hadseregének képviseletében Kovách amerikai alezredes osztotta szét a szeretetadományokat.”
Itt viszont már nagyon is:
„Az új, demokratikus honvédség első nagyszabású ünnepségeként a budapesti első honvédkerületi parancsnokság is karácsonyfa-ünnepélyt rendezett a Vörös Hadsereg kultúrházában. Platthy Pál altábornagy, kerületi parancsnok és neje megvendégelte a résztvevő gyermekeket. Az ünnepély alkalmából neves budapesti színészek örömmel bocsátották művészetüket a honvédség rendelkezésére.”
Egy szó, mint száz, a kommunisták mindent, de tényleg mindent megtettek annak érdekében, hogy a valóságot eltakarva behazudják 1945-öt a „felszabadulás” és az „újjászületés” évének. Ehhez képest a kor „túlélőinek” maradt a reményvesztett várakozás szeretteik iránt, a napi küzdelem az életben maradásért, miközben valahol mindenki tudta legbelül, hogy a szovjet megszálló csapatok nem mennek el, hanem itt maradnak. Ahogyan érzett valamit Márai Sándor is. Igen, 1945-ben.
„Annak lesz igaza, aki ezt mondotta: »Nem változik semmi, minden marad a régiben, csak az összes zsidórendeletek érvényét kiterjesztik mindenkire, a keresztényekre is.«”
Arra viszont nem gondolt szegény, hogy még annál is rosszabb lesz. Sokkal, de sokkal rosszabb.
Kiemelt kép: Fortepan/Kieselbach Péter.
