Így karácsonyoztak a hadifoglyok 1945 Szentestéjén
Magyar és német hadifoglyok 1945 telén, valahol a Szovjetunióban. Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg.
Alkalmazkodni kell a megváltozott helyzethez. Nagyjából ez lehet minden olyan hadifogoly tanácsa, akinek sikerült túlélnie valahogy a szovjet lágerek borzalmait a második világháború után. Ahogy telnek az évek, ez egyre "könnyebb" lesz, de 1945 karácsonya az otthon és a család hiánya miatt sokszor könnyfakasztó volt nekik. A PestiSrácok összegyűjtött néhány visszaemlékezést erről az "ünneplésről", megtanulva azt, hogy a legnehezebb helyzetben is a legjobbat kell kihozni.
A háború és a gazdasági válság árnyékában hajlamosak vagyunk a mindennapi életünk nehézségeit ezerszeresére felnagyítani. Nincs ez másként a karácsonnyal sem, hiszen nyűg is lehet a készülődés, ha az fokozott stresszel jár, de a családi vacsora is, ha különböző gondolkodású családtagok verődnek össze, és mondják egymásnak a maguk igazát, húsos veknivel a szájukban, ami kétségtelenül meg tudja ölni a meghitt, idilli hangulatot. 1945 karácsonyán azonban korántsem a családi veszekedések ölték meg az idilli ünneplést. Hanem az, hogy a legtöbb otthonokban már nem volt már család. Vagy nem volt teljes. Becslések szerint 234 ezer és 541 ezer között lehetett a magyar hadifoglyok száma. Ezzel együtt voltak, akiket „málenkij robotra”, Gulágra szállítottak, velük együtt 600-700 ezertől 1 millió főig terjed a Szovjetunióba hurcolt magyarok aránya.
Bár az elmúlt években többen foglalkoztak a szovjet lágerekbe kényszerült magyarok sorsával, kevesen tudják, hogy bár a legtöbb esetben embertelen körülmények között, de a hadifoglyok is éppúgy karácsonyoztak. Ugyan fotók ezekről az „ünnepi hangulatról” értelemszerűen nem készültek vagy nem kerültek elő, szerencsére sok, később hazatérő hadifogoly emlékiratában számolt be a második világháborút követő első karácsonyukról, amiket később, a kilencvenes években a Hadifogoly Híradó gyűjtött össze. Ezekből szemezgettünk.
„Két karácsonyt éltem meg a táborban a Kaukázus hegyei között. Az elsőt 1945-ben csendben, néhányan összebújva ünnepeltük, az otthoniakra emlékezve. Ez volt életem első karácsonya, amit szüleimtől és hat testvéremtől távol töltöttem. Ekkor még semmit nem tudtunk szeretteinkről, és ők sem tudtak rólunk”
– írta a Budapestről elhurcolt Cseh József, akit a mai Azerbajdzsán területére vittek el.
A magyar hadifoglyok sokszor kerültek össze német katonákkal, és előfordult, hogy velük ünnepelték Jézus születését.
„Dermesztő hideg volt vagonunkban. Megállapítottuk, hogy észak felé megyünk, úgy éreztük, talán már az Északi-sark felé járunk, mert ilyen hideg csak ott lehet. Éjfél felé járhatott már az idő, amikor megszólalt dr. Kara Pál budapesti református lelkész: »Gyerekek, karácsony éjszakája van, a család, a szeretet ünnepe, Jézus születésének napja. Mi, magyar hadifoglyok távol a hazától itt didergünk egy piszkos marhavagonban, miközben azt sem tudjuk, hová visznek bennünket, mi a szándékuk velünk. Én mégis egy pár vigasztaló szót szeretnék intézni hozzátok.« És elkezdett beszélni, prédikálni csodálatosan, lenyűgözően, mintha a szentlélek szólna általa, mintha a Jó Isten küldte volna közénk vigasztalást önteni elcsüggedt, elszomorodott szívünkbe, lelkünkbe. Ez volt a legszebb szentbeszéd, amit életemben hallottam, ami halálomig emlékezetes marad”
– írta Wittner István, akit Szentendréről vittek el.
„Az erdei lágerből a tél beálltakor téli lágerbe költöztünk Novorosszijszkban [Fekete-tengeri kikötőváros – a szerző]. Itt mintegy 200 magyar és 1500 német volt. A barakkok vesszőfonatból készültek, sárral betapasztva. Közelünkben volt egy magyar női fogolytábor is. Különböző munkacsoportokba voltunk beosztva: vagonrakók, építők, fűrésztelepiek, erdőirtók, vasútépítők, üveggyáriak stb. Amelyik csoport nem teljesítette a normát, annak csökkentették az élelmiszeradagját... Több helyen nem is lehetett teljesíteni. Élelem-utánpótlásul tavasszal csalánt ettünk, télen makkot pirítottunk az erdőben, s az már csemege volt, ha vadgyümölcsöt találtunk. Sajnos 1945 karácsonyára kifogyott az élelem a láger raktárából. A hófúvások miatt megszűnt a vonatközlekedés, gyalog kellett átmenni a hegyeken át a központi raktárba vételezni. Itt sikerült elrejtenem egy fél kilogrammos káposztafejet. Ebből lett a »karácsonyi lakoma« – megfelezve egyik bajtársammal”
– írta Szeiman Sándor (Budapest)
„Krasznijlucs bányavárosban nem sok bajunk volt a polgári lakossággal. Bár voltak goromba helybeliek, de sokan emberségesen viselkedtek velünk. Egy idősebb asszonyt nem felejtek el soha. Szabad kijárásomra való tekintettel, egy német fogoly rám bízott egy általa készített szép kést, eladásra. Bementem egy házba, amelyben az ágyban egy mozgásképtelen fiatalember feküdt: rászakadt a bánya. Édesanyja ápolta. A néni özvegy volt, férje elesett a fronton. Nehéz körülmények között éltek. Beszélgetés közben az asszony odament a polchoz, ahol tíz cső kukorica volt. Négyet levett, és azt mondta: »Tudom, hogy nektek most van karácsonyotok, vidd el, hogy legalább Krisztus születésnapján lakjál jól…« Az ínségben lévő segített a nála is rosszabb helyzetben lévőn. Ezt még talán itthon sem kaptam volna meg senkitől. Hát ilyen is volt!”
– írta Együd Lajos (Vác).
1945 karácsonya megmutatta: hittel állj ellent fogvatartóidnak!
S végül következzen egy hosszabb történet, dr. Vértesy László (Budapest) visszaemlékezéséből:
„Ahogy mi, hadifoglyok mondtuk: a Zima Pan – a Tél Úr – 1945. december 24-én szelíden viselkedett a sztálingrádi körzetben. A múlt évi 40 fokon felüli csikorgó hidegnek és a hóviharnak nyoma sem volt a Barikád-lágerben. Napokkal előbb készültünk a Szenteste megtartására. A vallás gyakorlása, a hazafias megemlékezés tiltva volt, de a karácsony megünneplését fogva tartóink hallgatólagosan tudomásul vették. […].
Az antifa vezetője, Balog Tibor még december elején tapintatosan figyelmeztetett, hogy mi, magyarok ne ünnepeljük meg a karácsonyt, mivel az ősszel táborunkba érkezett magyar származású szovjet komiszszár, Német Sándor politikai százados nem veszi jó néven.
Én ezt elengedtem a fülem mellett, és barakk-társaimmal készültem az ünneplésre.
Vékony vacsoránk után mindannyian felálltunk, elimádkoztuk a Miatyánkot, elénekeltünk a Mennyből az angyal kezdetű dalt. A homályosan világított barakk csendjében éppen az ünnepi megemlékezésbe kezdtem, amikor az antifa vezetője lépett be, és halkan szólt, hogy Teleki főhadnaggyal együtt vár minket sürgősen Német Sándor polgártárs. Az ugyancsak megdöbbent bajtársak között kivonultunk a barakkból, szótlanul mentünk a komisszár irodájába.
A polgártárs udvariasan fogadott, maga elé ültetett minket, és tüstént a témára tért. Rosszallását fejezte ki, hogy mi, magyarok a „karácsonyozással” utánozzuk a fasiszta németeket. Ama kívánságát közölte velem, hogy egyszer s mindenkorra szüntessem be a klerikális és soviniszta megemlékezéseket, mert a kommunista világrendben ilyen csökevényeknek nincs helye. Tájékoztatták őt arról, hogy március 15-én és augusztus 20-án fogolytársaimnak a letűnt úri világ történelmét hirdettem, ez pedig ellenkezik a magyar kommunista párt ideológiájával. Aztán istenhitemet bírálta, és kioktatott.
– Jézus – mondotta – nem valami istenségnek, hanem egy ácsnak volt a fia. Az emberek egyenlőségét tanította, ami őt népszerűvé tette. Életét és beszédeit követői kiszínezték, koronként a szimpatizáns írástudók továbbköltötték… Maga, tanult létére, imádja az Istent, a semmit. Találkozott vele valaha is? – És hosszasan folytatta. – A maga istene a nem létező Mennyországban uralkodik a szép lelkekkel. De látja, a szovjet birodalomban van, itt munkásemberek élnek. Sztálin van, vele lehet beszélni. Tőle lehet kenyeret kérni. És ő ad is a népének.
Ilyen értelemben folyt a közel kétórás térítésem. Miután a szerencsétlen polgártárs kiürítette tudományát, berekedt. – Amiről itt felvilágosítottam magukat – fordult felém búcsúzáskor –, azt maga jól gondolja meg.
És én nagyon meggondoltam. A bajtársak örömmel, együttérzéssel fogadtak bennünket, amikor visszatértünk a barakkba, már azt hitték, zárkába kerültünk.
Teleki Sándor, volt idősebb fehérvári ciszterci diáktársammal – akire a tanú szerepét osztotta a komisszár – szobácskánkban röviden átbeszéltük a történteket. Majd meggyújtottam a karácsonyi kis gyertyát, és együtt az örvendetes olvasó titkaival, elimádkoztuk a rózsafüzért.”
A fenti történet jól mutatja, mire képes a hit ereje. Még akkor is, ha lesznek olyanok, akik mindent megtesznek, hogy ezeket ne gyakoroljuk, s ne valljuk.
Boldog Karácsonyt!
Kiemelt kép: Magyar és német hadifoglyok 1945 telén, valahol a Szovjetunióban. Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg.
