Párhuzamos tagadások – Amikor a védekezés történetté válik

Ez a védekezési stratégia nem példa nélküli a magyar kriminalisztika történetében. Hasonló narratívát épített fel egykor Nagy László is, aki a Móri mészárlás kapcsán írt börtönnaplójában próbálta relativizálni saját szerepét.

A tagadás logikája: mások tették, ő csak „tud róla”

Fehér János állításai több szempontból is figyelemre méltók. Nem pusztán a bűncselekmény elkövetését tagadja, hanem egy alternatív, sokkal nagyobb volumenű történetet kínál. Ebben ő már nem elkövető, hanem – saját narratívája szerint – információ birtokosa, kvázi „tanú” vagy „kulcsszereplő”.

Ez a stratégia szinte mintaszerűen visszaköszön Nagy László esetében is. A börtönnaplója alapján:

• nem ő követte el a móri gyilkosságokat,
• szerb szabadcsapatokra hárította a felelősséget,
• saját szerepét technikai jellegű „fegyvermesteri” pozícióként írta le,
• és további, állítólagos bűncselekményekről is beszámolt.

A két védekezés közös pontja tehát nem csupán a tagadás, hanem egy komplex alternatív világ felépítése, amelyben az érintett személy saját szerepét minimalizálja, miközben a történetet jelentősen kibővíti.

Hat konkrét párhuzam a két ügy között

Az alábbi pontok jól mutatják, mennyire hasonló logika mentén épül fel Fehér és Nagy védekezése:

• Teljes tagadás: mindketten kategorikusan elutasítják, hogy ők lennének a gyilkosok
• Külső elkövetők emlegetése: Fehér „ismeretlen elkövetőkre”, Nagy szerb csoportokra hivatkozik
• Saját szerep relativizálása: egyikük sem tekinti magát aktív végrehajtónak
• Történet kibővítése: nem egyetlen ügyről beszélnek, hanem több, akár tucatnyi gyilkosságról
• „Bizonyítékok” emlegetése: mindketten állítják, hogy rendelkeznek információkkal vagy bizonyítékokkal
• Politikai vagy külső erők bevonása: Fehér egy konkrét politikai hatalomhoz köti az információk átadását, Nagy pedig nemzetközi szálakat emlegetett

Ez a minta jól ismert a kriminalisztikai elemzésekben: amikor a gyanúsított nem egyszerűen tagad, hanem egy alternatív narratívát hoz létre, amelyben ő maga kulcsszereplő, de nem elkövető.

A „nagy történet” pszichológiája

Az ilyen típusú védekezések mögött gyakran több tényező állhat. Egyrészt a figyelem elterelése: minél összetettebb és sokkolóbb a történet, annál nehezebb a fókuszt az eredeti bűncselekményen tartani. Másrészt az önpozicionálás: az elkövető saját magát egy nagyobb, titokzatos rendszer részeként mutatja be.

Fehér János esetében a „17 gyermekgyilkosság” és a videók emlegetése pontosan ezt a célt szolgálhatja. A történet súlya és brutalitása olyan mértékű, hogy könnyen elvonja a figyelmet az eredeti ügyről.

Nagy László börtönnaplója ugyanezt a mechanizmust követte: a móri eseményeket egy szélesebb, nemzetközi kontextusba helyezte, mintha egy nagyobb összeesküvés részei lennének.

Valóság és narratíva határán

Fontos hangsúlyozni, hogy az ilyen állítások önmagukban nem bizonyítékok. A hatóságok minden esetben bizonyítékok, tanúvallomások és szakértői elemzések alapján dolgoznak, nem pedig az elkövetők által felépített történetek alapján. Mind Fehér, mind Nagy esetében megfigyelhető, hogy a védekezés nem pusztán jogi, hanem kommunikációs eszközzé válik. Egyfajta „ellen-narratíva” születik, amelynek célja lehet a kétségek keltése, az ügy relativizálása vagy akár a közvélemény befolyásolása.

Ugyanaz a minta, más ügyek

A két ügy közötti párhuzam nem véletlen és nem elszigetelt jelenség. A kriminalisztika történetében számos példa akad arra, hogy súlyos bűncselekmények gyanúsítottjai hasonló stratégiát alkalmaznak:

• tagadás helyett történetépítés
• felelősség áthárítása
• nagyobb összeesküvések emlegetése
• saját szerep „technikai” vagy passzívként való bemutatása

Fehér János jelenlegi állításai így nemcsak önmagukban értelmezhetők, hanem egy jól ismert mintázat részeként is. És éppen ez az, ami igazán figyelemre méltó: több mint két évtizeddel a móri mészárlás után szinte ugyanaz a védekezési logika jelenik meg újra, más szereplőkkel, de kísértetiesen hasonló szerkezetben.

A kérdés végső soron nem az, hogy mennyire hangos vagy meghökkentő egy történet, hanem az, hogy mennyiben támasztható alá bizonyítékokkal. A történelem pedig azt mutatja: a leghangosabb narratívák gyakran éppen a leggyengébb alapokon állnak.