Ezt a meccset kár volt megrendezni, igazi szurkolószomorító dögunalom volt, egyértelműen rosszabb a Marokkó–Horvátország című szürkeségnél is. Az amerikaiakat meg sem próbálták edukálni az angolok, sőt, igazából semmit nem próbáltak meg. A jenkik ezt kihasználva egy fokkal aktívabbak voltak. Ők legalább a döntetlent megérdemlik, de az angolok inkább azt se.
Küzdelmes találkozót kanyarított egymással a két angolszász csapat, amelyeknek régi, de annál ritkásabb közös vb-múltjuk van. Anglia a foci tanítómestereként 1950-ben ereszkedett le a tanítványokhoz azzal, hogy elutazott a világbajnokságukra, aztán ott rögtön 1:0-ra ki is kapott az akkor még a futballtérképen tulajdonképpen fent sem lévő amerikaiaktól. Legközelebb 2010-ben találkoztak világbajnokságon, és Dél-Afrikában 1:1-re végeztek. Az első félidőben ehhez a kiegyenlített irányhoz tartották magukat. Az előző fordulós gólzáporuk után joggal magabiztos angolok kezdtek erősebben, de a félidő közepétől már az amerikaiak látszottak jobban a pályán. Többször is veszélyeztettek, McKennie a kapu torkából bikázott fölé, a 33. percben pedig Musah a kapufát találta el. Ha az bemegy, akkor valószínűleg jobb esténk lett volna.
Destet ügyesen, sarokkal szöktették a jobbszélen, majd beszólózta magát az angol védelem sűrűjébe, de a lövése lepattant egy lábról, majd hamarosan Pulisic rontott el egy tiszta fejelési lehetőséget. Az angolok végül megelégelhették, hogy egyre alárendeltebb szerepet játszanak, és a félidő végét megnyomták rendesen. Előbb veszélyes helyzetben kellett tisztázni az amerikai védelemnek, majd rögtön utána már Turnernek, az amerikai kapusnak kellett kitolnia az alsó sarok elől Mount erős löketét. Végre volt kapura tartó angol lövés, így, a 46. percben.
Az LMBTQ-karszalagjától megfosztott Harry Kane ma nem volt önmaga. Fotó: MTI/AP/Andre Penner
A második félidő annál is eseménytelenebb brusztolásba torkollott, mint amire számíthattunk az előzmények fényében. Az amerikaiak játéka pontatlanabbá vált, de az angolok se tudták elővenni azt a rámenősséget, amellyel agyonverték Iránt pár napja. Az első félidőben még jobban elnézzük az ilyesmit, mert hát tapogatózni kell, fel kell mérni egymást, senki nem akar idejekorán túl nagyot hibázni. Ám ha ez oda jut, hogy később meg már senki nem akar ilyen kevés idővel a vége előtt hibázni, akkor felvethetjük, hogy ezt a nulla–nullát miért nem a négy fal között csinálták, és miért nézették meg velünk. A legvégén még láttunk egy olyan beívelt angol szabadrúgást, amilyenből ők sokkal többet szoktak alkotni egy meccsen. Ezt ráadásul Kane arra fejelte el erőből, amerre éppen állt, és az nem a kapu volt. Ha befejelte volna, akkor egy picit megenyhültünk volna, így viszont csak azt rögzíthetjük, hogy ezt a két órát senki nem adja vissza az életünkből. Azok tették jól, akik idejében kikapcsolták, és csak ebből a tudósításból tudják meg a végkifejletet.
ANGLIA–USA 0:0
al-Hor, al-Bajt Stadion, v.: Jesús Valenzuela (venezuelai)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS