Lehet, hogy az RTL német vezetősége a vallomásokban felbukkant, titokzatos 7. emelet miatt jött nemrégiben újra magánrepülőgéppel Magyarországra? Gyorsan le kellett bontatni a helyszínt? Vagy csak intézkedni kellett, mert a belső szabályozás szerint másik emeleten kellett volna lennie annak, ami ott volt? Valószínűleg ez sem fog már soha kiderülni, de akárhogy is van, az feltűnő, hogy a szórakoztatóipar, sőt úgy általában a modern művészet mennyire össze van nőve a devianciákkal és a szexuális aberrációkkal. Joggal érezzük úgy, hogy Ábrahám Robi szélmalomharcot vív, felfordít egy követ, ott bújik alatta három pedofil művész, de szétszaladnak más kövek alá, és a bűntársaik, mentegetőik egyből a védelmükre kelnek médiaszerte. Hatalmasnak tűnik ez a hálózat – a méretét és a befolyását tekintve is –, hatóköre az intézetis gyerekek megvásárlásától a rendőrség leállításáig terjedhet. És akkor még nem láttuk az ügyek bírósági szakaszát! Mi lehetne tehát a megoldás? Fejétől bűzlik a hal, a fej pedig maga a modern művészet.
Ma már bármire ráfogják, hogy művészet, így az egész szórakoztatóipar meg annak a gumifejű, vigyorgó celebjei is mind a művészet oltalmában végzik a hervasztó tevékenységüket. A művészet és a szórakoztatás nevében olyan lejtmenetbe állították a magyar kultúrát (sőt az egész nyugati világét), hogy azon még a ’70–’80-as évek máig aktív kommunista művészpropagandistái is kiakadnának, ha nem kapnák meg a zsoldjukat ettől a kultúrdiktatúrától is. Ehhez a több évtizedes, tudatosan megkomponált lejtmenethez adódik most hozzá a kimeríthetetlennek tűnő pedofilügy.
Ha igazat beszélnek a vallomásaikban a sértettek, akkor a kereskedelmi televíziózás és úgy általában a modern művészetek világa elválaszthatatlan a homoszexuális szubkultúrától, sőt a homoszexualizmustól, utóbbiakat pedig a kiderülő ügyek miatt egyre nehezebb különválasztani a gyerekek kitervelt és szándékos megrontásától.
Emlékezhetünk még, micsoda műfelháborodást kerekített a progresszív baloldal a pedofiltörvény elfogadásakor, homofóbiát kiáltva, sőt a nemzetközi térben is azzal vádolva Magyarországot. Azóta kiderült, hogy nem is műfelháborodás volt az, hiszen a pedofília és a homoszexualizmus összemosódása miatt valóban erősen találva érezhették magukat. Csak ezt az összemosást nem a magyar kormány vagy a magyar országgyűlés csinálta, hanem azok, akik így élnek. Amikor pedig a vallomásokban ugyancsak érintett, híres zeneművész még azzal is eldicsekszik, hogy bizonyos kamaszfiúk miatta, vagyis az általa véghezvitt megrontás miatt lettek homoszexuálisok, akkor az évtizedek óta hazudott „born this way” propaganda is végleg megbukik. Komoly beismerések ezek azután, hogy a tudomány is igazolta: a homoszexualitás döntően nem veleszületett, hanem a körülmények (pl. megrontás) által kialakított jelenség.
Eddig is a relativizálás útján próbálták rávenni a nyilvánosságot a nagy-nagy többség beállítottságától és ízlésétől távol álló homoszexualitás elfogadására, a heteroszexualitás mellé emelésére, támogatására, ünneplésére. Most, amikor már konkrét bizonyítékok szólnak ellenük, és világosan látható, hogy a queer-mozgalom alapvető célja a veleszületetten heteroszexuális emberek berántása valamelyik betűbe az LGBTQ+ szómágiában, továbbra is csak a relativizálás eszközéhez nyúlnak majd, hiszen ez az ő terepük.
A relativizálás, amikor bármi áthazudható bármivé, semmi sem egyértelmű, semmi sem szép vagy csúnya, semmi sem helyes vagy helytelen, semmi sem igazságos vagy igazságtalan. Ennek a relativizmusnak az elhatalmasodását köszönhetjük a homoszexualizmussal összefonódott modern művészetnek.
A művészet elfajzása
Adja tehát magát a kétségtelenül drasztikus, ám észszerű megoldás: meg kell szüntetni a modern művészetet. Túlságosan elfajzott, így meg kell húzni a vonalat, hogy eddig, elég volt. A művészet már csak ilyen. Eredetileg mindig az ég felé tekintget, keresi a természetfelettit, az istenit próbálja megérinteni, megérteni, megfogalmazni, és azt akarja elhinteni a világban. Aztán ahogy sokasodnak a sikerei, egyre több szép, helyes és igazságos alkotást hoz létre, elkezd beleszerelmesedni önmagába. Erőt vesz rajta az hiú gőg, de eleinte, elég hosszú időn át még ez az erkölcsi hanyatlás is létrehoz ugyanolyan, vagy akár még kiválóbb művészi értékű alkotásokat. A talapzat megbillenése után azonban csak idő kérdése a látványos bedőlés.
Önmaga végtelen ünneplése bármit képes elpusztítani, így a művészet számára is törvényszerűen elhozza a kifáradást, a nihilt és az unalmassá válást.
Joseph Kosuth: Egy és három szék (1965). MÉJ és elgondolkodtató!
A modern művészet tulajdonképpen már kimúlt, csak még bevilágítják neonfényekkel a hulláját, és próbálnak nagy bulikat csapni körülötte, hogy élőnek tűnjön. Úgy cipelik körbe, mint Bernie-t a Hóbortos hétvégében. És ez a modern művészet, amely nem állít már semmit, csak ürít és relativizál, a fent taglalt módon, ráadásul igazi melegágya lett a tudatos társadalomrombolásnak. Mi szükségünk van rá tehát?
Azt is kérdezzük meg, hogy mit vesztenénk!
Alacsonyan lógó gyümölcs lenne megint a falra ragasztott banánt kiröhögni, noha nyilvánvalóan az is ide tartozik. De nem kéne hallgatnunk például ezt a felmérhetetlen mennyiségű, hitvány zenét, amivel elárasztják a mindennapjainkat. Nem kell Liszt Ferencig vagy Vivaldiig visszamenni, csak nézzük meg, hogy mit jelentett a popzene a ’70-es években, mit jelentett még a ’80-as években is, aztán mit jelent a XXI. században! Mára a mesterséges intelligencia is különb zenét rak össze pár perc alatt, mint a zenei menedzserek, mert még elég fogódzót talál hozzá a korábbi idők emberek alkotta terméséből.
Aztán elvesztenénk ezt az iszonyú mennyiségű ötlettelen és sztori nélküli filmszennyet, amelyben képi és hangeffektekkel akarják pótolni a filmművészeti képesség és a mondanivaló teljes hiányát.
Két órán át nézed a villogást, megsüketülve, epilepsziás rohammal jössz ki a moziból, és úgy leterhelték az érzékszerveidet, hogy azt hiszed, ez valami volt, pedig a gondolataidhoz hozzá se nyúltak egész végig. Amelyik filmben pedig van gondolat és történet, az mind végtelenül lehangoló, mert az emberi gonoszságról, lealjasodásról, erőszakos beteg elmékről szól, amivel megintcsak a saját világába kanyarodik vissza a művészet. Iszonyúan rossz, rímtelen és ütemtelen modern versek sem jönnének szembe egy-egy óvatlan pillanatunkban. Ezek ugyanazt az instant filozófiai mélykedést szokták képviselni, amit a képzőművészet is teljesen magáévá tett. Ronda szobrok és egyszínűre mázolt festmények árulkodnak arról, hogy a kortárs művészek már nem tudnak szobrászkodni és festeni – és ez még az elviselhetőbb változat.
Eleve nonfiguratív szobrok, fehéren hagyott vásznak, falra ragasztott banánok és elmebeteg performanszok tanúskodnak ugyanis arról, hogy a tehetségtelen pojácák óriási filozófiai mélységeket próbálnak odahazudni a tehetségtelenségük megnyilvánulásai köré.
Kockák és hasábok közt kell élnünk
Végül essen szó a mind közül a legkikerülhetetlenebb művészeti ágról, az építészetről! Az építészet eredeti célja, hogy az adott funkciójú épületek létrehozásával párhuzamosan kellemes környezetet teremtsen körénk, szép utcákat, szép városokat, amelyeken jó legeltetni a szemünket. A kommunizmusban aztán körülraktak minket az undorító panelrengeteggel, és emberek millióit költöztették be ezekbe az emeletes nyúlketrecekbe. A kommunizmusról azonban már mindenki tudja, hogy embertelen rendszer volt, ráadásul a panelekbe beköltöztetett emberek legalább az összkomforttal megismerkedhettek az esztétikai mínuszért cserébe.
De mivel lehet magyarázni a rendszerváltoztatás óta felépült steril betonkockák és betonhasábok, ízléstelen üvegdobozok és hasonlók megépülését?
Nem elég a Kálvin tér, a Szervita téren is meg kellett mérgezni a történelmi belvárost. (fotó: pestbuda.hu)
Az emberek gyűlölik ezt a rengeteg ocsmány förmedvényt, amiket rendre beleépítenek az életterünkbe, nem ritkán régebbi, szebb épületeket lebontva a kedvükért. Rosszul vagyunk, ha rájuk nézünk, elkedvetlenítenek, lehangolnak. Semmi olyat nem építünk, aminek a látványától jól éreznénk magunkat, és amit lelkesen fényképeznének majd a japán turisták pár száz év múlva. Ma is csak azt érdemes lefényképezni, ami 200–300–500 évvel ezelőtt épült. Az építészetet is teljesen megszálló posztmodern esztéták pedig elmagyarázzák, hogy ez a jó, mert ez a modern, ezt kell szeretni, és igazából a mi hibánk, hogy nem tudjuk értékelni, mert nem értünk hozzá.
Hát, elmentek ti a francba! Szűnjön meg a modern esztétika is, mi szép épületek közt akarunk élni! Normális világot akarunk, úgyhogy szűnjön meg a modern művészet, és pláne az intézményei, mert szinte kizárólag salakot termelnek! Walter Benjamin nagy-nagy örömére, itt maradnak velünk tetszőlegesen sokszorosítva az eddigi művészetünk értékes darabjai, a hitványakat nyugodtan dobjuk ki a szemétbe, és kezdjük újra! Kezdjen el kinőni a semmiből az, ami a posztmodern esztétikai manipuláció nélkül fakad a tehetséges emberekből! Aztán a pár száz évvel később esedékes elfajzásig hátha jó lesz. A mostaninál visszataszítóbb nem lehet.
dr. Kolompár G.
2024-12-11 at 15:18
Úgy látom, az értelmi fogyatékosok nem tudják megérteni, hogy egy elmebeteget sem akar senki megakadályozni abban hogy otthon a vászonra recskázzon és eladja művészeti alkotásnak. A normalitás megsértése nem az elmebetegek megtűrése, hanem a támogatása közpénzből és a “termékük” kúltúrtárgyként – művészeti alkotásként – való elfogadása. A tulajdonomban van egy kb 25 évvel ezelőtt kiadott “füzet” amelyben szájjal festő, -töbnyire vastüdőben élő – emberek festményei láthatók. Csodálatosabbnál csodálatosabb képek. Már az is csoda, ha szerencsétlenek a szájukba tett ecsettel egy hóembert le tudnak rajzolni. Azomban a világ híres festőinek egyikétől sem láttam ilyen teljesítményt, mint ezektől az ismeretlen emberektől.