Hatvannyolc évvel ezelőtt, 1953. november 25-én délután Anglia–Magyarország válogatott labdarúgó-mérkőzést rendeztek a labdarúgás szentélyének számító londoni Wembley Stadionban. Az előzetes esélylatolgatások egyértelmű angol győzelmet vetítettek előre. Nem véletlenül. Anglia ugyanis – mint a sportág feltalálója – 90 éve (!) veretlen volt hazai pályán, a magyar válogatott pedig tíz nappal a Svédország elleni, gyenge játékkal elért 2–2-es döntetlent igyekezett feledtetni az angol fővárosban.
A magyar nemzeti csapatot nagy szeretettel fogadták Londonban. A kimagasló játéktudásuk mellett a sportszerűségükről is híres angol játékosok szívélyes vendéglátóknak bizonyultak már a mérkőzést megelőzően is. Ugyanez nem mondható el az angol sportújságírókról, akik a meccset felvezető cikkeikben nem sok tisztelettel beszéltek a mieinkről. Kiemelték, hogy a másfél héttel korábbi, Svédország elleni budapesti játékot figyelembe véve a magyar csapat nem képvisel igazán komoly játékerőt, így a Merrick, Ramsey, Wright, Mortensen és Matthews személyében világklasszisokat is felvonultató Anglia számára csak a győzelem lehet a megfelelő eredmény.
Kincstári volt az angol sportsajtó optimizmusa
Abban az értelemben igazuk is volt, hogy Svédország ellen a Népstadionban valóban nem játszott igazán tudásának megfelelően válogatottunk. A 2–2-es döntetlen reális eredmény volt. Az is igaz ugyanakkor, hogy nagy melléfogás volt kizárólag ez alapján megítélni csapatunkat. A Grosics, Bozsik, Kocsis, Hidegkuti és Puskás fémjelezte magyar válogatott ugyanis ekkor már három éve veretlen volt, és megnyerte Helsinkiben az olimpiai labdarúgó-tornát – a magyar futball első olimpiai bajnoki címét megszerezve ezzel –, valamint 1953 nyarán Rómában az Európa-bajnokság elődjének tekinthető Európa Kupát. Vagyis a háromkoronások elleni döntetlen ellenére nemzeti csapatunk a világ egyik legjobb csapatának számított már az Anglia elleni mérkőzés előtt is.
London, 1953. november 25. Grosics Gyula hárít egy angol támadást. Fotó: MTI
Csúcsmérkőzésnek várták már előzetesen is
Nem véletlen, hogy a november 25-én lejátszott mérkőzést már előzetesen „Az évszázad mérkőzése” elnevezéssel illette az angol sportközvélemény, hiszen az olimpiai- és Európa Kupa-címvédő volt a vendége annak a válogatottnak, amely még egyetlen alkalommal sem kapitulált hazai pályán. Mai szóval élve igazi csúcsderbinek ígérkezett tehát az Anglia–Magyarország barátságos, válogatott mérkőzés a Wembley Stadionban, amelyen mondani sem kell, hogy hazai sikerre számítottak a legtöbben. Csapatunk nem volt tekintettel az előzetes várakozásokra.
Nem volt válasz a magyar parádéra
Fergetegesen kezdtük az összecsapást, hiszen a hazai drukkerek őszinte meglepetésére már az első percben megszereztük a vezetést. Bár ezt a 14. percben Sewell révén a házigazdák még kiegyenlítették, onnantól kezdve már csak egy csapat volt a pályán: a magyar. A mára már klasszikussá vált Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összeállításban pályára lépő magyar labdarúgó-válogatott egyszerűen lefutballozta Angliát. Ahogy azt az egyoldalú mérkőzésekről szóló tudósításokban olvasni lehet: a játék minden elemében felülmúltuk nagynevű ellenfelünket. Grosics mintaszerűen őrizte a kapunkat, védelmünk, valamint a két fedezet, Bozsik és Zakariás pedig szilárdan állt a lábán, hiszen a legtöbb angol próbálkozást még a labda kapura küldése előtt hatástalanította.
Támadóink teljesítményéről pedig mindent elmond, hogy hat magyar gólt láthatott a nagyérdemű. Különösen kiemelendő a háromszor is eredményes Hidegkuti Nándor, valamint a „Száguldó Őrnagy”, Puskás Ferenc élményszámba menő teljesítménye, akinek felejthetetlen visszahúzós góljában – amellyel a korszak egyik legjobb védőjátékosát, Billy Wright-ot ültette hintába – benne volt minden, amit egyszerűen csak úgy emlegetünk, hogy virtuóz magyar futballzsenialitás.
Nemcsak az eredmény, a statisztika is megdöbbentő magyar fölényt mutatott
Az egyébként félelmetes angol válogatott az egész mérkőzésen mindössze kilenc alkalommal tudta célba venni a magyar kaput, azaz átlagban tízpercenként jutottak el a lövésig vagy a fejesig. Ezzel szemben a mieink huszonhatszor próbálkozhattak, ami azt jelenti, hogy három és fél percenként veszélyeztettük a házigazdák ketrecét. Ebből, valamint a labdabirtoklás – szintén jócskán nekünk kedvező – arányából kiindulva a 6–3-as győzelem talán nem is fejezte ki igazán a két csapat között akkor és ott meglévő mérhetetlen különbséget.
Érdemes rászánni másfél órát és megnézni a teljes mérkőzést! Forrás: YouTube – MLSZ TV/Archív
Vastapsot kaptak Hidegkutiék a Wembleyben
A mérkőzést követően az angol publikum, valamint a házigazda játékosok vastapsa kísérte az öltözőbe a magyar válogatottat. A meccs előtt kissé lesajnáló, sőt, lekezelő angol szaksajtó megítélése is száznyolcvan fokot fordult velünk kapcsolatban. Az általános álmélkodás és a mieinket szuperlatívuszokban emlegető méltatások sorában a legkifejezőbb talán az volt, amelyet az egyik angol újság, a Daily Mirror a meccsről szóló tudósításának összegzéseként leírt:
„Az Istenek alkonya volt a Wembleyben. Még nem láttunk ilyen labdarúgást!”
S hogy mi tette lehetővé a magyar válogatott káprázatos, minden képzeletet felülmúló győzelmét? Elsősorban természetesen az Aranycsapat összetétele, amely több poszton a világ akkori legjobb játékosát tudhatta a soraiban, s az együttes többi tagja is klasszis futballista volt.
Emellett azt is ki kell emelni, hogy az akkoriban bevett 3-2-5-ös felállás mellett mi, magyarok a 4-2-4-es felállásra is képesek voltunk, sőt, az is működött, hogy meccsen belül váltogassuk a taktikai hadrendünket. Ilyenkor Zakariás József a fedezetsorból hátrébb lépett és a középpályán felszabaduló helyre Hidegkuti Nándor húzódott vissza. Ezzel mindig alaposan megkavartuk az aktuális ellenfél védelmét, így Londonban az angolokét is.
A Népsport 1953. november 26-i számának címlapja! Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár
Ekkortól tekintették az Aranycsapatot a világ legjobbjának
A magyar labdarúgó-válogatott számos emlékezetes győzelmet aratott. Az Évszázad mérkőzése azonban győzelem a győzelmek között, minden idők legemlékezetesebb diadala. Erre az lehet a magyarázat, hogy Anglia verhetetlennek számított hazai pályán, és 90 év páratlan sikersorozatára tettünk pontot a londoni győzelemmel. Utólag pedig azért emelkedik talán ki a többi siker közül Anglia legyőzése, mert ez a 6–3 a világ tetejére repítette a magyar labdarúgást. Európa és Dél-Amerika számos országából is érkeztek szakemberek, hogy megnézzék az angol–magyart. Döntő többségük az angol válogatott miatt érkezett a Wembleybe, de úgy távoztak onnan, hogy a magyar válogatott játéka nyűgözte le őket. A magyar futball megítélése teljesen átértékelődött, és egycsapásra a világ legjobbjai közé sorolták csapatunkat.
Nyomot hagytak a világ futballtörténelmében
A világra szóló győzelem 40. évfordulóján, 1993-ban az MLSZ A magyar labdarúgás napjának nyilvánította november 25-én, ezzel is jelezve azt, hogy milyen nagy jelentősége volt a sportág hazai történelmében ennek a diadalnak. Manapság, a lényegesen szerényebb eredmények okán gyakorta elhangzik az a tézis, miszerint minek erről ennyit beszélni, miért kell még mindig az Aranycsapat bűvöletében élni? Erre egy sportszakmai és egy társadalmi magyarázat is van.
Egyrészt nagyon kevés ország rendelkezik olyan nemzeti válogatottal, amely ilyen mély nyomot volt képes hagyni az egyetemes labdarúgás történelmében. A mi Aranycsapatunk, amelynek világszerte voltak rajongói, és külföldön nemes egyszerűséggel csak „Mágikus Magyarok” néven emlegettek, ilyen volt. Mindez már önmagában is jogossá tenné az emlékezést.
Az Aranycsapat londoni tablója. Felül Grosics és a cserekapus Gellér. Alattuk Buzánszky és Lantos, a harmadik sorban Bozsik, Lóránt és Zakariás, alul pedig a félelmetes Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor támadósor. Fotó: MTI reprodukció
Örömet, boldogságot adtak a legsötétebb években
Az Aranycsapat esetében azonban mindehhez hozzájön a történelmi korszak is, amelyben éltünk.
Nem feledhető, hogy Puskásék éppen akkor aratták csodálatos győzelmeiket, amikor egyébként a nemzetünk legsötétebb időszakát élte, a Rákosi-korszak fékevesztett terrorját. Győzelmeikkel, szereplésükkel akkor tudtak némi örömet és nemzeti büszkeséget csepegtetni a magyarság számára, amikor a félelem és a rettegés hatotta át az emberek mindennapjait.
Ráadásul a londoni csodálatos győzelmet éppen aznap (1953. november 25-én) aratták, amikor a legnagyobb számú magyar hadifogoly-kontingens hazaérkezett a GULAG-ról. Szinte félelmetes az a tény, hogy éppen egy napra esett a két esemény. Talán nem véletlenül volt így, talán ez is jelzi ennek a csapatnak a különlegességét és azt, hogy az Aranycsapat létezésének nemcsak sportszakmai, de történelmi jelentősége is van.
Ilyen csapat létrejöttéhez nagyon sok dolog szerencsés együttállása szükséges. Éppen ezért több, mint kérdéses, hogy lesz-e valaha még egy olyan magyar válogatott, amely ekkora hatást gyakorol a világ futballjára? Természetesen valamennyien abban reménykedünk, hogy lesz. Ám akár lesz, akár nem lesz, az Aranycsapat fényét soha, semmi nem homályosítja majd el. Nekünk, sport- és futballszerető magyaroknak mindig is a szívünk közepén lesz a helye!
Vezető kép: Az Aranycsapat. Forrás: Fortepan/Erky-Nagy Tibor
pragmatika
2021-12-10 at 17:07
@vidar
“Ez volt a FOCI maga”
Akkor igen. Azért az igazsághoz tartozik, hogy akkor még más volt a foci. Nem volt annyira agilis a játék. Több idő maradt a tili tolizásra.
Abból a csapatból ma talán csak a Puskás, meg Grosics tudna érvényesülni, de az Öcsi is csak akkor, ha felgyorsulna kicsit.
pragmatika
2021-12-10 at 17:01
@TS
“Több mint 40 év a világ élvonalában!”
Na, jó. El lehet menni akár a Videoton meneteléséig, és akkor már 50 év az élvonalban nem ?.
Sajnos azonban az, hogy mennyit ér a focink, az abból mérhető le, hogy mennyit fizetnek a játékosainkért.
Hol álltak a rangsorban. A Puskás öcsinek még volt presztizse. A későbbi játékosainknak már egyre kevesebb.
És ahogy egyre profibbá vált nemzetközi szinten a foci, mi ezt semmilyen szempontból nem tudtuk követni.
Sem technikailag, sem erőnlétileg, sem motiváltságban, sehogyan.
Szomorú, hogy kb. 10 évenként kerül ki VÉLETLENÜL közülünk egy egy tehetségesebb játékos Törőcsik, Nyilasi, Gera, Szoboszlai, pl.
És ezért a végtelenül korrupt utánpótlás nevelés okolható.
vidar
2021-12-01 at 16:56
A minap néztem meg éppen a csodálatos 6:3-at. Ez volt a FOCI maga. A jelenbéli, különféle királyságokat elnyerőknek pedig iskolapélda lehetne. De őket már nem dobja fel a rongylabda. Persze nem is kell, hiszen a mai napokat éljük. De valami egyébbel is jó lenne ösztönözni őket, a pénzen kívül is… Kis neveléssel, esetleg.
TS
2021-11-28 at 21:04
Vlad, a horvátok nem a Realban tanultak meg focizni, ott csak a tutira mennek, jó focistákat vesznek. Sajnos nálunk nincs remény. A többi, amit írtál, igaz.
Vladtepesch
2021-11-28 at 13:02
TS 2021-11-28 at 11:35
A meteor hasonlatot az 54-es VB-re értem.
Akkor voltunk legközelebb a totális győzelemhez.
Az volt – máig – a legnagyobb felvillanásunk.
A futball minőségi változása nagyjából a 70-es évek közepétől kezdett exponenciális fejlődésbe, és ahhoz képest vagyunk reménytelenül és egyre jobban lemaradva.
Igen, Horvátország egy kicsit kilóg a sorból – azonban mégsem: a legjobb horvát focisták – ha jól tudom – kivétel nélkül a nagyon magas minőséget megkövetelő nyugati klubcsapatoknál – valójában iszonyatosan gazdag futballcirkuszi vállalatoknál – rúgják a bőrt.
Így hát ott FOCISTÁK vannak, nálunk meg: FOSISTÁK.
Ezért tehát Orbán részéről több, mint bűn a futballra bármennyi kevés/sok pénzt is itt elherdálni: ez HIBA.
TS
2021-11-28 at 11:35
Vladtepesch, a felvillanás kb. 1929-től (Uruguay – Ferencváros 2-3) 1972-ig (Eb-4. hely, FTC UEFA Kupa elődöntő) tartott, ez nem egy meteor élettartama. Több mint 40 év a világ élvonalában! A többi igaz, ez megismételhetetlen, bár a szerbek meg a horvátok az ellenpéldák! Más hozzáállással nálunk, persze.
Vladtepesch
2021-11-28 at 10:54
Az a baj a mai futballhoz való hozzáállásunkkal, hogy volt egy Aranycsapatunk.
Mindent annak a teljesítményéhez mérünk 63 éve (6:3 éve!:)))))).
Pedig csak annyi volt, hogy az AKKORI – a maihoz képest jóval szűkebb – futballvilágban volt egy kis országnak is egy felvillanása – kb. úgy, ahogy egy meteor átmegy az égen, felizzik, megvilágít mindent pár pillanatra, aztán gyorsan és örökre kihuny – és ezt már sohasem lehet többé megismételni.
A futballt, mint Magyarországnak még egyszer világ-dicsőséget hozó sportot, el kell/ene felejtenünk.
Mára ez vegytisztán “tittytainment” lett (copyright by Zbignew Brezinski, amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó), tömegszórakoztatás, cirkusz, semmi több.
Ha lenne eszünk, már régen összevontuk volna ezt közép-dél-kelet Európa-i cirkuszt egy bajnoksággá, hátha az jobban kikényszeríti a minőségi teljesítményt.
RV
2021-11-27 at 20:40
@PG2021-11-27 at 17:14
Egy hazug, idióta bunkó vagy!
Puskás Ferenc soha nem volt ávós! De te már nem először próbálod ezt a szemérmetlen hazugságot terjeszteni!
TS
2021-11-27 at 17:53
PG, a félműveltség rosszabb a műveletlenségnél. A Honvéd a Néphadsereg csapata volt, az ÁVH az MTK-t nyúlta le, és Bp. Bástya néven szerepelt egy ideig. Puskás tehát nem lehetett ávós őrnagy. Ezen felül ha Spanyolországig futott is, aligha Kubala vette a szárnyai alá, mivel ő a Barcelona ikonja volt, aligha akarta volna a Realt erősíteni. Östreicher Emil volt az a “Kubala”! A többi, amit írtál, stimmel, a vélemény szabad, de azért hadd kérdezzem meg, ki a túróról kellett volna elnevezni a stadiont, mint Puskásról?! Talán palotai Károlyról, mint Bakuban a nagy azri partjelzőről (mert nekik ő a leghíresebb focisuk).
Gabika, ugye nem mondod komolyan, hogy azért nem jó a magyar foci, mert mindenki, aki belőle él, a múlton ábrándozik? Ez még PG beírásánál és “tényeinél” is nagyobb hülyeség.
Gabika
2021-11-27 at 17:30
ez annyira unalmas már…………..az állandó múltban élés elveszi alehetőséget a jövő előtt
PG
2021-11-27 at 17:14
Hát igen. Egyszer volt, hol nem volt… Elég szomorú, hogy még mindig ezen a meccsen lovagolunk, ami 63 évvel ezelőtt volt.
Sajnos azóta folyamatosan egyre gyengébb a magyar foci teljesítménye, főleg nemzetközi vonatkozásban. Manapság a focisták jól keresnek, még itthon is. Hát hülye lenne strapálni magát, ha így is megkapja a pénzét. Mondjuk azért nem volt ez akkora teljesítmény, (VB ezüst érem)hogy ezért stadionokat kellett elnevezni róluk, sőt, ha arra gondolok, hogy a csapat nagy része a “Honvéd” egyesületből került ki, amiről tudni lehet, hogy az ÁVH futball csapata volt. Puskás Ferenc is ávós őrnagy volt, csak 56-ban megszökött és egész Spanyolországig ment, ahol Kubala a szárnyai alá vette.
TS
2021-11-27 at 16:02
A Rákosi-rendszer nagy “teljesítménye” volt, hogy ebből az anyagból annyit hozott ki, amennyit akart. Tán nem véletlenül. Jobb volt, hogy nem nyertük meg a vb-t – mekkora nacionalista öröm kerekedett volna abból. Jobb volt, hogy kikaptunk a németektől. Még csak nem is a traktorokért vagy Mercikért, amit a legenda tart, hanem azért, mert mindennél rosszabb a hazafiság a komcsik szemében!
A magyar válogatott annyival jobb volt a koránál, mint egy válogatott sem az 1. világháború után (azelőtt az angolok, skótok fölényesen jobbak voltak bárkinél). Azt se felejtsük, hogy a magyar foci az Aranycsapat mellett teleszórta a világot zseniális játékosokkal: Kubala, Nyers, Mike, Marik, Schubert Gyula, Újlaki, Zörgő, Kiss II.
gyengeáramú
2021-11-27 at 15:07
Ők még a Horthy-rendszerben nőttek fel. Szerették a hazájukat, és elképzelhetetlen volt, hogy elengedjenek pl. egy magyar-románt, ahogy azt manapság teszi zsinórban a gyepen tébláboló proliválogatott.
Egyébként ha jól emlékszem, épp itt, a PS-en jelent meg egy írás Varga Zoltánról és a focimaffiáról. Az betekintést engedett a mai magyar futballvilágba.
Sas
2021-11-27 at 14:54
A Kormány lényegében pont azt tette foci ügyben, mint a kulturában, és az oktatásban.A kulturális területen 10 milliárdokért hozott létre-kvázi szanatóriumokat-ezekbe -úgymond -beengedte az ellenségeit-ezeket bőkezűen pénzelte-fenntartotta a kulturában az ellenségei hálózatát-mert ez -úgymond-demokratikus-ezek is adófizető polgárok-az pedig nem zavarta a kormányt hogy veszélyes felforgatók-veszélyesebbek, mint a Szamuelly-banda-a kormány úri módon jól tartotta őket-még csata sem bontakozott ki-azt hintették, hogy csata nem is kell-demokrácia van.Ezt ismételték meg az óvodától az egyetemig-minek a csata? Demokrácia van. A sportban-a fociban kifejlődött egy maffia-évtizedek alatt-de csata-az eltávolításukra itt sem volt-béke van-demokrácia-.Maga-X- pedig mindenekfelletti-beszámolnia nem kell ezekről a dolgokról sem.
TS
2021-11-27 at 14:41
Manapság is nézhető meccs. Akkor mutattuk meg a modern focit a világnak.
Mi legalább nosztalgiázhatunk. Mire emlékeznek pl. a románok? Az “aranycsapatukra”, egy vb-negyeddöntővel? (Épp ezért gáz a mai
magyar foci “teljesítménye”!)
Galamb
2021-11-27 at 14:23
Fel kellene már ébredni!
A hollandok nem nosztalgiáznak kétnaponta a Cruyff-féle csodacsapaton, hanem a mindennapokra fordítják azt az energiát.
Emlegethetjük Puskásékat percenként, ha közben az utánpótlásképzésünk a béka hátsója alatt.
És ezzel a mentalitással ott is marad…
Sas
2021-11-27 at 14:22
Miért nincsenek az un. Foci-Akadémiák -akár titkosszolgálati eszközökkel is-átvilágítva?KÉPTELENSÉG , HOGY PUSZTÁN szakmai okok miatt képtelenek normális működésre.NEM HISZEM EL. LÉNYEGÉBEN BÁRKI hozzájuthat szakirodalomhoz-mese, hogy a hazai foci csődje-kizárólag szakmai okokra redukálható-egy maffia működik itt-mikor kegyeskedik már a kormány beavatkozni? Milyen politika ez? Ez megy oktatásban-kulturában is.Amennyiben valaki nem mer konfliktust vállalni, az ne politizáljon.Punktum.