A kommunizmus elévülhetetlen bűneinek, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc számos tragédiájának egyike az a tény, hogy a közel 200 ezer kivándorló honfitársunk között rengeteg nagyszerű hazafit és értékes embert is elveszítettünk. Nem csupán a szabadság veszett tehát el, de azon nemzettársaink egy jelentős hányada is, akik azokban a csodálatos forradalmi napokban ott voltak a barikádokon, azok jó oldalán. Klasszikus példája a fentieknek a kanadai Kamloopsban élő Veszely Ferenc költő, író, műfordító, aki több, mint 63 éve, 1957 elején kényszerült elhagyni hazáját. A csodálatos személyiségű forradalmár sokkal több, mint pusztán költő. Mély bölcsességéért, az emigrációban is megőrzött rendíthetetlen magyarságtudatáért és több évtizedes tanári pályájáért egyaránt méltó az elismerésre. Élettörténete pedig – a fentiek okán – érdemes a bemutatásra, jóllehet, a teljességet megmutatni esetében messze túlfeszítené írásunk kereteit, ezért beszélgetésünk során kizárólag csak a legfontosabbakat próbáltuk meg felidézni. Második rész.
Nemcsak a hazáját, de ifjúkori barátját, lelki társát, Szerb Györgyöt is elveszítette Veszely Ferenc akkor, amikor 1957. január 15-én – zsebében Márton ezredes nála hagyott szolgálati pisztolyával – átlépte a határt és Nyugatra menekült. [Hogy előtte mi történt? A Rákosi-diktatúrában és ötvenhatban? Arról az első részben volt szó – a szerk.]
A fegyvert azért tartotta magánál, hogy ha a kommunisták kezére kerülne, önként vessen véget életének. Erre szerencsére nem került sor, a határon átérve el is dobta a fegyvert. Ezen kívül mindössze a „Hét évszázad magyar versei” című könyvsorozat darabjai voltak a táskájában, amelyeket magyar lelke megőrzése céljából vitt magával.
Szerb Györggyel később sosem találkozott, de Thaly Bélával ott folytatták a barátságot, ahol abbahagyták. Rövid európai tartózkodás után Kanadába került, ahol családot alapított és végső otthonra lelt.
VESZELY FERENC: Amint a külhonba került emberekkel lenni szokott, egy ideig én is kerestem a helyem. Több városban is éltem, több helyütt is dolgoztam. Csakhamar a nyugati partra kerültem, ahol otthonra is leltem. Sosem esett nehezemre sem a munka, sem pedig a tanulás. Három egyetemi diplomát szereztem, emellett pedig anyanyelvi szinten verselek angol nyelven, és sikerült teljesen beilleszkednem az itteni társadalomba. Feleséget, igazi társamat is megtaláltam Mary személyében, aki szintén európai bevándorlók gyermeke. Egyetlen gyermekünk született, a ma már felnőtt Laurel, akire az apai szeretetemen túl, emberként is nagyon-nagyon büszke vagyok.
Nem csupán azért, mert tisztességes, és becsületes ember, de azért is, mert megvalósította azt, amire mindig is törekedtem a nevelésében: hogy önálló, a saját lábán megállni képes ember legyen. Sarjainkat az országnak és azon túl a világnak kell felnevelnünk, nem önmagunknak.
Ami itthon, a kommunisták miatt nem válhatott valóra – mert osztályidegennek kategorizálták –, azt életre keltette új hazájában. Pedagógus lett, méghozzá megbecsült, elismert pedagógus, akivel egykori tanítványai közül sokan mind a mai napig tartják a kapcsolatot.
VESZELY FERENC: Gyerekkorom óta tanár szerettem volna lenni. Az érettségi után próbálkoztam is ezzel. Előbb az ELTE-n, majd az Egri Tanárképző Főiskolán. Sőt, megpróbáltam a filmrendezői iskolát és próbálkoztam Pécsett is. Mindhiába. Mindenünnen ugyanaz a szöveg jött vissza:
„A felvételi vizsgán megfelelt, de férőhely hiányában nem nyert felvételt.” Még a sajnost se tették hozzá… Pedig munkáscsaládból származtam, ami alapján épp megfelelő lehetett volna a „káderem.” Ám amikor apám foglalkozását kérdezték tőlem, mindenhol azt mondtam, ami apám címe, rangja volt a gyárban, vagyis, hogy fehérítő mester. Felvételiztetőim, akik nem ismerhették a textil gyárak üzembeosztási elnevezéseit, ez alapján vélhetően valami maszekos gyermekeként kategorizáltak, így válhattam hivatalosan „osztályidegenné.”
Kanadában új megbélyegzés várt mint „DP” (Displaced Person, azaz hontalan személy), s mint ilyen is megtapasztaltam egyet, s mást… És itt is újra kellett vizsgáznom, ezúttal angolul, de miután megfeleltem, itt legalább felvettek az egyetemre. Így már pedagógusként telepedtem le Kamloopsban, ebben a szép brit-kolumbiai kisvárosban, Dél-Brit Columbia földrajzi központjában.
Makacs kitartással és erőfeszítéssel dolgozott, méghozzá rendre olyan helyeken, ahol különleges kalandokat élt át. Például a híres vasútvonalon, amely nyugat-keleti irányban keresztülszeli Kanadát, s amelyen hét évet töltött el. Emellett taxizott is, de semmilyen egyéb, fizikai munka elől sem szaladt el. Favágóként, farakodóként és vasútépítőként egyaránt kereste kenyerét, és szedte magára a tapasztalatokat. Végül azonban kikötött álmai területén, a pedagógusi hivatásnál.
VESZELY FERENC: 1969-ben Kamloops és Környéke Oktatási Önkormányzata (tehát munkaadóm), „oktatási világítótorony” hírében állt és számtalan reformkísérlet színhelye volt, mint „Csoportos Tanítás”, „Megkülönböztetett Oktatás”, „Környezet Oktatás”, „Nyitott Tanterem”, „Csapatos Tanítás”. Majd jött a „Vissza az alapokhoz” meg a „Huszonegyedik Század Tanfolyama,” amit 1995-ben fújtak le. Úgy tűnik a végén az „Egyéni Instrukciónál” kötöttek ki. Szerencsétlen kollégáimnak írásos oktatási tervet kell benyújtaniuk minden egyes tanítványukra vonatkoztatva évente háromszor.
Egyetemi éveim alatt mást sem hallottam, mint azt, hogy mi leszünk az a pedagógusi generáció, amelynek majd le kell vezényelnie és sikeressé kell tennie a kanadai oktatás száz éve váró reformját. Amilyen nagy lelkesedéssel indultak a dolgok, olyan gyorsan fújt visszavonulót az oktatási miniszter. Pedig számos jó elképzelés is volt a reformban megfogalmazottak között. Azóta tudom, hogy az oktatásügyet elsősorban nem az értelem vezérli, hanem a politika…
A gyerekek mindig megérzik, hogy szeretjük-e őket, vagy nem
A hétköznapi munka felülről jövő, általános irányelveire a fentiek okán nem sok hatása lehetett a nyugat-kanadai kisvárosban tanító magyar származású pedagógusnak. A dolgok az ő feje felett dőltek el. Ami azonban a hivatás közvetlen szakmai és emberi oldalait, a gyermekekkel való bánásmódot, illetve a nevelési elveket illeti, ott a 27 éves tanári munkálkodása során sikert sikerre halmozott.
VESZELY FERENC: A szeretet kulcsfontosságú, ugyanis a szeretet az egyetlen módja nemcsak a tanításnak, de a gyerekekkel való bánásnak is. És a szeretetet nem lehet tettetni. A gyerekek mindig megérzik, hogy szeretjük-e őket, vagy nem. Valamikor mindenkit meg kell büntetnünk is, és ha a büntetést a gyerekek olyan valakitől kapják, aki nem szereti őket, az egyenlő a kegyetlen igazságtalansággal nekik. A gyerekekkel minden igazgatóm szerint kitűnően jó viszonyban voltam. Játszva tanultak nálam a gyerekek, a valóságban is.
1996-os nyugdíjba vonulásakor éppen 27 évet számlált pedagógusi hivatása. Valamennyi évét lakóhelyén, Kamloopsban dolgozta végig. Ennyi év oktatás és nevelés elképesztő tapasztalattal vértezte fel, amelyből később egy stílszerűen 27 pontból álló összegzést készített.
VESZELY FERENC: Az a bizonyos 27 pont tanári pályafutásom élményeinek és megfigyeléseinek eszenciája. A mi pályánkon, a szeretet mellett, amelyről már beszéltünk, fontos a következetesség, a figyelem, a tisztelet és az őszinte törődés, a valódi érdeklődés a gyermekek iránt. Ezek nélkül nem pedagógus a pedagógus. Ha viszont ezek megvannak, akkor az illető tud majd hatni a tanítványaira. Nagy előny, hogy ezekről folyamatosan kap visszajelzést az ember menet közben is, de az igazán nagyszerű érzés akkor élhető meg, ha jóval a nyugdíjba vonulás után köszönik meg rendszeresen a munkámat olyan, egykori tanítványaim, akiket évtizedekkel ezelőtt tanítottam. Ez azt jelzi, hogy nem dolgoztam hiába. A legnagyobb bókot egy kisfiútól kaptam, akit sohase tanítottam. Amikor meghallotta, hogy nyugdíjba vonulok, a folyosón elém állt, és olyan szorosan tartott a karjaiban amennyire csak tudott. „Veszely úr nem mehet nyugdíjba! Én már három éve vártam, hogy az osztályába kerülhessek!” A tanításnál jóval könnyebben lehet pénzt keresni, de hálásabb munka nincs.
Mottó:
„Nem így képzeltem a jövőt –
nyugaton töltöm az időt:
idegenben magyar költőt” (Veszely)
Veszely Ferenc a feleségével. Fotó: Veszely Ferenc
Elképesztő irodalmi életmű
Ahogyan arról már szóltunk, Veszely Ferenc életét ifjú korától kezdve áthatotta a költészet, amelyet maga is mesterfokon művel. Bár irodalmi munkássága nagy zömében nyugdíjas éveire esik, méretében és sokszínűségében is elképesztő életművet alkotott. Munkássága kötetben is megjelent, „Bajban szépült életeim – Egy 56-os magyar emigráns vívódásai” címmel.
Fontos kiemelni azt is, hogy bár írásunkban költőként aposztrofáltuk mi is, és ő is alapvetően poétának nevezi és tartja magát, irodalmi munkássága messze nem merül ki a versekben. Kétnyelvű műfordítói tevékenysége egyedi, ráadásul nemcsak angol nyelvű költők verseit ülteti át magyarra, vagy magyarokat angolra, de saját verseit is gyakran megírja mind a két nyelven.
VESZELY FERENC: Leírtam közérdekű vonatkozásban megelevenítve emigrációm történetét, szívbetegségem történetét, a Rákosi/Nagy Imre éveket, írtam a forradalomról, a kommunizmusról, a rendszerváltásról, egy háromszáz oldalas könyvre való komoly tanulmányt a kanadai magyar irodalomról, a világ helyzetéről, sőt egy drámát is, ami a Nyugat hamisságát parodizálja.
Komoly számban írtam lírai, elbeszélő, és drámai költeményt, lefordítottam angolra a Hét Évszázad Magyar versei című könyvben található népköltészetünket angolra, ugyanakkor egy kötetre valót nagyjainkból (Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Batsányi, Verseghy, Arany, Petőfi), beleértve a Himnuszt és a Szózatot, és húsz éve fordítom a torontói Kaleidoszkópnak Dancs Rózsa szelektálásait Adytól Szilágyi Domonkoson, Dsida Jenőn és Radnótin át Jókai Annáig.
Fontos, hogy két nyelven írok, körülbelül egyenlő mennyiségben és minőségben. Legtöbb művem két nyelven is megvan, hol az angol, hol a magyar családom kedvéért lefordítva. És akkor még nem is ejtettem szót a novelláimról, amelyek maga a humanitás. Politikai jellegű írásaim is megjelentek. Mondhatom, hogy világszerte, mert egészen az ausztráliai Magyar Életig. Száz szónak is egy a vége: én jól kiírtam magam nyugdíjas éveim alatt!
Kötetének és egész életművének egyik legkülönlegesebb darabja az „Emigrációm története” című, különleges költemény. Ilyen jellegű verset magyar költőtől nem lehet olvasni, mert ez egy sajátos észak-amerikai műfaj, dokumentáló versnek hívják.
VESZELY FERENC: Ez egy kanonizált műfaj Kanadában, tulajdonképpen egy, a tényekhez ragaszkodó elbeszélő költemény. Ismérve, hogy mindjárt az elején megadja az esemény dátumát, és/vagy leírja a környezetet, az időjárást, szóval kimutatja ragaszkodását a konkrét tényekhez. Ez bizonyos megfellebezhetetlenséget ad a műnek: a tényekkel nem lehet vitatkozni. Ezt nagyon hasznosnak találtam. Dokumentálni nemcsak saját életemet, de sorsomon keresztül a Kanadába bevándorló jellegzetes sorsát.
Azt a bánásmódot, amiben kevés kivétellel minden bevándorló vagy ideiglenes munkás részesül. Tipikus benne a kihasználtság: életveszélyes munkák kényszerű elvállalása alacsony bérekért, törvényesen is, törvénytelenül is, mert a bevándorló nem ismeri a törvényeket és nem tud beszélni sem, így nem tudja megvédeni magát. Könnyű kihasználni. Képzettségeidet nem ismerik el. Így lett a katonatiszt Fáy Ferencből Kanadában iskolai takarító, a bankigazgató Németh Ernőből liftkezelő.
A bevándorló nagyon gyakran olyan munkát kényszerül végezni, ami a helyi embernek nem kell. Csak nagyon nehezen, vagy nagy szerencsével lehet ebből kikecmeregni. Ebből a dokumentális versből kiderül, hogy mi mindenen kellett keresztül mennem ahhoz, hogy révbe juthassak Kanadában.
Ami a fontos és örökérvényű verseit illeti, azok között lényegében lehetetlen kiemelni egyet vagy néhányat. Verseskötetét lapozgatva, költészetének számos különlegessége tárul elénk. Szembetűnő például, hogy milyen könnyedén ugrál a műfajok között. Szonettjei kifejezetten élvezetesek. A saját lelkivilágát foglalkoztató dolgokról, valamint az általános emberi érzésekről pedig játszi könnyedséggel és teljes érthetőséggel formálja a rímeket. Verseit olvasva az ember rendre úgy érzi, hogy ezt akár ő maga is megírhatta volna, ám Veszely Ferenc zsenialitása éppen abban rejlik, hogy akárki mégsem képes erre, ő viszont igen.
Számára is fontos minden alkotása, hiszen kifejeznek egy érzést, egy lelkiállapotot, vagy valamilyen emléket, amelyek a vers megírását ihlették. Ily módon nyilván mindegyik fontos valamiért, ám ennek ellenére, ha őt kérdezzük legfontosabb műveiről, meg tudja nevezni őket. Kiemeli az emigráció és a világ problémáit elemző, az emigráns belső vívódásait kifejező drámai költeményt: Beszélgetés Arany Jánossal, a hitvitát tartalmazó, hexameterben írt versét, Levél Thaly Bélának, a rendszerváltók világába belelátó Rendszerváltást. Megmondja, mit tart különösen aktuálisnak.
VESZELY FERENC: Mai viszonylatban legfontosabb versem a Kommunista Pista című drámai költemény. Amit ebben megírtam, az maga a kommunizmus, azazhogy, amit az eszme meghamisításával ők a kommunizmus nevében műveltek. A Kommunista Pista ezt a lényeget mondja el, amelyből kiderül az a teljhatalom, az a totális diktatúra, aminek bábjaként maga az élet is lelket nyomasztó, elviselhetetlen hazugsággá vált. A forradalom igazi okát Kommunista Pista mutatja ki az élet minden vonatkozásában. Ez adja az igazi krónikát, erre kell emlékeznünk, hogy ne dőljünk be semmilyen diktatúrának.
Ismerve a verses drámát és látva mindazt, ami napjaink belpolitikai életében zajlik, ki kell jelenteni, hogy a Kommunista Pistát mindenhol terjeszteni kellene majd a 2022-es választások előtt is, emlékeztetni az embereket az úgynevezett baloldal hamis mivoltára.
Új kötete jelent meg idén
Veszely Ferenc korábban már említett alkotói sokszínűségének egyik nagyszerű végterméke az a közelmúltban megjelent kötete, amelyben a kanadai magyar irodalom keresztmetszetét mutatja be, monográfiai alapossággal, közvetítve annak üzenetét, 1897-ig visszamenően.
VESZELY FERENC: A máig Népszavának hazudott Pártszavából még ’56 előtt megtanultam, hogy ami a kommunista szájából kijön, annak az ellenkezője igaz. Tehát az átlag kivándorló nem önérdekű kalandvágyó, opportunista, és legfőképpen nem hazaáruló. Őt gyakran a hazaárulók űzték ki a hazájából, mint engem is. A kanadai magyar irodalom – valójában az egész emigrációs irodalom – tele van a hazaszeretet megnyilvánulásaival. Tanulság: a hazát külföldről is lehet szeretni, önzetlenebbül, mint otthon. Más irányban a traumatizáltak magukkal hozták a traumájukat Kanadába is. Tűz Tamás költészete majdnem egészében a háborús traumája okozta álmatlan éjszakái alatt született. Állandó téma a talajt vesztett talajkeresése, és az itteni pénzvilág malmába került ember örlődése. Már Izsák Gyula is arról panaszkodik, hogy a chicagói kereskedők szabják meg a búzája árát, mielőtt ő a magját elvetette volna. Az igazság az, hogy senki sem hagyja el otthonát, hazáját, akinek ott jól megy a sorsa. Az opportunisták elsősorban otthon keresik (és a hatalom közelében lévők meg is találják) a boldogulásukat. Külföldön sokkal nehezebb megtalálni a boldogulást, már csak azért is, mert az idegennek nagyon nehéz a hatalom közelébe jutnia. A kétlakiság nem boldog élet azoknak sem, akik „megtalálják Amerikát”. Máskülönben Amerika se „Amerika” mára: a lakosság 90 százalékának több adóssága van, mint vagyona. Mi a valóság?
Az emigránsok nagy többsége mindenütt a nyomorultakból, az üldözöttekből és a háborúk még élő áldozataiból áll. Ha van a kanadai magyar irodalomnak egységes üzenete, a sok ezer egyéni sorsnak közös tapasztalata, az az, hogy hazánk földjéhez ragaszkodnunk kell, mert csak itt tudunk valóban boldogulni, csak itt tudjuk, amikor tudjuk otthon érezni magunkat.
Mint a Szózatból már tudnunk kell, és ez különösen áll a mai világra, amelyben a menekültek milliói keresnének más hazát, de sehol sem kellenek igazán – a nagy világon e kívül / nincsen számunkra hely. A vancouveri Tamási Miklós szavaival: „Orcád / elfelejtik, / akkor is védd a portád, / ha nem adhat semmit!” És a haza földje veszélyben van, mert balfácánjaink, akik a rendszerváltás során kiárusították az országot, ha tudnák, eladnák alólunk a haza földjét is, mondván, hogy „Na és?”
„Bennem két élet folyt egybe…”
A 84 évesen is fáradhatatlan alkotó kedvvel és teljes szellemi frissességgel büszkélkedő Veszely Ferenc immáron több, mint háromszor annyit élt Kanadában, mint szülőhazájában. Így nem véletlen, hogy beszélgetésünkben a honvágy, a hazaszeretet és a magyarságtudat kérdése is szóba kerül.
VESZELY FERENC: A honvágy megszépült, nosztalgikus hazai emlékeink szülötte, táplálja az itteni hontalanság érzése, és tapasztalatom szerint az elérzékenyülő öregedés is. De ez gyakran nem vezet a hazatérésre akkor sem, amikor már nem életveszélyes, sőt anyagilag előnyös is lenne hazatérni. Nekem, miután itt családot alapítottam, véglegesen ellehetetlenült a hazatérés. Mert nem tudtam és nem tudok sem elválni családomtól, sem pedig kitenni őket azoknak a küzdelmeknek, amiket én itt átéltem és amit nekik otthon a nyelvtudás hiánya és egy nekik idegen kultúrába való beilleszkedés miatt kellene elszenvedniük, nem beszélve az itteni nagyobb családtól való elszakadásról. Ennyi év távlatából azt mondom, bennem két élet folyt egybe: egy magyar és egy kanadai. Egy életen át tartó munka és családom révén mostanra annyira kötődöm ide is, mint szülőhazámhoz, ugyanakkor hiába lettem úgymond teljes jogú kanadai, sosem szűntem meg magyarnak lenni, sem lélekben, sem nyelvben, sem pedig költői hivatásomban.
Hosszú beszélgetésünk során szó esett gyermekkorról, forradalomról, emigrációról, pedagógusi hivatásról és irodalomról egyaránt. Befejezésként elkerülhetetlen, hogy egy költőtől megkérdezzük azt is, van-e ars poeticája, s ha van, akkor mi az?
VESZELY FERENC: Aranyt idézném: „Ne fogjon senki könnyelműen a lantok pengetésihez!” Írni leginkább akkor írok, ha azt érzem, hogy ki kell valamit írnom magamból. Akár valami örömet, akár valami olyat, ami bánt, vagy problémát okoz és megzavarja a lelkemet. Aztán amikor sikerült kiadni magamból az érzéseket, örömöket, félelmeket, utána fütyülök egyet és jókedvűen megyek tovább, mert már nem aggaszt, ami addig aggasztott, helyreállt a lelki egyensúlyom az írástól. Ugyanakkor sokkal többről van itt szó, mint saját lelki egyensúlyomról. A költőnek közösségi feladatai vannak, felelőssége utat mutatni népének. Ezt a Beszélgetés Arany Jánossal című művemben így fogalmaztam meg: „Akármi vesz körül, mindig van mit tennünk, / ha nincs kint megoldás, megoldás van bennünk. Mást és önmagunkat ily módon szolgálunk: / szellemünk közügyé, de a magunk talpán állunk.” Mint a példa mutatja én szándékosan az érthetőségre törekedtem, mert mindig is a „népem költője” kívántam lenni és mindenkihez érthetően akartam szólni. És ahogy elköteleztem magam az érthetőség mellett, ugyanolyan erős elhatározással köteleztem el magam az igazmondásra is, kendőzetlenül. Minden versem őszinte vers, és ettől egyetemesen emberi. Tisztában vagyok azzal, hogy az igazság kimondását, a cenzúrázatlan írás lehetőségét Kanadának köszönhetem, hogy a kommunisták alatt otthon a fejem vették volna ezért. Mert egy hazug rendszernek üldöznie kell az igazságot, különben teljesen hihetetlen lesz. De, ahol nem mered kinyitni őszintén a szádat, ott emberséged veszett el. Én úgy tartom, hogy a költői szerep felvállalása óriási felelősséggel jár. A költészetnek, különösképpen a magyar nyelv költészetének fennkölt hagyományai vannak, csillagjai évszázadokon át ragyognak, utat mutatnak a nemzetnek, és nemcsak őrzik, de képezik is annak hagyományait. Fényüket az igazság bátor kimondása, emberi lényük őszinte, belső kinyilvánulásai, meglátásaik mélysége, gondolataik tisztasága, érzelmeik nemessége, nyelvük szépsége adják. Csak ezektől maradandóak, éppen ezért erre kell törekednie mindenkinek, aki verselésre adja a fejét.
Veszely Ferenc költészete méltó a fentiekhez, azon kevés alkotóink egyike, aki önazonos, mert műveiben szinte tökéletesen megvalósítja saját hitvallását. Súlyos veszteség, hogy XX. századi történelmünk viharai miatt mindezt csak kevesen ismerhetik idehaza. A költő legújabb kötete a Püski Könyvesházban kapható. A címe: Bajban szépült életeim.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS