Náray-Szabó Gábor: Győzelem után

Már egy hónapja örülünk a jobboldal elsöprő, sorozatban negyedik győzelmének, ami megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy Magyarország választott vezetői a népakaratot követik. Széles tömegek elégedettek a kormány teljesítményével, ezért újra és újra felhatalmazást adnak az ország vezetésére. Elemzések tucatjai foglalkoznak a siker okaival, az oda vezető úttal, a baloldal kudarcával és a külföldi reakciókkal. A legfontosabb kérdés azonban nem ez, hanem a jövő: merre tovább? A miniszterelnököt és a jobboldal meghatározó politikusait nyilván már hónapok óta foglalkoztatja ez a gondolat, és fő vonalaiban minden bizonnyal kijelölték már a legfontosabb teendőket és kialakult a következő négy év programja. Miben is állhat ez?

Nem tűr halasztást a tanári fizetések emelése

Már a választások előtt kiderült, hogy komoly lépéseket kell tenni a közoktatás megújítása érdekében. Nem tűr halasztást a tanári fizetések emelése, ezt azonban a teljesítményhez kell kötni, aminek a mérését érdemes konszenzusra alapozni, különben nem bír ösztönző erővel. Igazuk van azoknak, akik szerint csökkenteni kell az elsajátítandó adatszerű információ mennyiségét, mert az Internet ezek tömegét másodperceken belül szolgáltatja. Ha csökken a tananyag, csökkenhet a tanárok kötelező óraszáma is, ami az oktatás minőségének javulásához vezethet. Én megfelelő keretek között megengedném, hogy a tanár kétféle tankönyv közül választhasson, hiszen akármilyen legyen is az oktatási segédanyag, úgyis a tanár személyisége, felfogása határozza meg, hogy mit tanít a nebulónak.

Az egészségügyben is van mit tenni, és nem az a lényeg, hogy lesz-e önálló minisztérium, inkább az, hogy növekszik-e az egészségügyi kiadások aránya a GDP-n belül. Úgy látom, korszerűsítésre szorul az ellátó rendszer, csökkenthető lenne a drága kórházi ágyak száma, ezzel szemben fejleszthető az ambuláns rendszer, rövidíthető a kórházban töltött idő, ami kevesebbe kerül és a betegnek is jobb. Továbbra is hangsúlyt kell fektetni a szűrésekre, a megelőzésre és az egészséges életmód propagálására, feltételeinek megteremtésére.

Romlik a helyzet a környezetvédelemben

Még egy fontos területet emelnék ki, ez pedig a környezetvédelem. Gazdasági sikereink ellenére (vagy talán éppen ezért) hazánkban romlik a helyzet. Ahogyan a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Keretstratégia előrehaladási jelentéseiből megtudhatjuk, elhanyagoljuk természeti erőforrásaink és ökoszisztéma-szolgáltatásaink fenntartását és megőrzését, fenyeget az éghajlatváltozás és a vízhiány, kimerülhetnek a termőtalajaink. Hosszú távon, átgondolt stratégiát követve előtérbe kellene helyezni a természeti erőforrások megóvását, ez növelné az ország versenyképességét is.

Fontosak a fenti feladatok, befolyásolják a közérzetünket, valószínűleg vitákat is generálhatnak az Országgyűlésben, a sajtóban, a mindennapi beszélgetésekben, mégsem ezek jelentik a legnagyobb kihívást. Napjainkban három olyan fenyegetéssel kell szembe néznünk, amelyek nem a rövid- vagy középtávú jólétünket, közérzetünket befolyásolják, hanem hosszú távon a magyar kultúra, a magyar nemzet megmaradását veszélyeztetik. Belekeveredhetünk a háborúba, az LMBTQ mozgalom és kinövései alapjaiban fenyegetik a családjainkat, a folyamatosan beáramló, idegen civilizációból érkező tömegek szétzilálhatják a társadalmat. Válaszunk: békét akarunk, kompromisszum nélkül megvédjük a családjainkat és nem engedjük be az illegális migránsokat.

Nem szabad engednünk a nemzeti érdekeinkből

Pártokon átnyúló, széles körű egyetértés van abban, hogy ki kell maradnunk a szomszédban folyó háborúból. Egy nemrégiben készült európai felmérés szerint a kontinensen mi magyarok ragaszkodunk a leginkább a békéhez, a megkérdezettek mindössze három százaléka küldene katonát Ukrajnába. Történelmünk ötszáz éve szolgál elrettentő háborús példákkal, a mohácsi vereség óta nem győztünk hosszú távon jószerivel egyetlen háborúban sem. Elvesztettük Budát, a régió kultúrájának fényes csillagát, elvesztettük milliónyi magyar testvérünket, a történelmi Magyarország területének kétharmadát, elvették a háborús romokon újjá épülő vagyonkánkat, végül a szabadságunkat is. A rendszerváltoztatás első húsz évének botladozásai után azonban talpra álltunk, és ma már méltán nevezhetjük szabadnak magunkat. Egy kis nemzet lehetőségeihez mérten bőséges a mozgásterünk, az Európai Unió tagjaiként jó viszonyt ápolhatunk más nagyhatalmakkal is, ennek élvezhetjük politikai és gazdasági, sőt kulturális előnyeit is. A béke és a biztonság fenntartásában az ellenzéki szavazók is érdekeltek, erre utal a negyedik, elsöprő kétharmados győzelem. Minden erővel ragaszkodnunk kell tehát az e téren kivívott eredményeinkhez, valamiféle álságos szolidaritásra hivatkozva nem szabad engednünk nemzeti érdekeink képviseletéből. Ehhez kitartás és elszántság kell, ezért minden erővel támogassuk az Országgyűlést és a kormányt a béke és a szabadság megőrzéséért vívott harcában!

El a kezekkel a családjainktól!

Békére többek között azért van szükségünk, mert csak ebben virulhat ki a társadalom legfontosabb és semmivel nem helyettesíthető építőköve, a család. Ez egy férfi és egy nő szeretetteljes közössége, amelynek a célja utódok nemzése és felnevelése, beillesztése a társadalomba. A Biblia és a korábban ennek ellentmondani látszó evolúciós elmélet egybehangzóan hirdeti a család fontosságát. A Szentírásban ezt olvashatjuk: „...a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Ter 2:24), erre rímel az a tudományos megállapítás, hogy ha élőlények valamely közösségében túlsúlyba kerülnek az utód nélküli egyedek, nincs utánpótlás, a populáció evolúciós zsákutcába jut. A nyugati civilizáció bomlásának egyik súlyos tünete az egyre erősödő és egyre erőszakosabb LMBTQ mozgalom, amely már a napi politikában is meghatározó befolyásra tett szert. A családvédelmi népszavazás azt mutatta, hogy az ellenzékiek között is sokan kiállnak a család mellett, talán még azok a százezrek is, akik puszta dacból érvénytelen szavazólapot dobtak az urnába. El a kezekkel a családjainktól, a gyerekeinktől, nem akarjuk feláldozni őket kevesek vélt szabadságának oltárán!

Illegális migránsokat nem fogadunk be

Végül, de nem utolsó sorban továbbra sem szabad megengedni az illegális bevándorlást. Ennek veszélyeit kezdetben sokan alulbecsülték, a rosszul értelmezett krisztusi szeretetre alapozva támogatták volna a délről ide áramló, főleg muzulmán, életerős férfiakból álló tömeg befogadását. Ma már tudjuk, kik az igazi menekültek, mert Ukrajnából nem hódítók, hanem szenvedő, rettegő asszonyok és gyermekek érkeznek az életveszélyben lévő családfők nélkül, akiket otthon tartanak, hogy besorozhassák őket a hadseregbe. Kötelességünk nekik segíteni, tesszük is, a szolidaritás számtalan jó példáját adva. Illegális migránsokat viszont nem fogadunk be, nemcsak azért, mert erőszakosak, esetenként megbontják a közrendet, hanem főleg azért, mert számuk egyre nő, érthetően nem akarnak lemondani iszlám identitásukról, aminek következtében a század végén könnyen többségbe kerülhetnek, és véget vethetnek keresztény kultúránknak.

Tegyünk gesztusokat is!

Komoly esély van arra, hogy a fenti kérdésekben pártpreferenciákon túlnyúló egyetértést lehet teremteni, ez könnyebb lesz, ha kisebb-nagyobb gesztusokat teszünk. Be lehetne engedni az ellenzéki politikusokat is a köztévébe, el lehetne fogadni egyes, az ellenzék által előterjesztett törvényjavaslatokat, nagyobb mozgásteret lehetne hagyni az önkormányzatoknak. Most, miután biztosan ülünk a nyeregben, megvan erre minden lehetőség. Vannak, akik szerint ez lehetetlen, mert a másik oldalon kizárólag engesztelhetetlen ellenségek vannak, akikkel nem lehet mit kezdeni. Szerintem ez nem az átlagos baloldali választóra, hanem csak arra a néhány ezer emberre vonatkozik, akik nélkül állítólag nem létezik siker itt Magyarországon. Velük nem kell foglalkozni, nem kell válaszolni gyűlölködő és öntelt megnyilvánulásaikra, ehelyett tényleges súlyuknak megfelelően kell őket kezelni. Ne hagyjuk, hogy sorskérdésekben az összefogás kerékkötői legyenek! A negyedik kétharmad után biztonsággal állíthatjuk, hogy ehhez megvan a felhatalmazásunk, megvan az erőnk. Éljünk vele!