63 éve pesti és budai srácok, sutba dobva mindent, harcoltak azért, hogy szabadon élhessenek. Nem pátoszos étosz, trendi Facebook- vagy Instagram-posztok, hanem az elemi szabadságvágy hajtotta őket. Érezték a nyakukon a szovjet bakancsok nyomását, de mégsem a safe space-t keresve bújtak be egy meleg zugba. Ők fegyvert fogtak és harcba mentek, pedig sokan közülük maguk is a háború véres éveiben születtek. Küzdöttek és ott voltak az utcákon, a tereken, a lépcsőházakban és a tetőkön is, nem hátráltak meg. Mi, fiatalok, akiknek a nemzet, a haza, a hit és a család ma sem holmi elaggott frázisok, hanem mélyen bennünk élő rögök, ezért sem hátrálunk meg soha!
A 18. életévem utolsó napján, az idei október 23-án megmagyarázhatatlan érzés fog el. Egyetemistaként 63 éve ott állhattam, ott vonulhattam és fegyvert foghattam volna. Talán a barátommal, aki világéletében senkinek sem ártott, egy jéghideg gépfegyvert szorongatva kuporogtunk volna egy kapualjban. Vártuk volna a pillanatot, hogy az ellenünk törőket – legyen az pufajkás vagy muszka – egyenként elűzzük. Közben alig néhány utcányira otthon értünk zokogó édesanyánkra gondolva talán cikázott volna fejünkben a gondolat, hogy itt leginkább semmi sincs rendben. Ilyen lehetett a forradalom, ahol nem a hős tett valamit, hanem a tettek adták a hősöket. A suszter, a pék, az inas, a diák hirtelen mind egy célt látott. Együtt döntötték le az életük fölé tornyosuló kommunizmus megtestesült valóját jelentő Sztálin-szobrot, együtt hallgatták Nagy Imre üres szavait a nemzet főterén, majd futottak az ÁVH sortűz záporában.
Ma viszont új szelek fújnak. Golyózápor helyett a fékevesztett nyafogás zúdul ránk. Jó dolgában, unalmában az ember szórakozik. Makkegészségesen laktózmentes szója lattéval bohóckodik, amit pedig szigorúan csak import bambusz szívószállal iszogat, hiszen ráérő pillanataiban az ember klímaterroristák ellen is harcolgat. Örök bulikázások közepette a szüleik nyakán ragadnak, és ha valamilyen téves kódolás okán megteszik, akkor is még otthonról házasodnak. Tutyimutyi langymeleg társasággá züllött a nép?
Ha elfogadjuk, hogy minden nemzet jövője saját ifjúságban rejlik, akkor mondjuk ki, van remény. Vagyunk, nem is kevesen, akik szánjuk az ostobákat, mert láthatóan nem tudják, mit cselekszenek. Fiatalok, akiknek a haza, hit és a család maga a nemzet; fiatalok, akik ma egész egyszerűen a normalitásért küzdenek. Mert nekünk nem szovjet tankok és ropogó fegyverek, hanem szócsaták és választások rendeltettek. De ne tévesszen meg senkit sem: egyáltalán nem más az ellenfél.
A kommunisták is szentségtelen meggyőződésüket hintették el. Akar-e a proletár a gyermekének egyenlőbb és jobb oktatást, akar-e kórházat és állami ellátást? Ismerősen csengenek a jelszavak. De pont ennyire ismerős a megoldás. Az elvtársak Moszkva valagában élve, kifordított kesztyűbábként abban látták a megoldást, ha a magyarság is megfogad mindennemű, bölcsebbnél bölcsebb szovjet tanítást, ma pedig az utódok éppen eképp, Brüsszel valagában forgolódva adnak az országnak helyes és helytelen irányokról kéretlen kioktatást.
Adjunk hálát az égnek, hogy a miénk már egy jobb világ, és a régi romokra épül csupán az örökkön velünk élő bosszúság. Nem ártalmatlan a kígyó és eljön a momentum, ami már csapást kíván, de készen állunk, mert van nemzeti ifjúság. Voltunk, vagyunk és leszünk is, de megalkudni soha nem fog senki. Álljon akárhány zászló és akármilyen szín azon, az első nem lehet más, csak a hon. Ha pedig valaki csupán pátoszos túlzásnak érezné mindezt, annak Mansfeld Péter sorsa felidézendő.
Mansfeld Péter, aki 15 évesen részt vett az 1956-os szabadságharcban, a Széna téren. Õ a forradalmat követõ megtorlások legfiatalabb áldozata, tizenegy nappal tizennyolcadik születésnapja után végezték ki. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. Fotó: MTI (Reprodukció)
A vasesztergályos tanuló a pesti srácok egyikeként mindössze 15 évesen szállt szembe a kommunista rezsim pribékjeivel és a megszálló szovjet csapatokkal. A Széna téri forradalmárok gépkocsis összekötőjeként – jogosítvány nélkül – az egyik legveszélyesebb feladatot vállalta. Elfogása után sem működött együtt az állampárti hatóságokkal, végül a „népi demokratikus államrend és népköztársaság elleni szervezkedés és az erre irányuló szövetkezés” vádjával másodfokon halálra ítélték. Végül 18 éves korában, 1959. március 21-én felakasztották.
Végezetül Churchill és az ’56-os hőseink után pedig csak ennyit mondhatunk: harcolni fogunk az újságok hasábjain, harcolni fogunk közösségi oldalakon, harcolni fogunk közösségekért, és harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel azért, hogy a hősök áldozata el ne vesszék!
Fotók: MTI, Horváth Péter Gyula
Facebook
Twitter
YouTube
RSS