Mi történt Szakács Árpáddal?

Vajon mi visz rá valakit, hogy saját politikai közössége ellen forduljon? Hogy szembe menjen önmagával, saját elveivel, eszméivel is. Sértettség? Bosszú? Simán csak a júdáspénz? Nyilván van ilyen is, olyan is. Ódor János László a Kontrán már írt egy elég találó elemzést, amelyben Antall Péter és Szakács Árpád pálfordulásának okaként a pénzt, pontosabban annak hiányát, az addig stabilan érkező anyagi juttatások hirtelen elmaradását jelölte meg. Amiért aztán kicsinyes bosszút próbálnak állni. Ez egyfelől tökéletesen igaz lehet, de Szakács esetében a kép ennél egy kicsit bonyolultabb.

Szakács egy jóeszű, tökös, erdélyi (egészen pontosan partiumi) gyerek, már csak az utóbbiból következően is erős nemzeti elköteleződéssel. (Végül is a romániai magyarok között tényleg zseblámpával kell keresni a nemzetárulókat – a napvilágnál is fénylő Parászka Borókán kívül.) Mindehhez társul nála egy lángoló lelkesedés, meginoghatatlan küldetéstudat – bármiről is szóljon épp ez a küldetés. Kivont karddal a tankok ellen, Don Quijote és a szélmalmok, stb. Ami lehet egyfelől megsüvegelendő, nemes idealizmus, másfelől persze bornírt fafejűség is. A határvonal halovány, mint Gréczy Zsolt képüzeneteiben a meggyőzőerő.

„Kinek a kulturális diktatúrája?”

A cikksorozat, amivel a korábban alig ismert, a közepesnél kicsit kevésbé izgalmas skriblerek mindennapjait élő újságíró-szerkesztő a figyelem középpontjába került, mindenképp izgalmas és hiánypótló volt – még ha sokszor túlságosan el is ragadtatta magát benne. Az alapfelvetés vitathatatlan: a magyar kulturális élet (tegyük hozzá: a nemzetközi is) egy balos, internacionalista csoport kezében volt mindig is. Amely nagyon erős kontrollt gyakorolt arra, hogy ki kerülhet be ezekbe a körökbe, ki juthat anyagi forrásokhoz. És arra is folyamatosan ügyelt, hogy milyen ideológiai indíttatású tartalmaknak engedjen teret. Nemzeti elköteleződésűek számára nagyon alacsony volt az üvegplafon (ha egyáltalán kaptak bármilyen lehetőséget), és csendben kellett maradniuk. A patrióta, keresztény-konzervatív gondolatok pedig totálisan száműzve voltak. A progresszív-liberális elit folyamatosan újratermelte magát a kultúrában, a művészvilágban. Ennek a hegemóniának a megtörésére tett már több, erőtlen kísérletet is a magyar jobboldal; 1990 és 1994 között már a rajtot követően elgáncsolták, 1998 és 2002 között nagyon korlátozott lehetőségekkel, forrásokkal rendelkezett, 2010 után már valamivel tágabb keretek között, minden eddiginél nagyobb elszántsággal ugrott neki a feladatnak. De egy betonszilárdságú falanxot kellett (és kell még most is) áttörni.

Például Enyedi Ildikó sem volt soha rest egy nagyot diktatúrázni, amikor az állami pénzen készült aktuális filmjét bemutatták. Fotó: Horváth Péter Gyula

Ennek fontosságát helyesen ismerték fel az utóbbi években a jobboldali kormányok. Ahogy Andrew Breitbart is fogalmazott:

A folyó a politikához a kultúrától folyik lefelé.

Vagyis: a kultúra határozza meg a politikát. Ezt ismerte fel a nemzetközi baloldal is, de ők már a hatvanas évek végétől, és építették ki mindenütt a pozícióikat: egyetemeken, a színházi és filmvilágban, a zenében, stb. Határokon belül és azokon átívelően hozták létre a hálózatot; a magyar kommunisták és a nyugati, magukat helyenként liberálisnak nevező/képzelő neomarxisták remekül megértették egymást. Tevékenységük egyfajta kulturális dzsihád jegyében zajlott és zajlik a mai napig: aláásni, lerombolni a nemzeteket, a hagyományokat, a fennálló rendszert, annak nem csak intézményeit, de minden tekintélyét is. A görög-római kultúra, a zsidó-keresztény hit és a kapitalizmus helyén felépíteni egy globalista-internacionalista új világot. Ahol a család és a közösségek helyén az individuum, az istenhit helyén a cinizmus, a demokratikusan választott vezető helyén a „mucsai pórnépnél” természetesen mindig sokkal okosabb, bölcs elit által kijelölt helytartó áll. A hatalom megszerzésének útja pedig vélekedésük szerint (helyesen) a kultúrán keresztül vezet; ezért is építették ki a hadállásaikat.

Szakács Árpád erről a hálózatról, főleg annak itthoni működéséről és működtetőiről rántotta le a leplet, helyenként kitűnő tényfeltáró munkával, helyenként vehemens ideológiai ellen-dzsiháddal. És a harcos küzdelem közepette sokszor rámutatott azokra a – vélt vagy valós – hibákra, hiányosságokra, anomáliákra is, amelyek a jobboldali-nemzeti magyar kormány kultúrpolitikájában is megjelentek. Leginkább arra, hogy bár kihirdette a balos ideológiákkal, a „kulturális diktatúrával” és ezek bebetonozott struktúráival szembeni küzdelmet, de közben az immáron a saját, nemzeti elköteleződésű intézményeiben továbbra is teret engedett ádáz ellenfeleinek, forrásokat biztosított számukra. Alkotói támogatások a fröcsögő balos íróknak, százmilliók a Magyarországot a nemzetközi porondon lejárató filmrendezők neomarxista agymosással teletömött filmjeire, érzékenyítő musicalek a gyerekeknek, stb.

Szakács Árpád cikkeiben időnként kifejezetten kritikus volt és szembefordult saját oldalával szemben is, mert nem tartotta kellően keménynek és elszántnak a harcot. Bírálta azokat a megalkuvókat, akik bár pozícióikból eredően maguk is hozzájárulhattak volna a neomarxista métely kipurgálásához, ehelyett inkább gesztusokat tettek nekik. Van, aki gyávaságból és opportunizmusból („mi van, ha egyszer visszajönnek, és én akarok majd lóvét tőlük”), megfeleléskényszerből („mégis, mit szólnak hozzá a németek, ha én is kultúrharcolok itten…”), sima buksisimogatásért, ami valamiért az ellenféltől mindig jobban esik nekik, mint a sajátjaiktól. De olyan is bizonyára akadt, aki őszintén gondolta, hogy ő majd összekötő, hídverő, békítő lehet, és a gesztusra a válasz is gesztus lesz. Pedig tudjuk, hogy a marxistánál (mindegy, hogy ősbolsi vagy neo-) sosincs megbékélés, gesztus, kompromisszum. Ő ha hatalmat, lehetőséget kap, akkor elpusztít. Ha a kezedet nyújtod, leharapja tőből a karodat. Fölösleges bármilyen gesztust tenni felé.

Ezek a sokszor „rendszerkritikát” is bőséggel tartalmazó írások számos vitát generáltak, de semmilyen retorzió nem érte. Szakács továbbra is írhatta a cikkeit, sokszor nagyon is jogos kritikákat megfogalmazva, és nem hallgattatta el senki. A belső kritikával semmi gond, és ennek kifelé is hangot adhatott. De látni kell mindig a nagyobb képet. Hogy bármennyire is szeretnénk egy darab hatalmas kalapácsütéssel, vagy legalábbis rövid idő alatt szétzúzni a liberális-neomarxista kulturális hegemóniát, erre csak hosszú, kitartó munkával, stratégiai és taktikai lépések sorozatával van esélyünk. A csapásokat megfelelően időzítve, jól megválasztva a gyenge pontokat. És persze, néha összpontosított erővel. De a szélesre felépült, masszív falat nem tudjuk mindenütt egyszerre áttörni. Szakács lehetett volna az, aki mindig üt egy nagyot a falba, gondoskodik róla, hogy sohase lankadjon az elszántság, a harci kedv… de el kellett volna fogadnia az összetettebb szempontokat, a nálánál nagyobb felelősséggel bíró, szélesebb pályát belátó politikai döntéshozók akaratát. Még akkor is, ha esetleg neki van igaza. Amire azért garancia nincs, a bölcsek kövét senki sem birtokolja kizárólagosan.

Az önreflexió hiánya

De Szakács inkább vérszemet kapott. Egyre inkább elhitte saját magát. Hogy ő a nemzeti kultúrpolitika győzelemre vitelének égi kiválasztottja. És aki nem tart vele vagy aki nem osztja az ő nézeteit, radikalizmusát, az jobb esetben puhapöcs, rosszabb esetben áruló. Amikor Bayer Zsolttal közös könyve jelenhetett meg, végképp önmaga hatása alá került. És nem volt képes a realitásokat, az egyéb szempontokat, a „”nagypályát” látni. Egy újkeletű Raffay Ernő volt. Mindig is egy egzaltált fantaszta, ez világosan látszott az írásaiban is. Helyes szándékkal, de tele fékezhetetlen indulatokkal, amelyekből egyenesen következnek egyrészt a túlzások, másrészt a stratégiai-taktikai hibák. No meg persze egyre több anyagi forrást is szeretett volna magának a harchoz. És miután ezeket nem kapta meg, nem kapott elegendő lóvét, sem vállveregetést, sőt, időnként kifejezetten bírálatokat, figyelmeztetéseket kapott, az egója teljesen eluralkodott. Pedig nem volt törvényszerű. Az erős egóval rendelkező ember is, pláne ha kellő intellektussal is rendelkezik, képes lehet az őt érő kritikák, bírálatok, „pofonok” hatására megállni, számot vetni önmagával. Továbbra is markánsan fogalmazni, formabontónak lenni, „előretolt helyőrségként” ütni az ellenfelet, de elfogadni, hogy nem kell mindig kivont karddal vonulni a tankok ellen, kiteregetni a lapokat, céltáblát rajzolni a saját homlokunkra… belátni, hogy nem biztos, hogy mindig igaza van, és mindent jól csinál. Hogy előfordulhatnak más szempontok, születhetnek más döntések, lehetnek nála akár bölcsebb gondolkodók, akár még nagyobb egók is. És ilyenkor néha el kell engedni a dolgot és a saját egót is. Csendben el kell fogadni, hogy nem nálunk van a bölcsek köve, nem az és nem úgy történik, amit az egyetlen helyes útnak tartunk, vagy amit épp szeretnénk.

Szakács Árpád a Mi Hazánk egyik “coviddiktatúrás” rendezvényén.

Szakács Árpádnál hiányzott az az önkontroll és önreflexió. Eluralkodott viszont az ego, amit tovább hizlalt a sértettség. Most pedig eljött a kicsinyes bosszú ideje a (vélt vagy valós) sérelmekért. Majd ő megmutatja! És úgy véli, megtalálta ehhez a megfelelő politikai platformot. Természetesen nem a Mi Hazánk alapvető elveivel célkitűzéseivel van a baj. Azokkal lehet egyetérteni vagy nem. Nyilván vannak köztük olyanok, amiket egy mérsékeltebb, pragmatikusabb konzervatív is vall. És vannak olyanok, amelyeket irreálisnak, elrugaszkodottnak, ad abszurdum, vállalhatatlannak gondolunk. Ilyen a politika. És azzal sincs baj, hogy van egy politikai formáció, amelyik igyekszik becsatornázni magához az oltásellenes hangulatot, illetve az arra felülőket. Utóbbiak politikai szimpátiája a nemzeti radikálistól az ősbolsiig terjed, de hiányzik az a fajta érett, átfogó gondolkodásuk, amely alapján prioritásokat tudnának állítani, és mérlegelni, hogy mik a legfontosabb célok, ügyek, amelyek alapján végül az X-et behúzzuk. Őket az oltásellenes hergelés annyira magával ragadta, hogy ez lett a döntő szempont számukra. Nem számítanak a határon túli magyarok, a migráció, a globalista baloldal nyomulása, az LMBTQ-elmebaj, stb. Csak az számít, hogy az oltás – szerintük – maga a sátán. Ezeket az embereket nem lehet józan belátásra, mérlegelésre bírni. Nincs azzal baj, hogy felszívja őket egy politikai erő, amely nem a baloldal. Sőt, még a baloldalról is képes átszívni olyanokat, akiknek minden balos vélekedésük mellett hasonlóan erős az oltásellenessége, és ez az egyetlen kérdés határozza meg jelenleg a politikai döntéseiket. Inkább szavazzanak a Mi Hazánkra, mint a moslékkoalícióra, nincs vita.

A baj tehát nem a Mi Hazánkkal van, vagy az oltásokkal szembeni szkepszissel. Hanem Szakács Árpád egójával. Azzal, hogy teljesen eluralkodott fölötte, és mind a racionalitást, mind saját elveit, korábbi énjét is önmaga alá gyűrte. Ő nem egy tudományos megalapozottságú oltásszkeptikus. Ő kígyót-békát köp a számára korábban rengeteg lehetőséget biztosító (és neki több kitüntetést is odaítélő) kormányoldalra és ehhez az oltásellenesség remek ürügy. Persze természetesen teljes meggyőződéssel vallja, hogy ő mindig is, így most is az elveit követte, semmiben sem változott meg, sőt, most lett igazán őszinte, stb. Ha nem ilyen és hasonló énvédő mechanizmusokkal reagálna, hanem belátná, hogy személyes indulatok vezérlik, az azt jelentené, hogy van önreflexiója. Akkor viszont a jelen írást megalapozó megnyilvánulásaira sem került volna sor.

Mindenesetre kár érte, kiváló harcos volt.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula