Mert ugye látványosan nem zavarja. Százötven évvel ezelőtt, ha a Magyar Királyság területén egy faluban vagy egy mezővárosban megjelent volna néhány nyilvánvalóan külországi ember, hogy az akkori belpárizsi vagy bécsi szalon módira rávegye kifejezett határozottsággal a helyi lakosságot, hát a testi és a lelki egészsége a “misszionáriusoknak” nem sokáig maradt volna intakt.
Mi itt élünk valahogy, ahogy nekünk tetszik, és ha változtatunk is – mert változtatunk mi is persze –, haladunk a korral, csak némileg értelmesebben, mint a gyökértelen városiak. Mert persze menő a párizsi divat, izgalmasak az egzaltált művészek, finom a francia kaja, de mi sem ugatunk bele, hogy miként érleljék a sajtot, ők se szóljanak bele a disznóvágásba.
De nincs már annyi disznóvágás, mint amennyi kellene, és német üzletláncban vesszük a németek által gyártott francia sajtot (nem rossz, de nem is az igazi). A divatról már senki sem tudja, hogy honnan jön és mi célt szolgál, és már nemcsak az öltözködésre terjed ki, hanem mindenre. Szeretném egyúttal emlékeztetni minden kedves ellenzéki polgártársunkat, hogy a kommunizmus – nem ez a mostani, hanem az eggyel korábbi – csak kis kerülővel érkezett hozzánk keletről, mint az egyszeri nemzetiségi, nyugati eszme az teljesen; a régi oroszok egyszerűen nem voltak elég hülyék hozzá, hogy ilyet maguktól maguknak kitaláljanak, pedig az orosz értelmiség is igyekezett bekapcsolódni a társadalom-mérnökösködés nagy divatjába a XIX. század második felében.
Bizonyosan szörnyen eseménytelen élete volt Pató Pálnak, de Petőfinek nem biztos igaza volt abban, hogy a lehetséges életutak tekintetében felkínált lehetőségek bármelyike boldogabbá tette volna. A haladás ugyanis nem boldogságeszmény, hanem szimpla viszketegség az esetek szinte mindegyikében. Biztos nem volt jól beállítva az a társadalom, amely azt követelte tagjaitól, hogy mindenki szótalanul alkalmazkodjon a változtathatatlan fennállóhoz, de az sem működik, hogy minden egyes elmebeteg kikövetelheti a társadalomtól a tüneteihez való teljes alkalmazkodását. És még csak nem is úgy, hogy kedvességből úgy kell tennünk, mintha elhinnénk neki, ő a halványkék budiszippantó gép és egy unikornis szerelemgyereke (jelen tünetekkel még csak el sem szakadtam a valótól különösebben), hanem teljesen komolyan kell vennünk ezt, asszimilálnunk kell magunkba az állítást. Különösen, mert nyugaton már sokszor nemcsak a nyilvános kételkedést büntetik, hanem a magányos lamentálást is arról, hogy a magát nőnek valló biológiai férfi sorozaterőszakoló talán nincs a legjobb helyen a női börtönben.
De ez mind nem számít polgártársaink egy részének: teljesen komolyan azt hiszik, hogy a helyi józan ész a korlátja a kiteljesedésüknek. Hiszen nyugaton minden rendben van, a városok tiszták, nyugodtak, a bűnözés megszűnt, a bevándorlók integrálódtak, az egójuknak élő ön- és tünetmegvalósító emberek boldogok. A nyugat kultúrfölénye, ideológiai ereje uralja az egész világot, a történelem véget ért, a liberális demokrácia győzött végletesen. Kár, hogy az éghajlatváltozásba, a mikroműanyagokba, a következő járványba mind belehalunk. Európa a világ legversenyképesebb térsége, megoldottuk a nyersanyagok nélküli termelést, és a napelemek felett mindig süt a Nap, a szélerőműveknek pedig mindig megfelelő irányból fúj a szél. Ukrajna győzelme pillanatok kérdése, Kína is egyre kisebb lesz. A gyerekek meg egyáltalán nem hiányoznak Európából, gyerekeket, fiatalokat, munkaerőt, új vallást is lehet majd importálni, mi baj lehet?
Magyarország egy különös hely, csak itt uralkodik a sátán, mindenki kiköltözött már külföldre (különösen a fiatalok, az értelmiségiek, a tehetségesek), és aki nem, az már rég éhen van halva. Mondjuk tényleg van a mindenkori Orbán-kormányoknak egy különleges szolgáltatása, amely a párját ritkítja: Magyarországon egy egész komoly értelmiségi és művész réteget tart az állam arra célra, hogy az elmondja újra és újra, reggel és este, meg ebédszünetben, és éjszaka is az embereknek, mennyire iszonyúan rosszul is érzik magukat, illetve azt, hogy ennek oka személyes Orbán Viktor természetesen. És az állami pénzből működő kormánykritikus szobaszínház a művészetek csúcsa. Aki ezt tagadja vagy csak bizonytalan a megrendíthetetlen tény voltában, az agresszív fasiszta.
Érdekes, hogy ezt a sok depresszióst nem zavarja, hogy mindezt külföldi pénzből működő sajtótermékekből tudhatják meg, nyíltan politizáló technológiai platformokon keresztül, olyan “értelmiségiektől” és “művészektől”, akik nyíltan kvaterkáznak bármilyen külföldi ágenssel, akitől pénzt kaphatnak. Az utcai lincselés pedig a nyugati antifa szeretetnyelve.
Nekem a magyar történelemből nem nagyon van olyan emlékem, amely azt mutatná, hogy a külföldiek, államok, kormányok, királyok, császárok, nagyvállalatok, hadseregek, ideológiák jót akartak volna nekünk. Mit lehet kezdeni olyan emberekkel, akik ezzel a néhány “ténnyel” elvannak egy életen át: Magyarország a világ legrosszabb helye, mindenütt jobb, még Romániában is magyarnak lenni (kérem, ízlelgessék az ebben az állításban egyébként megbúvó egészen penetráns rasszizmusra operálást, ami a lelkes antirasszisták legjellemzőbb tulajdonsága), és mindez a magyarok alaptulajdonsága, amelyet értelemszerűen Orbán Viktor testesít meg.
Legyen minden jobb, és bizonyosan mindenki jobbat akar nekünk, mint a saját, nagy többséggel megválasztott jobboldali kormányunk. Hát persze.
Vezető kép: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS