Rendszerváltás
Teljesen érthető a tiszások végtelen öröme, győzni remek érzés, és azt megünnepelni is nagyon jó. Ne legyünk álszentek, a káröröm is rendben van, hiszen mindenki ezt csinálja, amikor mások fölé kerekedik – ezt el kell tudni viselni annak, aki éppen a szomorú oldalon van. Nagy most az eufória, és teljesen igazuk van az utcán fesztiválozó, tűzijátékozó ünneplőknek, felszabadultan ki kell élvezni a sikert. Főleg, hogy fojtogató idők várhatók; sem a leendő Tisza-kormány, sem a szavazói nincsenek irigylésre méltó helyzetben, ráadásul a nemzetközi térben is egyre tolakodnak a válságok meg a fenyegető veszélyek, amelyek mindannyiunkra leselkednek.
Nincs kétségem afelől, hogy a leendő Tisza-kormány és a terebélyes Tisza-frakció tagjai jól felkészült szakemberek, a fontos közszolgáltatási ágazatokon túl a jog, a gazdaság és a diplomácia tapasztalt mesterei. Bizonyára tudják, milyen módon maradhatunk talpon a tolakodó válságok közepette, hogyan kell az ország hajóját elnavigálni a zavaros vizeken, furcsán viselkedő, önző és veszélyes nagyhatalmak szorításában keletről és nyugatról. Nyilván tudják, hiszen különben nem jelentkeztek volna a feladatra, a rendszerváltásra.
A küldetés: rendszerváltás!
El is várjuk tőlük, hogy képesek legyenek megoldani a feladatot, hiszen ez az ország az otthonunk, nincs másik, itt akarunk jómódban, de mindenekelőtt biztonságban élni.
Miért nincs irigylésre méltó helyzetben sem a Tisza-kormány, sem a szavazói? Lássuk Antall József egykori miniszterelnök két legemlékezetesebb, legtöbbet idézett mondatát az 1990-es választás megnyerése utáni pillanatokból! Az egyikben kijelentette, hogy minden magyar miniszterelnöke akar lenni, a másikban megjósolta, hogy most vesztették el a következő választást. Az elsőre hasonlít Magyar Péter győzelmi beszédének fontos állítása, miszerint mindenki miniszterelnöke akar lenni. A másodikat nem tudhatjuk, de akad néhány égető kérdés.
Most, hogy leváltották Orbánt, mi lesz a kohéziós erő?
Amit egyben kell tartani, az nem egy szokványos csapat ám! A gerincét a néhai MSZP, DK, Momentum, Jobbik, Párbeszéd, LMP által képviselt, a megelőző választásokon kirajzolódott 1,8–1,9 milliós liberális, globalista tábor alkotja. A Tiszához átcsábított kiábrándult fideszesek a hevenyészett becslés szerint 600-800 ezren lehetnek; ők nem az elveikkel, hanem csak a Fidesszel szakítottak, és ezek az elvek alapvetően ellentétesek a globalista elképzelésekkel. Harmadik alkotóelemként pedig ott van a választásba bevont, alighanem elsöprő többségben tiszás nagyvárosi fiatalok tömege, amely nagyjából 600 ezres – ők pénzt akarnak.
A választáson részvételi többletként megjelent fiatalok felismerhetők a kommentjeik alapján, és elkülöníthetők a velük egy politikai táborba sodródott globalista–újkommunista szavazóktól. Hetykén triumfálnak, gúnyolódnak, és letorkolják a fideszes kommentelőket, hogy inkább kussoljanak, most semmiben sem lehet igazuk, hiszen vesztettek. A globalista–újkommunista társaik viszont bosszúért lihegnek. Kollaboránsokról, bűnösökről hörögnek, vért akarnak, vagy minimum bebörtönzések végtelen sorát, és ha esetleg azt sincs miért, akkor is a fideszes politikusok, jobboldali újságírók társadalomból kitaszítását, bármilyen módon tönkretevését követelik. A fideszesekre kiszabandó megtorlás mértéke viszont még a legkisebb szakítóerőnek ígérkezik a liberálisok, újkommunisták, polgári konzervatívok és az instagramnemzedék heterogén közösségében.
A tiszás fiatalok igazsága
Az önkény lerázása, a szabadság kivívása örökkévaló toposzok. Melyik ifjú nem akart forradalmár lenni? Ezeket a Tiszához állt fiatalokat elragadta a hév, hogy beteljesíthetik a vágyaikat, és közben alkothatnak valami emlékezeteset, tulajdonképpen történelmet csinálhatnak. Nincs ezt miért és hogyan bírálni, hacsak nem azt, hogy a Tisza ügyesen alátercelt a generációs feszültségnek (is), míg a Fidesz nem tudta, sőt talán nem is próbálta megoldani ezt. Az eufórikus szövegekből kirajzolódni látszik, hogy a tiszás fiatalok rendesen magukévá tették a párt rendszerváltásos szlogenjét.
A zsarnok elűzése és a szabaddá válás óhajtása vitte őket előre, miközben azzal gyanúsítottuk őket, hogy igazából fogalmuk sincs, hogy mit akarnak. Tévedtünk.
Azoknak a villáminterjúknak a sokasága alapján ítéltünk, amelyeket tiszás fiatalokkal készítettek az utcán. A magabiztos össze-vissza hadoválásból, a nemhogy megalapozott, de az érdemi állítások teljes hiányából és az érzelmi kifakadásokból arra következtettünk, hogy teljes a homály a valós céljaikat és elvárásaikat illetően. Tévedtünk. A gazdasági megtorpanás ellenére is jó életszínvonalra azt reagálták, hogy lehetne jobb is, ha a kormány jól kormányozna – mi pedig ebből azt hittük, hogy a vágyakozó csapongáson kívül semmi elképzelésük nincs. Ebben is tévedtünk.
A választási részvételt 78% fölé toló, zömmel budapesti és nagyvárosi fiatalok szabadságot követeltek, és pontosan tudják is, hogy mit jelent a szabadság az ő értelmezésükben: nyugati szintű fizetést.
A milánói és barcelonai instahétvégék, londoni szelfikiruccanások közösségi médiás fényképein felnőtt sokaság látja a világot, tud híreket olvasni, sőt ők angolul is képesek erre, és pontosan tudják, hogy mennyit keresnek az emberek Nyugaton, miközben milyen keveset Magyarországon. Tudják, hogy nekik is ugyanaz jár, ami megvan a nyugati kortársaiknak. Adómentesség 25 éves korig például nem.
‘89 új és régi örökösei
Ez az eufória nem példa nélküli. A ‘89-ben utcára gyűlt tömeg hasonlóan hitt a szép új világban, hitte, hogy ha eltakarítják a bűnös rendszert, akkor egy csapásra minden jó lesz, és olyanok leszünk – főleg megélhetés terén –, mint az irigységgel figyelt, szomszédos Ausztria. Leginkább ezt ünnepelték az akkori felszabadult hangulatban, aztán hamar fejbe kólintotta őket a valóság. Még sokkal mélyebbre zuhant az ország, súlyosan eladósodás, miközben a magyar államvagyon iszonyú nagy részére tették rá a kezüket külföldi nagyvállalatok, sőt részben német és francia állami kézben lévő cégek.
A magyar lakosság rettenetes pénzügyi terheket kapott a nyakába a külföldi cégek sikere érdekében, és kétségbeejtően elszegényedett.
A most a Tisza győzelmét ünneplő fiatalok kísértetiesen emlékeztetnek a ‘89-es fiatalokra. A leváltott rendszert feltétlenül embereket tönkretevőnek, gonosznak, bűnösnek kellett kikiáltani. A NER alatt óriásit fejlődött Magyarország, ugyanakkor mohó volt és gőgös, sok mulasztása is volt, de ez vádnak kevés; köztörvényes értelemben is bűnösnek kell láttatni, hogy legitimáció legyen a rendszerváltás mögött Nemcsak az tűnik sorsszerűnek, hogy a rendszerváltáskor felemelkedett Orbán Viktort egy másik rendszerváltás tette félre, hanem az is, hogy a mostani rendszerváltók életkorban feltétlenül, de talán valóságosan is sokszor a ‘89-es rendszerváltók gyerekei. A különbség annyi, hogy ők eddig is egy szabad világban, jó anyagi körülmények között, biztonságban éltek. Életkori sajátosság, hogy mégis felépítették magukban ugyanazokat a vágyakat, és aztán elhitték ugyanazokat az ígéreteket. Félő, hogy a sorminta az ígéretek sorsában is folytatódik majd. Azok pedig, akiket ‘89-ben egyszer már bepaliztak a vak reménnyel, és most újra az utcán találták magukat ugyanazokkal a reményekkel, nos azok bátran megveregethetik a saját vállukat.
Nem a vágyakozással van amúgy a baj, hanem azzal, hogy a magyarországi életszínvonal meghaladja ugyan minden korábbi korszakét, ám az osztrák életszínvonalnak még mindig nincsenek meg idehaza a gazdasági alapjai. Ennek az oka nem Orbán, de még csak nem is Gyurcsány. Vagy Horn, vagy Antall, akikről valószínűleg sokan azt se tudják, hogy kicsodák. Ennek a közvetlen oka a kommunizmus, de már a kommunizmus is egy elmaradott Magyarországot talált telibe, hiszen azelőtt is rendszeres pusztítások érték a hazánkat, amelyekből sosem tudtunk végképp kivakarodni. Ausztriát például ilyenek nem érték.
Szóval szép nagy feladatot vállalt magára a Tisza! Előre az Európai Unióért, előre a nemzetállamok feletti világfaluért, előre a polgári Magyarországért, előre a globális világcégekért, előre a globalizációnak ellenálló nemzeti önállóságért, és előre a jólétért! Áradjék!
