Miniszterelnök-jelöltek közötti vita akkor lesz, ha majd komolyan vehető ellenzéki jelölt is lesz

2006 óta Magyarországon nem volt miniszterelnök-jelölti vita, abból az egyszerű okból, hogy azóta sem volt olyan jelöltje az ellenzéknek, akivel jóérzésű ember leült volna vitatkozni bármiről is. Persze 2002-ben Medgyessy és 2006-ban Gyurcsány sem volt komolyan vehető jelölt, csak akkor balszerencsénkre elfogadtuk, ha nem is hittük el, hogy a magyar balliberálisok alkalmas jelöltet képesek és akarnak állítani a miniszterelnöki pozícióra.

Márki-Zay Péter semmiképpen nem lesz kompetens, valódi hatalommal rendelkező miniszterelnöke Magyarországnak, olyan végkimenetele nem lehet a választásoknak. Ha valami sorscsapásként az ellenzék meg is nyeri a választásokat, akkor sem fogják MZP-t miniszterelnöknek megválasztani, hiszen erre jogilag semmi nem kényszeríti őket. A politikai ígéreteit a baloldal pedig sohasem tartja be, különösen, ha az nem áll az érdekében. Meg fogják indokolni, ha kell, a választások után a szavazóik véleménye úgysem számít nekik.

Ha esetleg mégis megválasztanák, mert a valódi hatalommal rendelkező személyek a háttérben akarnak maradni, akkor sem lenne semmi értelme miniszterelnökként tekinteni rá, az lesz ami most is, egy bábu. Abban a teljesen valószínűtlen esetben pedig, ha az ellenzék káoszában Márki-Zayból úgy csinálnak miniszterelnököt, hogy tényleg neki kellene gyakorolni a hatalmat, az a jelölt képességeiből és “személyiségéből” következően annyira rövid ideig fog tartani, hogy nem is érdemes gondolkozni rajta. Ebben az ellenzékben minden lehet, tényleg minden, de ennyire talán még ők se hülyék. De azért ez nem biztos sajnos. De persze esélye sincs arra, hogy megnyerje a választásokat. Jelenleg akkora a hátránya a közvélemény-kutatások szerint, hogy a csoda kategóriájába tartozna az, ha véletlenül nyerne.

Minél nagyobb a különbség két jelölt támogatottsága között, annál inkább érdeke a hátrányban álló jelöltnek a miniszterelnök-jelölt és a regnáló miniszterelnök közötti vita kierőszakolása. Ha a hatalomban lévő jelölt vezet, nagyon vezet, személyiségként, alkalmasság, tapasztalat tekintetében, sőt sikeres kormányzati ciklusok állnak mögötte, akkor semmi indoka sincs, hogy belemenjen egy vitába. A nagyon vezető jelölt számára egyedül akkor lenne előnyös a vita, ha a másik jelölt egy egyébként vele egyenrangú személyiség, közismerten okos és becsületes ember, akinek a vitában való legyőzése megerősíti a szavazókat a nyertes alkalmasságáról szerzett tapasztalataikban. De ez a helyzet Magyarországon tulajdonképpen soha nem állt fenn, a baloldal, sosem állított olyan jelöltet, akivel érdemben vitatkozni lehetett volna az ország dolgairól. A baloldal négy miniszterelnöke közismert kommunista volt, az első három teljesen letagadhatatlanul, a negyedik Bajnai pedig a kommunisták gazdasági hatalomátmentő hálózatának tagjaként lett miniszterelnök.

Az emlékezetes Horn-Orbán vitán 1998-ban Horn Gyula, egyetlenként a kommunista miniszterelnökök közül, megadta a tiszteletet kihívójának. Persze sosem fogjuk megtudni, hogy igazából miért vállalta a számára kétségtelenül kockázatosabb vitát. Valószínűleg biztos volt benne, hogy legyőzi Orbán Viktort, kihasználva a hatalmas tapasztalatát és a köztük lévő korkülönbséget. Talán abban is bízott, hogy Orbán nem adja meg neki a tiszteletet és nyikhajnak bizonyulva veszíti el fontos szavazói rétegek szimpátiáját. Majd negyed század távlatából és abból, Orbán Viktor hogyan szokott nyilatkozni Hornról, az egykori miniszterelnök volt akkora arc, hogy zárt körben normális emberként viselkedjen. Egyetlen borzalmas bűnét és egyetlen hatalmas hibáját sem tagadva, Horn Gyulával nem csak taktikai okokból kellett leülni vitázni, hanem vele emberileg is normális módon lehetett beszélgetni.

Normális körülmények között a miniszterelnök-jelölti vita a demokratikus politikai kultúra része, amennyiben az érintettek ennek a kultúrának a részei. De Medgyessy és Gyurcsány nem voltak semmiféle demokratikus politikai kultúra részei, csak kommunikációs csatatérnek és nem politikainak tekintették a vitát. Hazudtak, mint a vízfolyás, nem beszélve arról, hogy milyen gyorsan és látványosan bizonyultak alkalmatlannak mind emberileg, mind intellektuálisan, mind bármely egyéb tulajdonságuk tekintetében miniszterelnöknek.

2002-ben és tulajdonképpen 2006-ban is Orbán Viktor a kommunista Horn Gyula gesztusát adta vissza a baloldalnak. Nem kellett volna, de ezt akkor még nem lehetett tudni.

2010-ben, ahogy azóta mindig, a baloldal nem állított olyan miniszterelnök-jelöltet, akit komolyan lehetett volna venni. Olyan jelöltek bukkantak fel, akikkel akkor is nehéz lett volna leülni vitatkozni, ha demokratikus, hazafias elkötelezettségű pártokból jelölték volna őket, mert személyes képességeik arányban álltak az esélyeikkel és a jellemükkel. Az ellenzéki sajtó kétségbeesetten és nagyon korán próbál meg politikai tőkét kovácsolni a jelölti vita témájából. Látszik, hogy ők maguk sem gondolják komolyan, még Gyurcsánynak is derogál közösen mutatkozni Márki-Zay Péterrel. Minden magát komolyan vevő embernek derogál közösen mutatkozni nyilvánosan ezzel az emberrel. Minden normális baloldali és liberális ember számára szégyen, ha azt várják el tőle, hogy végül is erre az emberre szavaz majd.