Nagy Ervin: Kirekesztés és gőg az unióban

Borzasztó látni, bántó hallani az unió közéletének kultúráját. Ami a politikusok szájából néhanap „kiömlik”; ahogy egyik-másik viselkedik; amiképp a közösség színe előtt megjelenik – az mindennek nevezhető, csak éppen az egymást tisztelő, az emberi méltóságot figyelembe vévő viselkedésnek nem. A nemzeti szuverenitás megsértéséről nem is szólva. Amint a tömegtársadalom fogyasztói igényeit kielégítő médiumok kulturáltsága; az agyonnézett kereskedelmi televíziók és gyűröttre hajtogatott pletykalapok igénytelen tartalmatlansága – úgy a politikai közbeszéd is szép lassan a „csúnya zöld, varangyos béka” feneke alá került… Láthattuk, hallhattuk nem is oly régen a LIBE Bizottság ülésén, az uniós parlamentben, ahol igyekeztek egyesek, gőgös hölgyek és urak megalázni minket, magyarokat. Csak mert mást gondolunk.

• Nagy Ervin / PolgárPortál-publicisztika 

De ki lehet ezért a felelős? Kik azok, akik egyre lejjebb húzták és húzzák a színvonalat, akik egyre inkább kitolják a „vulgaritás” ingerküszöbét? Még akkor is, ha vitának lennie kell.

De ilyennek? – kérdem én. Mert más a stílus és más a tartalom. Szerintem.

(Nem nevezem meg őket – “Tudjukkikők”!)

Európa-szerte, így a magyarság nemzettestében is, vadhajtásként nőtt ki egyfajta liberális értelmiségi alapállás. A „nem tetszik semmi”, a „mindenki hülye”, a „minden teremtő cselekvés ócska” attitűdje. Leginkább az internetes média ütőerein érezni ezt. De sajnos, mint minden fogyasztói, haszonelvű és manipulatív anyagi érdekekkel átszőtt társadalomban erre a magatartásra is vannak vevők. Sokszor az egyébként transzcendens normák nélkül sodródó, útkereső fiatalok. (És ma már egyre inkább minden más generáció.) Így az uniós politikusok – eltévesztve a közösség szolgálatának kötelességét, félreértve a helyzetükből eredő példaértékű szerepüket – beállnak az igénytelenné válás egyre hosszabb sorába.

Pedig a történelem nem erre tanítja őket! A görög városállamokban azt az állampolgárt, aki nem tisztességgel foglalkozott a közügyekkel; a hazával és a családdal (nem törődött az Oikosz-szal), nos őt, „nemes egyszerűséggel” csak „idiotosz”-nak hívták kortársai. És ez a jelző, már akkor is igencsak pejoratív volt.

Ha ma az uniós parlamentet nézzük, akkor káromkodó liberális vezetőket, agresszívan gesztikuláló, kétes magatartású és előéletű közszereplőket láthatunk.

A liberális politikus prototípusa ő, aki egykor lázadó marxista, majd idősödő gyermekmolesztáló ficsúr lett, s aki ma is oly büszke szabados életvitelére. Most pedig a „bölcsek kövének” kizárólagos birtokosaként, stigmákat süt emberekre. Ki nem liberális, vagy nem ért egyet saját zavaros elveivel az „fasiszta”, de legalábbis „antidemokrata”. Vagy “putyinista”.

És ez történik Magyarországon is. A liberális értelmiség és a politikusi garnitúra – a magaslóról ítélkezik élők és holtak felett. Ki a demokrata, s ki a kirekesztő? Ki az emberi jogok védelmezője, s ki az eltiprója? E kérdések járnak körbe, nem pedig a bevándorlás problémája.

De miközben jogtalanul ítélkezik a gőgös uniós politikus, talán maga sem veszi észre, hogy mérhetetlenül igénytelen stílusban teszi, néha lealacsonyító, az emberi tiszteletet és méltóságot bántó módon. Mert teheti. Hisz övé (legalábbis úgy hiszi) a nyilvános közbeszéd territóriuma.

(Mi dolog maradt még, mely arra késztetne egy hagyománytisztelő, haladó-konzervatív polgárt, hogy a közéletben tisztességes vitát folytasson? – tehetjük fel hát a kérdést.)

Nem tudjuk, hogy mikor történt, de

a mai liberális oldal és az értelmiségi holdudvar átlépett egy politikai „kultúrhatárt”. Így mára elvesztették vitaképességüket.

Régiesen szólva: nem párbajképesek. Valószínűleg az évek hosszú tipródása, a beteg lelkük folytonos frusztrációja, az irigység, a hatalom- és a pénzéhség kellett ehhez; s már ki is írták magukat a nemzet (bármelyik nemzet) szellemi közösségéből. Voltaképp senki nem közösítette ki őket (bármennyire is ezt akarják sugallni); inkább támadtak ők maguk a közösség ellen.

A stílus és a nemzetellenes stigmák „kiosztása” mellett, még egy olyan jól látható alapállás jellemzi őket, amellyel a klasszikus (kétszáz éve élő) liberálisok gondolatait csúfolják meg. Szerintük ugyanis, mindenki más, aki nem a liberális, mára inkább nem a „szabados” elveket követi, az nem része az európaiságnak. Aki konzervatív, vagy éppen vallásos, az szerintük a liberalizmus ellen van – tehát Európa-ellenes.

Nos, akinek nem inge, ne vegye magára!

De, akinek a nemzethez való viszonya kimerül a provokációban, a sértegetésben, a magyar emberek „lebirkázásában”, esetleg a többi európai néphez való lealázásában, pusztán mert más értékeket vall – az kérem ne csodálkozzon azon, ha nem szívesen látják ebben a közösségben! Az voltaképp szabad akaratából döntött úgy, hogy nem akar ehhez a közösséghez tartozni. Szíve joga. Nincs röghöz kötve; a kozmopolitizmus és az internacionalizmus létező gyakorlat.

Érdemes lenne azonban egyszer, az említett hölgyeknek és uraknak a tükörbe nézniük és mélyen azon is elgondolkozniuk, hogy milyen jogon is állítják azt, hogy a jobboldali (értsd. konzervatív, hagyománytisztelő, patrióta és a többi) alapállás Európa-ellenes lenne? (Megjegyzem: számtalan esetben “csúsztatják össze” az Európai Unió egyes jogszabályait az európai hagyományokkal!)

Egyáltalán, honnan veszik azt a bátorságot, hogy a magyar jobboldali gondolkodókat, vagy a szavazókat kirekesszétek az európai kultúrkörből?

Tehát jogos a kérdés: ki rekeszt ki kit?

„A stílus mögött egy ember van, az ember mögött egy élet van.”

Forrás: PolgárPortál

(Vezető kép: Guy Verhofstadt az EP liberális frakcióvezetője. MTI/EPA Fotó)