Máig nem tudjuk, hogy mi történt pontosan 1989. június 16-án a háttérben. Ahogy az állambiztonsági jelentések nagy része, úgy a Munkásőrség dokumentumai sincsenek meg Nagy Imre és mártírtársai a rendszerváltás nyitányaként is felfogható újratemetéséről. Megkerültek ugyanakkor az MSZMP Politikai Bizottságának utasításai és az állambiztonság beszámolói, munkatervei, amelyek világosan igazolják, hogy a kommunisták mindvégig kordában tartották a rendszerváltó folyamatot. Ügynökök, titkos munkatársak, szigorúan titkos tisztek és belügyesek egész hada dolgozott azon, hogy az újratemetés “békés”, “kegyeletteljes” esemény legyen és még véletlenül se torkolljon ellenzéki tömegtüntetésbe. Inkább segítse az önkritikát gyakorló, átalakuló MSZMP imázsépítését, az 56-os forradalom baloldali belügyként való tálalását. Azonban az elvtársak erőlködése félsikerrel járt: az eseményeket értetlenül szemlélő Kádár napok múlva meghalt, az országban eluralkodott a változás katarzisa és homokszemek is kerültek a gépezetbe, hiszen a néhai Rácz Sándor forradalmár és a fiatal Orbán Viktor váratlanul kemény beszédet mondott el. Van tehát mit ünnepelnünk az évfordulón, de hiányérzetünk is akad, hiszen a Kádár-rendszerrel való teljes szakítás akkor elmaradt.
Bár sokan valamiféle jópofa bonmotként hivatkoznak néhai Antall József riposztjára („Tetszettek volna forradalmat csinálni!”), mások máig idegesek, ha meghallják.
Utóbbiak arra gondolnak, hogy éppen az Antall-kormánynak kellett volna levezényelnie a „forradalmi rendszerváltást”, s bár ebben sok minden akadályozta őket, ez mentség nem, legfeljebb lábjegyzet lehet. Ezt a mulasztást ugyanis már sohasem lehet helyrehozni.
Nekem 1989. június 16-áról igazából Antall említett mondata ugrik be, másoknak más, de abban – talán – teljes a konszenzus, hogy közelmúltunk történelmének igazán felemelő napjára emlékezünk. Olyan pillanatra, amikor az akkori ellenzék – még egyszer utoljára – együtt emlékezett, együtt lépett fel, a továbbélésre, átalakulására készülő hatalom (MSZMP/MSZP) és annak hű kutyája, az állambiztonság minden próbálkozása ellenére.
Tömeg a Hősök terén / Fotó: Fortepan.hu
Kötetnyi irodalma van már annak, hogyan próbálta az MSZMP irányította kommunista állambiztonság megosztani az ellenzéket, miként igyekeztek Nagy Imréék újratemetését manipulálni, bizonyos csoportokat, személyeket, radikális ellenzékieket onnan távol tartani. Sajnos sikerrel. Lejáratás és bomlasztás című dokumentumfilmünkben Molnár Tamás, az Inconnu-alapítója mesélt arról, hogyan tartották őket távol a megemlékezéstől.
Molnár szerint nem csak a besúgók és a rendőrség, de az amerikai kulturális attasé is arról győzködte őket és mentorukat, a legendás Krassó Györgyöt, hogy még véletlenül se „zavarják meg” az ünnepséget.
A 301-es parcellában 301 kopjafát felállító Inconnu-t végül meg sem hívták a megemlékezésre, ezután több ellenzéki úgy döntött, szolidaritásból ők sem szállnak fel a temetői buszra. Laczik Erika újságíró így beszélt erről a filmben: „Ők csináltak a 301 kopjafát és ők nem kaptak meghívót… Néztük, hogy a spiclik meg ott vannak fent a buszon, mi meg ott lent álltunk a Hősök terén.” Ez a másik mondat, ami nagyon sokat elárul erről az időszakról…
A 301-es parcella / Fotó: Fortepan.hu
Hankiss Ágnes, a Hamvas Intézet alapító-igazgatója Állambiztonsági játszmák című munkafüzetében világosan feltárta, hogyan manipulálta az MSZMP és a III/III a közvéleményt és az ellenzéket 1989 nyarán. Felhasználták az összes kezükben, zsebükben lévő politikust és újságírót, köztük olyan nagy halakat, mint a több százezer példányban megjelenő Reform főszerkesztőjét, Tőke Pétert.
Egy egész, jobbára ma is ismeretlen média-hadsereget, olyan bezsarolt, becsalogatott ügynököket vagy a rendszerhez végig hű titkos munkatársakat, szigorúan titkos-tiszteket, akiknek jelentős hányadát még máig sem sikerült beazonosítani.
Békés átmenet, csak semmi számonkérés!
A cél egyértelmű volt: a „békés átmenet”, „csendes megemlékezés”, a kegyelet üzenetét kellett továbbítani, a hatalom és az állambiztonság összes lehetséges csatornáján (újság, suttogó propaganda, rádió, tévé stb.). Leegyszerűsítve: csak semmi radikalizmus, csak semmi forradalom, csak semmi ’56!
Középen Horn, jobbra Kádár / Fotó: MTI
Horváth József vezérőrnagy, III/III. Csoportfőnökség vezetője egészen világosan fogalmazott 1989. június 5-én, néhány nappal az újratemetés előtt: „Most tehetjük a legtöbbet, hogy a jogállamiságba való demokratikus átmenet békés körülmények között, az MSZMP vezetésével valósuljon meg – szögezte le Horváth elvtárs a parancsnoki értekezleten: –
Ha nem így lesz, akkor kell félni attól, hogy a titkok kikerülnek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy >egy csónakban evezünk<.”
Később még alaposabban kifejtette:
„… a társadalom felé megindult annak sugalmazása is, hogy június 16-át a temetés, a nemzeti megbékélés, a közmegegyezés napjának kell tekinteni … Ha a kegyeleti, nemzeti megbékélés jelleg hangsúlyozása tovább terjed – ezt hálózati úton erősíteni kell – megakadályozhatók a különünnepségek”. Ezért tiltották be, lehetetlenítették el például a Fidesz saját megemlékezését vagy Krassó Györgyék hasonló akcióit.
Galambos Tamás: Nagy Imre újratemetése című festménye kiválóan érzékelteti az újratemetés atmoszféráját, a kivehető Orbán mellett káposztafejekkel, az arkangyal helyén pedig kaméleonnal – MTI Fotó: Reprodukció
Mező Imréné és Vásárhelyi Miklós “különbékéje”
Egy példa a békéltetésre:
„Nagy Imre újratemetésének előkészítésére a Népszabadság június 8-i száma címoldalon közölte a Köztársaság téri összecsapásban meghalt Mező Imre özvegyének megbékélésre szólító levelét: >Férjem és több társa az 1956-os tragikus események áldozatává lett, halt mártírhalált. Az akkor nem velük küzdők közül is sokan tiszta szándékokkal, a népért, a nemzetért kívántak cselekedni, az ő haláluk is tragikus… Egyetértek mindazokkal, akik június 16-át, Nagy Imre és sorstársai temetésének napját a gyász, a megemlékezés és ezáltal a nemzeti megbékélés napjaként kívánják megélni.< Visszhangként június 13-án ugyanúgy címlapon közölte a Népszabadság Vásárhelyi Miklós azonos hangvételű levelét, jelképezve mintegy, hogy a barikád mindkét oldalán harcolók immár megbocsátanak egymásnak.
E levélváltás például maradéktalanul megfelelni látszik a szolgálatok szándékának”
– írta a Magyar Nemzetben megjelent cikkében Fáy Zoltán még 2009-ben, és csak bólintani tudunk. Érdekes, ugye? (Az is, hogy máig sem tiszta, ki lőtte le Mező Imrét. A korábbi propaganda szerint természetesen az „ellenforradalmi csőcselék”, de az újabb kutatások szerint lehetséges, hogy a sajátjai, hátulról. Így lenne csak igazán kerek a történet).
Gesztusok, avagy a kommunista Mező Imréné utolsó gesztusa a Pártnak? / Forrás: Népszabadság/Arcanum.hu
Ebbe a békés, ünnepi, de reformkommunistáknak és a hatalomnak is igen tetsző megemlékezésbe „rondított bele” emlékezetes beszédével Rácz Sándor és Orbán Viktor, nyíltan és felvállaltan a szovjet hadsereg kivonulását követelve, és a kommunista diktatúrát eltemetve. Rácz Sándor szavait még ma is nehéz meghatottság nélkül olvasni:
„Az első, és a legnehezebben kezelhető akadály a szovjet csapatok jelenléte Magyarország területén – mondta az ’56-os munkásmegmozdulások egyik vezéralakja, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnöke. – Ezek az eredményei az ő jelenlétüknek, ezek a koporsók! És a megkeseredett mai életünk is! Azért kérjük a világ valamennyi becsületes emberét: közösen segítsük hozzá a Szovjetuniót, hogy minél hamarabb kivonhassa csapatait magyar hazánk területéről.”
Rácz Sándor / Fotó: MTI
„Ebbe rokkant bele a magyar társadalom”
Rácz a békés átmentésben reménykedő Pártot sem kímélte: „A második akadály a kommunista párt, amely görcsösen ragaszkodik a hatalmához, holott a napnál világosabb, hogy az, amit nem tettek meg 43 éven keresztül, az többé már nem tehető jóvá.
Rajtuk múlott, hogy milyen volt ez a 43 év magyar élete. A magyar népnek csak el kellett viselni, és ebbe rokkant bele a magyar társadalom.”
Szavai sajnos még ma is érvényesek. Orbán Viktor hasonlóan kemény beszédet tartott: „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről” – mondta a fiatal politikus az újratemetésen, és ezzel sokakat magára haragított.
Korábbi cikkemben már írtam arról, hogy Gyárfás Tamás hírhedt Naptévéjében, Napkeltéjében hogyan próbálta lejáratni a végtelenül tisztességes Krassó Györgyöt a Havas Henrik-Forró Tamás páros. Azt nem lehet bebizonyítani, és nem is tudjuk, hogy erre parancsot kaptak, de az MSZMP (illetve akkor már MSZP) és a vele „egy hajóban evező” állambiztonság szándékainak mindenesetre tökéletesen megfelelt a manipulatív beszélgetés. Ne feledjük, akkor az ország még egyetlen televízióból, és néhány napilapból, hetilapból tájékozódott, szóval egészen más volt a tét.
Bárkit tönkre lehetett tenni egyszerűen.
Havas és egykori titkos megbízott társa valamilyen okból mindent elkövetett a Krassó-féle Magyar Október Párt nevetségessé tételére, arról beszéltek, hogy a szervezetet a közvélemény „bosszantónak” tartja, szegény Krassót meg úgy állították be, mint egy mindennel elégedetlenkedő bohócot.
Krassó hiába említette, hogy a sajtó egyetlen közleményüket, akciójukat sem hozza le, ez lepergett a független riporterekről.
Ami nem is meglepő. Forróról ugye jó pár évvel ezelőtt kiderült, hogy megbízható ügynökként, azaz titkos megbízottként dolgozott a kádári állambiztonságnak (írásom itt), azt pedig külön cikkben dolgoztam fel, miért is tartom (és tartják sokan) a párost a hamis, felépített rendszerváltó-újságírók klasszikus példájának (Havast olyannyira felhúzta az említett cikk, hogy előbb pereskedni kezdett, majd burkoltan megfenyegetett a tárgyaláson).
Krassó György / Fotó: Fortepan.hu
Horn Gyula elhatárolódott a szovjet hadsereg kitessékelésétől
Ezért is érdekes, hogy éppen az említett két „nagyágyú” készített rádióinterjút a felháborodott Horn Gyulával, így az akkori kommunista külügyminiszter, később demokratikus körülmények között a csúcsra jutott politikus az egész országgal tudathatta Orbán beszédének tarthatatlanságát. A Havas-Forró páros riportjának szöveges kivonata egy az egyben megjelent a Népszavában – nehogy lemaradjon róla valaki –, kezdjük a riporterek vonatkozó kérdésével: „Reagált-e hivatalosan a Szovjetunió arra, hogy a temetés előtti estén a Fidesz aktivistái tüntetést rendeztek a Szovjetunió budapesti nagykövetsége előtt, sőt a temetés egyes szónokai a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok azonnali kivonását követelték?” – kérdezték.
Horn válasza: „Hivatalos reagálás nem történt, csak a szovjet sajtóban megjelent írásokat ismerem, mint azt már említettem is, a tüntetés azonban nem használt a két ország kapcsolatának. Véleményem szerint ezek a megnyilvánulások nem éppen felelősségteljes gondolkodásról árulkodnak. Ugyanis nekünk [kinek, az MSZMP-nek? – MG]
alapvető szükségünk van arra, hogy ne csak jóban legyünk a mai szovjet vezetéssel, hanem folyamatosan erősítsük a kapcsolatokat, a bizalmat.
Az ilyen szélsőséges megnyilatkozások ennek a jó szándéknak a gyengítését jelentik. A magyar kormánynak nincs szándékában, és nem is akar olyan helyzetbe kerülni, hogy ilyesfajta tüntetéseket adminisztratív eszközökkel tiltson be. [Ekkor ezt már nem is tehette volna meg, ’56 példájából nyilván tanultak – MG]
Rendkívül fontos lenne az, hogy a közvélemény határolódjék el az ilyen jelenségektől. Annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy akár a tüntetés, akár a Hősök terén elhangzott már említett egyik beszéd csak egy nagyon kis csoportnak a véleményét fejezi ki.”
Az üzenet egyértelmű, a szovjetek kivonulását követelni teljesen felelőtlen lépés volt, a Brüsszelben később tiszteletbeli szobával jutalmazott Horn szerint kívánatos, hogy a társadalom – marxista, kommunista mintára – határolódjon el önmagától, talán önkritikát is gyakorolva, bár – és ez a lényeg – a viharos beszéd egy „nagyon kis csoport” véleménye. Érdekes, hogy a híres, vagány és belevaló Forró-Havas páros itt nem vágott közbe, hanem hagyták, hogy Horn elvtárs befejezze a Párt által nyilván jóváhagyott gondolatát: „Hozzáteszem, hogy abban nemcsak szovjetellenes kitételek voltak, hanem nagyon éles, mondhatni útszéli hangnemben fogalmazott, gyűlölettől átitatott kommunistaellenes kijelentések is, amelyek végül is hasonló érzést válthatnak ki mások részéről. Tehát ez éppen
nem a nemzeti megbékélést és a közös cselekvés ügyét szolgálja.”
Ennyi, Havasék ezután sem kérdeztek vissza, a következő kérdés már az amerikai közeledésről szólt. „Nemzeti megbékélés” és a „közös cselekvés ügye” – a hatalom által meghatározott és az állambiztonsági értekezleten újra és újra előadott üzenet ezúttal is elhangzott. (A történelem iróniája: Hornnak végül mégis engednie kellett, 1990 nyarán márciusában ő írta alá a magyar-szovjet csapatkivonási megállapodást. A dörzsölt politikus ezzel is nyert, nem csak a határnyitásnak, ennek a lépésnek is ő lett az “arca”. Jobb helyeken eltakarították volna a politika és a közélet világából, de nálunk Hamvas Bélából lettek raktárosok, Horn Gyulákból meg miniszterelnökök).
Horn Gyula és Eduard Sevardnadze – mégis ő írta alá a szerződést / Fotó: MTI
Nagy Imréék újratemetése végül majdnem egy az egyben úgy esett meg, ahogyan azt az MSZMP és az állambiztonság kívánta. Nem tört ki sem csetepaté, sem forradalom, így végül sem rendőrséget, sem a Munkásőrséget nem kellett bevetni, bár erős a gyanúnk, hogy ha kell, erre azért sort kerítettek volna. Ennél többre egyelőre nem juthatunk, hiszen a budapesti munkásőr-parancsnokság iratainak ma sincs nyomuk. (Egy évvel azelőtt még maga Grósz Károly tartott eligazítást a munkásőröknek, és a rendőrség szét is verte a 301-es parcellában tartott megemlékezést). Ahogyan a vonatkozó állambiztonsági iratok nagy részét is eltüntették, ledarálták.
Válogatott állomány – munkásőrök / Fotó: Fortepan.hu
Szétlőtték volna a március tizenötödikei tüntetést?
Nem szabad elfelejteni, hogy a helyzet képlékeny volt, a néhány hónappal azelőtt tartott március tizenötödikén tartott tüntetésen még erősen gondolkodtak azon, hogy szükség esetén bevetik a karhatalmat. Erre utal az a történet is, amelyet Horváth Attila jogtörténész, akkoriban a Független Jogász Fórum tagja, mostani alkotmánybíró mesélt el nekünk Szétszakadt Magyarország című dokumentumfilmünkben. Horváth szerint az egyetemen megkereste őket egy bűnbánó ügynök, aki bevallotta, hogy sokat jelentett róluk.
Nem is ez az érdekes, hanem az, hogy az illető szerint ő tizenötödikét gépfegyverrel a kezében, a tetőn töltötte többedmagával, azon izgulva, hogy akkor most rá kell-e lőniük vagy sem a Köztársaság téren ünneplő, tüntető tömegre… Lövések végül nem dördültek el.
Sajnos vagy nem sajnos – ezt mindenki döntse el politikai gondolkodása és vérmérséklete szerint – a rendszerváltás valóban nagyon békésen, nagyon „közösen cselekedve” valósult meg. Nagy Imréék újratemetésének felemelő napja egyszeri pillanat volt, az ellenzéki egység tovaszállt, a népi és urbánus ellenzék hamarosan egymásnak esett, az állambiztonság és az MSZMP szépen átmentette magát, és Hornék alig öt évvel később visszatérhettek a hatalomba. Ez az, ami mindig kicsit keserűvé teheti ezt a napot.
Van mit ünnepelni, de az az igazság, hogy ez a nap és ez az időszak is egy örökre elszalasztott pillanat marad.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS