Az 1956-os forradalommal és szabadságharccal sokszor, sokan és sokat foglalkoztak már. Az október 23. és november 4. közötti időszakot többféleképpen magyarázták már; vannak tények, amelyekkel nem lehet vitatkozni, ezen kívül vannak teóriák és vannak összeesküvés-elméletek is, valamint még mindig rengeteg kutatnivaló anyag rejlik a fiókok és a levéltárak mélyén. A PestiSrácok.hu M. Kiss Sándor történész professzorral beszélgetett a sokszor méltatlanul feledésbe merült november 4. utáni időszakról, a sztrájkokról, a kommunista hatalom megtorlásairól, és szóba került a sokféleképpen megítélt Nagy Imre-kép is, amit a történész részletesen lefestett portálunk kérésére. M. Kiss Sándor az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legelismertebb és legfelkészültebb kutatója, tizennégy könyv és több, mint nyolcvan tanulmány szerzője. Az interjú végén összeállítást közlünk az ellenállás november 4. utáni történetéről.
Ahhoz, hogy megértsük 1956 történéseit, valamint a forradalom leverését követő időszakot, a megtorlásokat, szükségünk van egy hiteles Nagy Imre-képre is. Manapság rengeteg gondolat szökken szárba Nagy Imréről, több összeesküvés-elmélet lát napvilágot a szerepéről. Ön szerint valójában ki volt Nagy Imre és milyen szerepet játszott a forradalomban? Valóban olyan kommunista volt, aki csupán színleg állt a forradalom élére és végig Moszkva parancsait hajtotta végre, ahogy sokan hangoztatják, vagy egészen más személyiség volt?
Nem látom értelmét annak, hogy mondákat kerekítsünk, ebben én nem vagyok partner. Egyet szögezzünk le: Nagy Imre kommunista volt és kommunistaként halt meg, belülről vezérelt egyenes életútja volt, mellyel természetesen nem kell egyetérteni. Külön kell választanunk, hogy egy rendszeren belül ítéljük meg az ő életútját, hiszen egészen más a saját szemszögünkből megnézni ugyanazt. Az egész történet kulcsa, hogy a szimbólum hogy takarja el a politikumot. Nagy Imréről tudni kell, hogy az első világháborúban került orosz hadifogságba, ahol mindenki valamilyen kiutat próbált találni a rettenetes helyzetből. Arról a háborúról beszélünk, mely a világpolitika csődje volt, és igazságosságot egyik oldalon se lehetett találni. Ebben a borzasztó helyzetben érkezett Lenin, aki világmegváltó eszmét hirdetett, elmondott egy teóriát, mely önmagában szép, és megvoltak az eszme terjesztéséhez az agitátorai is. Ha az ember nyakig merül a mocsárba, akkor akár hihet egy ilyen boldog jövőben, amit felvázoltak előtte a kommunisták. Ebből a helyzetből indult ki Nagy Imre.
Tűzön-vízen át a bolsevizmus útján
Mi volt a következő lépcső?
A Magyar Tanácsköztársaság, de Trianont sem hagyhatjuk ki. A háború láthatóan nem oldotta meg a kisebbségek helyzetet, Magyarországot megcsonkították, ezt rendkívül nehéz volt feldolgozni. Lenin kijelentette, hogy az I. világháborút lezáró béke egy imperialista béke, ellenben megígérte, hogy a nemzetközi munkásmozgalom összefogása megoldja a kisebbségi kérdést. Ha vízióként tekintünk erre a gondolatra, az adott pillanatban ennek még hihetett is Nagy Imre, figyelembe véve saját személyes hátterét is. A kérdés akkor kezd komollyá válni, amikor elkezdenek realizálódni ezek a víziók. Nézzük meg, mi történik Magyarországon 1919-ben, amikor a Tanácsköztársaság időszakát élik az emberek. Érdekes kérdés, hogy a magyar értelmiség egy töredék része miért bízott ebben a rendszerben, de ugyanazon az alapon, mint Nagy Imre, akár hihettek is benne, hogy jót hozhat számukra. Az események következtében azonban a reménykedők nagy része 1919. március végétől júniusig már kiábrándult. Nagy Imre azonban nem ábrándult ki, elkötelezte magát 1919 után a bolsevizmus mellett, ezért a boldog víziókban való reménykedés innentől kezdve nem védhető. A szovjetizált kommunizmust nevezzük bolsevizmusnak, mely a gyakorlatban több fokkal kegyetlenebb a kommunizmus eszmeáramlatának többi megvalósult formájánál is. Nagy Imre az 1919-es „lelepleződés” után sem szakít velük, végigment a munkásmozgalmi úton a második világháborúig és azon túl is.
Mi történt a második világháború végén és azt követően Nagy Imrével?
1944 végén hazajöttek a kommunisták Moszkvából, 1945-47 között, a „fenyegetett demokrácia” időszaka következett, a kommunista pártban pedig Nagy Imrének komoly funkciója volt, jelentős személyiség, aki kiveszi a részét a magyar demokrácia felszámolásából. Ne feledjük el, hogy a kommunisták abszolút kisebbségben voltak a demokratikus pártokat támogató mintegy 80 százalékos többséggel szemben; az ország politikai arculatát mutatta meg az 1945. novemberi választási eredmény, mely ezt tükrözi. A kommunisták azonban azért jöttek „haza”, hogy megszerezzék a hatalmat; ezt kapták ukázként Sztálintól. A kommunista hatalomátvételt követően Nagy Imre nem volt kis ember. Tökéletesen beilleszkedett a párt politikájába. Elég elolvasni a beszédeit, például amikor a „klerikális reakcióról” szónokolt. Beosztástól függetlenül együtt harcolt elvtársaival, a közösen hirdetett ideológia alapján. Az 1940-es évek végén a kommunista pártok válságba kerülnek, ennek a keleti blokkban több jele van, így hazánkban is sztrájkok kezdődnek, Nagy Imre pedig, mint mezőgazdasági szakember, még Sztálin halála előtt, 1952 végén megkapja a miniszterelnök-helyettesi posztot és a földművelésügyért is ő lesz a felelős.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PS
Kríziskezelés kompromisszumokkal
Eddig tehát nem lépett ki a szerepéből, megvan a kontinuitás?
Megvolt a kontinuitás, de néhány kérdésben ütközött Rákosiékkal. Ez az időszak azonban még kutatás tárgya, meg kell vizsgálni alaposabban. Egy dolog biztos és nem kérdéses: Nagy Imre nem mozdult ki a tömbből. 1953. júliusától Moszkva intenciói alapján válságkezelésbe kezd. Politikájának a lényege az volt, hogy krízist kellett megoldania kompromisszumokkal. Ezt ne feledjük el, hiszen az 1956-os szerepénél is ugyanez a politikai megoldás kerül előtérbe. Nagy Imre 1953-55 közötti szerepe különösen kérdéses, sok félreértésre ad okot. A legfontosabb, hogy olvassunk a sorok mögött. Nagy 1953-ban meghirdette az internáló táborok feloszlatását. Nagyon fontosnak tartom és szeretném külön hangsúlyozni, hogy Nagy Imre nem kér elnézést a fogvatartottaktól és a magyar néptől. Azt se felejtsük el, hogy a baloldali internáltak kaptak felmentő ítéletet, őket megkövették, azonban a jobboldalhoz sorolható emberekkel nem így történt, őket nem mentik fel. Bármi is történt, Nagy Imre kommunista politikus volt, még ha a rendszerben egy kivételes életpálya is az övé, hiszen gesztusokat tett, kompromisszumokat kötött, azonban nem szabad elfelejteni, hogy akár Rákosiról, akár Nagy Imréről beszélünk, ami Magyarországon történt, az a moszkvai politika lecsapódása volt hazánkban.
Ez azt jelenti, hogy a szovjet pártviszályok leképeződését láthatjuk a magyar belpolitikában?
A Nagy Imre-féle kríziskezelésnek a szovjet politikában feltehetően volt támogatottsága, azonban az ottani viszonyok változásával Magyarországon végül elbukott. Ekkor jött vissza Rákosi és köre. Az ő visszatérésükkel felvetődött a Nagy Imre előtti diktatúra lehetőségének visszatérése. Ezért Nagy bukása egyfajta felszabadultságérzetnek vetett véget és egy új fenyegetésnek a meglétét hozta el, hiszen az a baloldal is fenyegetve érezhette magát joggal, aki szembefordult Rákosiékkal és Nagy Imrében látta a kibontakozást. Ennek hatására létrejött egyfajta egység. Természetesen nem szellemi és ideológiai alapon, de elindultak különböző mozgások 1955-56-ban, és így jutunk el 1956. október 23-ig.
Eltérő kommunista megoldási tervek a forradalom ideje alatt
Ha már a forradalomnál tartunk, mennyire tartja elképzelhetőnek azt a mostanában többször előkerülő gondolatot, miszerint a szovjetek és a magyar kommunisták próbálták kiprovokálni az összetűzést?
Akinek ez a meggyőződése, az gondolja így nyugodtan – célzott erre Nagy Imre is –, de tegyünk fel egy fontos kérdést: ha a magyar népnek nincs „tele a hócipője”, akkor ki lehet vezényelni az utcára? Mik ’56 október legfontosabb jelszavai? Ruszkik haza, vesszen az ÁVÓ. Ennél szebben nem lehet kifejezni, hogy mit akartak az emberek: legyen vége a diktatúrának és legyünk végre szabadok. Nem ezért vonultak ki az emberek? Vitatkozhatunk arról, hogy mikor kezdődött 1956 – én azt gondolom, hogy 1945. április 4-én. Nem kellett ezt kiprovokálni. Németh László 1956. november 2-án írt egy cikket, amelyben „a vezér nélküli felkelés csodálatos látványáról” beszél. Ebben a megállapításban benne van a tömeg tisztelete, ereje és a forradalom jellege.
Nagy Imre hogyan illeszkedik be az eseményekbe?
Nagy Imre október 23-24-én kapta meg a miniszterelnöki megbízatást, de előtte létrejött a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Katonai Bizottsága Apró Antal elnökletével. Ez lett a legmagasabb pártszerv. A bizottság feladata volt az, hogy számolja fel a forradalmat, vegye fel a kapcsolatot a szovjetekkel, fegyverezze fel a Munkásőrséget, hozza mozgásba a hadsereget. A katonai bizottság tagjai a problémakör szakminiszterei, a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter is, ami ugyancsak nagyon fontos tényező. Ezt a helyzetet örökli Nagy Imre.
„Miniszterelnök volt a forradalom alatt, de nem lett a forradalom miniszterelnöke”
Ebben Nagy Imrének nem volt része?
Nem, ezt ő megkapta. Most pedig visszautalhatunk a krízist kompromisszumokkal kezelő politikusra. Miből indult ki Nagy Imre? Ha a miniszterelnöki poszton akar maradni, akkor a szovjetekkel való viszonyt folyamatosan rendezett állapotban kell tartania. Nem hiszem, hogy Nagy Imre mögött ne állt volna a szovjet politika egy része, mint támogató ebben a kríziskezelésben. Másrészt, vissza kellett szereznie annak a népnek a bizalmát, akinek október 23-án este még azt mondta, hogy „elvtársak”. Meg kellett szabadulnia a szélsőbaloldaltól – mint például Gerő és Hegedűs, akik a katonai bizottságnak és a szovjet ellencsapásnak a szervezői voltak. Az október 26-27-i napok erről szóltak. Elérkeztünk egy rendkívül fontos kérdéshez. A fegyvertelen vidéken október 23. és 29. között több, mint hatvan sortűz dördült el. A forradalom miniszterelnöke ezt miért nem akadályozta meg? Hogy tesszük egymás mellé ezt a két dolgot? Erre mondtam korábban, hogy Nagy Imre miniszterelnök volt a forradalom alatt, de sosem lett a forradalom miniszterelnöke.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PS
Nagy Imre parancsot adott a sortüzekre vagy nem akadályozta meg azokat?
Sortüzekre nem adott ki parancsot, ezt a katonai bizottság tette meg, ezért fontos az ő szerepük. E mögött ott állt Gerő Ernő, aki ekkor az MDP első titkára volt, Ivan Szerov, Mihail Szuszlov, a Szovjetunió Kommunista Pártja KB titkára, Anasztaz Mikojan, szovjet miniszterelnök-helyettes. Volt tehát egy stáb, akik fegyveresen akartak leszámolni a magyar forradalommal. Ezzel szemben Nagy Imre nem azt mondta, hogy menjen át az ország polgári demokráciába, hanem, hogy kössenek kompromisszumokat. Október 26-27-én kétnapos pártvita zajlott a központi vezetőségben. A felkelés fegyveres leverése helyett a politikai kibontakozás került előtérbe, mert az előbbi koncepció nem vezetett eredményre. Nem lehet nem látni, hogy Nagy Imre tényleg megpróbált megbékélni a saját elvei alapján, és végül politikai győzelmet aratott a pártban. Október 28-án pedig azt mondta, hogy „minden kívánságotok teljesül. Tegyétek le a fegyvert!” Ennek a másik üzenete. hogy aki nem teszi le a fegyvert, az ellenforradalmár. Ezzel előreutalok a november 4-i utáni ellenállásra, hiszen akkor sem a hadsereg harcolt, hanem a forradalmárok maradtak csak a gáton, akikről Nagy Imre a snagovi naplójában nem mond túl sok jót. Ezt a fegyverletételt és a meghirdetett irányt nagyon sokan nem fogadták el a forradalmárok közül, így Nagy Imre tovább folytatta a kríziskezelést.
Egy közös cél: „ruszkik haza!”
Mennyire lehet tudni, hogy milyen arányban fogadták el és mennyien utasították el Nagy Imre terveit?
Nehéz ezt megmondani, hiszen reggelente nem ültek össze az emberek, hogy megbeszéljék a politikai állásfoglalásukat, nem voltak „Szabad Nép-félórák” sem. Egy dolgot újból le kell azonban szögeznünk: szovjetellenes és diktatúraellenes emberekről beszélünk. Nincs értelme teljes politikai egységet keresni, a döntő többség két dologban értett egyet: menjenek ki az oroszok, vesszen az ÁVO.
Ez tartott össze mindenkit?
Igen. De a forradalmárok között sem volt mindenben teljes egyetértés.
Szabadságot igen, kommunizmust nem
Az Ön által említett katonai bizottság és Nagy Imre párhuzamosan gyakorolja a hatalmat? Hogy működött ez a valóságban?
A katonai bizottság október 30-ra elveszítette a „meccset” és feloszlott. Mikojan és Szuszlov eltávoztak, de előtte egyeztettek Nagy Imrével. Kizárt, hogy Nagy Imre ne egyeztetett volna a szovjet vezetéssel. Nem arról van szó, hogy Nagy Imre egyik pillanatról a másikra átment polgári forradalmárba és szembefordul a sajátjaival. Nem, ez az ember kommunista volt, nem hitt a Nyugatnak, ő a kommunizmus megreformálásban hitt. Meg kell érteni, hogy a saját bolsevik rendszerén belül, az adott körülmények között a legmesszebb ment el, de ez nem azt jelenti, hogy ebben a pillanatban a magyar nemzeti egységet képviselte. Mert akkor arról kéne beszélnünk, hogy október 23-a után a magyar nép azért ment ki az utcára, mert egy megreformált szocializmust akart. Hát nem; biztos, hogy nem azt akart. Szabadságot mindenképpen akart, kommunizmust nem.
Mennyire lepte meg Nagy Imrét a november 4-i szovjet invázió?
Donáth Ferencre hivatkozva mondta el Vásárhelyi Miklós, hogy november 4-én hajnalban Nagy Imre ott ült a rádióban kétségbeesve, és nem akarta elhinni, hogy a szovjetek megtámadták az országot. Abban a tudatban lehetett, hogy vannak ugyan viták, de ott van mögötte a szovjet vezetés, nem hagyják cserben. Nem Budapesten kell keresni az okokat, minden Moszkvában dőlt el. A Szovjetunió nagyhatalom volt, ezért a lépései is ehhez a státuszhoz igazodtak. Feltételezhető egy olyan forgatókönyv is, hogy ha Magyarországot nem tudják – akár kompromisszumok árán is – táboron belül tartani, esetleg a dominóelv érvényesül és borul a teljes keleti blokk. Ezek a kérdések még nyitottak, kutatásra váró feladatok.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PS
Harcok november 4. után
Meddig tartottak a harcok november 4-e után, mi a jelentősége a sztrájkoknak?
Nem mindegy, hogy meddig tartott a fegyveres harc és meddig a fegyvertelen ellenállás. Megmaradtak csoportok, akik tovább harcoltak, amíg fel nem számolták őket. Érdekes kérdés, hogy a szovjetek november 4-ig miért nem bírtak Budapesttel, hiszen ötezer embernél több nem harcolt a forradalmi időszak alatt. A Nagy Imre-kormány is megpróbálta létrehozni a Nemzetőrséget, mint a saját haderejét, egyesítve ebben a hadsereget, a rendőrséget és a forradalmi erőket, és az ÁVÓ-t megszüntetni, de erre már nem maradt idő. Érdekességként érdemes megjegyezni, hogy a harcoló csoportok közül megmaradt egy baloldali szerveződés, Angyal Istvánék. Ők voltak a Tűzoltó utcai csoport, akik november 7-én még kirakták a vörös zászlót a piros-fehér-zöld mellé. Beszélnünk kell Nickelsburgékról a Baross téren, a Corvin köziekről, voltak Óbudán is, több kisebb csoport harcolt még szerte a városban, akik váltogatták a pozíciójukat, míg fel nem számolták őket november második feléig.
Az ellenálló csoportok kapcsolatban voltak egymással?
Hol kapcsolatban voltak, hol nem. Esetleges volt, hogy milyen lehetőségek adódtak, központi irányítás nem létezett. November 4. előtt lehetőség volt arra – mint említettem –, hogy egységes Nemzetőrséget alakítsanak ki, melyet Maléter Pál és Király Béla vezetett volna; ebbe a harcoló civilek, a hadsereg és a rendőrség is betagozódott volna, azonban végül ezt nem sikerült létrehozni. Az, hogy ki harcolt a beözönlő oroszok ellen, megint csak fontos kérdés. Idézzük fel Nagy Imre november 4-i, hajnali rádiós beszédét: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Figyeljük meg a szöveget. Vita folyt arról, hogy ezzel Nagy Imre kiadta-e a parancsot az ellenállásra. A katonák szerint egy ilyen szöveg nem elegendő a harchoz, tudták, hogy ez nem parancs, a civilek azonban nem ismerték a katonai terminológiát, ezért parancsnak is vehették. Harcuk azonban öntörvényű volt és nem parancsra cselekedtek.
Nagy Imre a snagovi naplóban azt írja, hogy ez egy helyzetjelentés volt, a befutott információk alapján mondta be a rádióba. Látnunk kell, hogy a magyar forradalom nem a fegyverek harca volt, nem tudtunk volna ellenállni a szovjeteknek egy teljes mozgósítást követően sem. De a magyar nép mutatott valamit a szovjet hatalomnak, amely meghatározta a politikájukat.
Ellenállás egészen 1957 második feléig
Hadsereg nélkül azonban még gyorsabban elbuktak a harcoló sejtek. Az ellenállás hogyan folytatódott?
A harcok vége nem azt jelentette, hogy minden ellenállás megszűnt – gondoljunk csak a december 4-i nőtüntetésre, hiszen az hihetetlen erőt mutatott fel. A forradalom erői nem pusztultak el, arról sem beszélhetünk, hogy nem vállalták volna tovább a küzdelmet. A kórházakról el szoktunk felejtkezni: a Péterfy Sándor utcai kórházban például újraszerveződő csoportok még megpróbálkoztak a szabadság eszméinek terjesztésével, röplapakciókról is tudunk. De beszélhetünk több vidéki városról is, például Pécsett sem adták fel az ellenállást.
Mikorra fojtották el ezeket az ellenálló sejteket?
1957 nyár elejéig erősen tartották magukat az ellenállók, attól kezdve aztán folyamatosan felszámolták őket. Meg kell említeni a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) mozgalmat, azonban erről megoszlanak a vélemények, túl sokat nem is tudunk róluk. A perek viszont már 1956 végén megkezdődtek, gondoljunk csak a Dudás Józsefék perére. A megtorlás folyamatos, és onnantól kezdve nem volt megállás.
Meddig volt szükség a szovjet erőkre a helyzet kézben tartására?
Ez nehéz kérdés, akár 1989-ig elvezethet a történet. Nagyon sok a fikció; az biztos, hogy itt maradtak 1991 nyaráig. Beszélhetünk az 1956-os gondolatok folytonosságáról, a szabadság hiányáról, a szabadság iránti vágyról. Egy újabb forradalom, netán fegyveres felkelés lehetősége azonban irrealitás. Nem tudjuk, hogy mi történt volna, ha akkor kivonják a szovjet csapatokat. Viszont tudjuk, hogy milyen változások következtek be a szovjet csapatok kivonása után.
A diktatúra visszatér
Mekkora tömegeket tudtak megmozgatni a november 4-ét követő sztrájkok?
1957 február közepe után egyre kevesebbet. A Munkástanácsoknak azonban 1956 novemberétől még egy ideig komoly szerepe volt. Kádárék vegytiszta diktatúrát valósítottak meg, ott volt mögöttük a szovjet hatalmi erő. A társadalom részéről nem volt szervezett erő, a történelem menetét Kádárék diktálták. Nézzük meg a pereket, ilyen törvénytelenségeket és visszaéléseket, amiket Kádárék elkövettek, a magyar történelemben nagyon ritkán láthatunk. Kádár a szovjetek segítségével leverte a fegyveres felkelést, de tudta azt is, hogy a társadalmi ellenállást is le kell törnie. Nem véletlenül beszélt kettős hatalomról. Ez a Munkástanácsok végét jelentette, amelyeket ugyancsak megsemmisített. A folyamat 1957 második felére lezajlott, fokról fokra, azt tehát le kell szögeznünk, hogy az ellenállás nem tört meg 1956 novemberében, közel egy évig tartott Kádárék „rendteremtése”.
A sztrájkok során mennyire lépett fel erőszakosan a karhatalom?
Abszolút erőszakosan, nem teketóriáztak.
Halálesetekről is tudunk?
Igen. Több helyen használtak fegyvert. Utoljára Csepelen, „a munkásság fellegvárában”, 1957. január 11.-én adtak le sortüzet a tüntető munkásokra. A sortűznek halálos áldozata is volt.
Az ellenállás november 4. utáni története
November 4-től a hónap végéig folytatódott a fegyveres ellenállás, de a szovjet túlerő katonai győzelme sem tette befejezett ténnyé a forradalom leverését. A forradalomnak ebben a szakaszában – kisebb-nagyobb fegyveres harcok mellett – a harc új formáinak, a politikai ellenállás különböző módszereinek alkalmazása vált meghatározóvá. Az ellenállás fő színterévé a – szovjet megszállás ellenére funkcionáló – nemzeti bizottságok, forradalmi bizottságok és a munkástanácsok váltak. Nagyobb településeken, városokban, az ország iparosodottabb körzeteiben a nemzeti bizottságok mellett a forradalom elért vívmányai megvédésének fő letéteményeseivé a területi, megyei munkástanácsok és a november 14-én megalakult Nagy-budapesti Központi Munkástanács váltak. A munkástanácsok által meghirdetett helyi munkabeszüntetések, országos sztrájkok méretei mutatták a szovjet fegyverekkel a magyar nép ellenében hatalomra segített Kádár János vezette bábkormány gyökértelenségét, a szovjet megszállást elutasító erők nagyságát.
Miután a Központi Munkástanáccsal folytatott tárgyalások nem vezettek sikerre, az Országos Munkástanács megalakulását Kádár János a szovjet csapatokra támaszkodva akadályozhatta csak meg. November 23-án megmozdulások, néma tüntetések, sztrájkok és Budapest néptelen utcái jelezték, jelentős erőtartalékai vannak még a forradalomnak. Ezzel párhuzamosan – szovjet ösztönzésre és támogatással – megkezdődött a Kádár-kormány törekvéseit feltétel nélkül támogató fegyveres erő, a belügyi- és honvédkarhatalom szervezése. A karhatalom Budapesten és vidéken december elejére került bevethető állapotba. Az erő növekedésével párhuzamosan nőtt az erőszakos cselekmények száma. December 6-án Kádárék – hogy támogatottságukat „demonstrálják” – Budapesten vörös zászlós tüntetést szerveztek. A jelentős karhatalmi biztosítás, illetve a háttérben bevetésre váró szovjet csapatok ellenére Budapest lakossága spontán ellentüntetéssel utasította el a nyilvánvaló provokációt.
Budapest, 1956. december 4. Felmutatják a Munkástanács választás eredményét a szavazatok összeszámlálása után a Ganz Hajógyár gépműhelyében. A Kádár-féle bábkormánynak hónapokig ellenálló munkástanácsok vezetői később a kirakatperek és a megtorlás áldozatai lettek. Fotó: MTI/Fényes Tamás
Facebook
Twitter
YouTube
RSS