Nagy repohár-botrány: lehúznak minket vagy csak meg kellene tanulnunk viselkedni?
Egyre bonyolultabb kezd lenni egy átlagos keddi sörözés, hiszen rendkívül zavarossá kezd válni a visszaváltható repoharak rendszere. A kezdeményezés annak idején egy kiváló zöldprojektként indult, mára azonban egy átláthatatlan káosszá változott, amivel a vendégek szinte sehol nem elégedettek, arról nem is beszélve, hogy sok vállalkozás plusz hasznot remél az általuk kizárólag üzleti lehetőségként értelmezett környezetvédelmi akcióból – amit egyébként minden jóérzésű bulizó szívesen támogatna, ha lenne végre egy egységes rendszer vagy egy korrekt megoldás, amit az átlag bulizó is simán magáévá tudna tenni. Persze az is elképzelhető, hogy csak az embereknek kellene megtanulni viselkedni, ami talán elvárható lenne, hiszen ha környezettudatosak akarunk lenni, előbb saját magunkon kell megtanulnunk uralkodni. Vagy túl nagy kérés ez?
Az olyan vendéglátóhelyek, ahol koncertek vagy zenés rendezvények vannak, korábban jellemzően egyszer használatos műanyag poharakban adták ki az italt. Ezekkel az volt a baj, hogy nem voltak elég masszívak, és szelektíven gyűjteni is nehezebb volt. Erre adott válaszként közel tíz éve ismerhettük meg a visszaváltható poharak intézményét, amely egy rendkívül egyszerű, környezetbarát megoldásként indult: az ember kér egy italt, kifizet mellé egy műanyag poharat, ezt minden alkalommal visszaviszi, ha új italt kér, a nap végén pedig véglegesen leadja és visszakapja a pohárra befizetett összeget, hacsak nem sikerült az este olyan emlékezetesen, hogy úgy dönt, hazaviszi a poharat, hogy az idők végezetéig gyönyörködhessen benne.
De a valóság nem ilyen egyszerű
És ahogy minden, ez is egyre bonyolultabbá vált az évek során, hiszen megjelentek a gyűjtögetők, akik akár egy pillanatra magára hagyott sört is képesek ellopni annak érdekében, hogy visszaválthassák a poharat, de a pénzvisszafizetés a sorban állás idejét is megnöveli, ha éppen olyan szerencsés helyzetben van egy adott hely, hogy van elég apró a kasszában, hogy visszatérítse a poharak árát, manapság ugyanis a legtöbben kártyával szeretnek fizetni az italukért. Rengeteg egységben és fesztiválon egyébként a Cup Revolution által gyártott repoharakból lehet inni. A cég saját weboldalán 400 forintos díjat javasol a partnereinek, de a gyakorlatban ez nem várható el természetesen, és a legtöbb helyen nem is élnek a pénzvisszafizetés lehetőségével; helyette a "gördülékenység" jegyében a poharakért cserébe egy token jár.
Ez a következőképpen működik: fogyasztóként megvásárlunk 400 forintért egy poharat, amin általában a vendéglátóegység logója, életérzése található. Ha később ismét vásárlunk egy italt, akkor a pultban kicserélik a poharat egy tisztára, vagy nem. Az este végén pedig, ha visszavisszük, egy tokent kapunk cserébe, amit a következő alkalommal ismét használhatunk, így nem kell újra megvásárolni a poharat. Azt persze senki nem kérdezi meg, hogy másnap visszamegyünk-e és kérjük-e inkább a pénzt, amit adtunk az italunk árán felül – ilyenkor jön általában a felháborodás.
Szinte mindenki elhagyja a tokent?
De tételezzük fel, hogy elfogadjuk a sorsunkat, elvesszük jó szívvel a tokent, de ez sem így működik ám, mer a valóság egy csúnya dolog és sokszor belekontárkodik abba, amit mi elképzelünk. Egyáltalán nem biztos, hogy mindig magunknál hordjuk, hiszen sokan fizetnek telefonnal vagy bankkártyával, általában simán csak elhagyjuk, elfelejtjük. Ennek a következménye, hogy ismét meg kell vásárolnunk egy repoharat. A másik probléma, hogy nem mindenhol fogadnak el minden tokent; általában egy adott hely csak a sajátját váltja vissza, és egyáltalán nem biztos, hogy az ember nagyon sokszor jár ugyanarra a helyre, az pedig teljesen irreális, hogy valaki a 10–15 kedvenc helyének minden tokenjét a zsebében hordja... Bosszantó az is, hogy magát a poharat nem vihetjük tovább egy másik helyre.
A tokenek rendszerét egyébként alapvetően a pohártolvajok ellen fejlesztették ki, akik szeretnek poharakat gyűjteni, lopkodni, hogy gyors anyagi haszonra tegyenek szert ezzel, ennek pedig gyakran olyanok itták meg a levét, akik egy pillanatra levették a szemüket a jól megérdemelt sörükről. A tokenes rendszer azóta egy remek eszköz arra, hogy a helyek plusz pénzeket keressenek, és úgy is tekintenek gyakran erre, mint egy plusz bevételi forrásra.
Persze sok felelősségteljesen gondolkodó hely van, akik megoldást akarnak. Az egyik legjobb megoldásnak jelenleg az tűnik, hogy hamarosan kétféle poharat vezetnek be: az eddig ismert, díszes fajtát, illetve egy átlátszót, amit ingyen kaphatunk, ám mivel nem lesz rajta semmiféle minta, valószínűleg nem fogják sokan hazavinni őket; ehhez pohárleadó pontokat is helyeznek majd ki. De ennek a betartatására is ki kell építeni egy rendszert, ami lehet egy gyűjtőpont, de a biztonsági őrök segítségét is lehet kérni, hogy vegyék el kifele menet a műanyag poharat, ahogy ezt egyébként az üvegpoharakkal is tették annak idején.
Minden mindig az embereken múlik
A megoldás persze nem egyszerű, de nem lenne ennyire bonyolult, ha a szórakozó közönség elsajátítana olyan alapvető viselkedési normákat, amelyeket annak idején az üvegpoharakkal is sikerült: nem volt kérdés, hogy nem visszük őket haza, hanem dolgunk végeztével letesszük őket a pultra, vagy egyszerűen csak az asztalon hagyjuk. Az másik kérdés, hogy néhány ital után milyen balesetek történtek, de az ebben rejlő veszélyt a mindennapokban talán kicsit túlmisztifikáljuk – persze a fesztivál egy másik helyzet.
Az egyik legszimpatikusabb megoldás talán a kisebb borfesztiválokon van, ahol gyűjthető üvegpoharakat adtak a bejáratnál, ami visszaváltható, de mindenki gyűjtötte és vigyázott is rá, mert haza is akarta vinni, meg elég drága is volt, ha véletlenül eltört. Az is tény persze, hogy ilyen rendezvényekre nem jellemző, hogy az ember ájulásig iszik, vagy hirtelen dobálózásba kezd.
A konklúzió ennek a történetnek a végén is ugyanaz: az embereknek kell tudatosnak lenniük és akkor szinte az összes ilyen rendszer működőképessé válhat. Még a klasszikus üvegpoharakkal sem lenne sem baj, ha nem bújna ki néha belőlünk a felelőtlen vadállat, aki persze mindig a leghangosabban üvölti a belvárosi estébe, hogy ő bizony nagyon zöld.
Vezető kép: MTI/Mónus Márton
