Nem kell tangában vonaglanom az Andrássy úton, tehát szabad vagyok
Fotó: AFP
Láttuk a bécsi Pride-ot. Sajnos. De szerencsére, csak felvételeken. És azon gondolkoztam közben, hogy egyesek szerint ebben merül ki a szabadság. Sőt, ez maga a szabadság. Szóval beszélgessünk egy kicsit róla, hogy mi is az valójában. Vagy legalábbis arról, hogy mi biztosan nem az: például tutira nem az, amikor emberek kamion platóján vonaglanak bugyogóban, meg láncon vezetik egymást kutyaruhában, ráadásul fényes nappal, a gyerekek szeme láttára. Az viszont már közelebb áll a szabadsághoz, amikor az ember eldöntheti, hogy akarja-e ezt látni, vagy ennek teret engedni. Az meg még közelebb van a szabadsághoz, amikor valakire nem kényszeríthetik rá azt, amire nemet mondott. Az ilyen fajta szabadság pedig cseppet sem maradi vagy unalmas, még ha a nőnek öltözött kutyaférfiak annak is tartják.
De kezdjük talán azzal, hogy egyesek szerint Bécs a legélhetőbb város a világon. Most épp azért, mert ott (is) lehetett Pride. Bár zárójelben jegyezzük meg, hogy aki ott él, ott kell megoldania a lakhatását, állnia reggeli dugóban, orvoshoz menni, dolgozni napi szinten, az nem fog ilyen dübörgő kijelentéseket tenni, hogy a “legélhetőbb”. Ő simán csak él benne, és ilyenkor már a Pride akár bosszantó is lehet. Mint egy hídfoglalás csúcsidőben. Zárójel bezárva.
De most a Pride miatt főleg nagyon szabad és élhető Bécs. És nagyon szabad a Nyugat. Egyesek szerint legalábbis. Mármint nekik, nem azoknak a családoknak, akik nem akarják, hogy a gyerekeik ezt lássák. Ezek a családok nem számítanak. Közben mi pedig itt a mucsai Magyarországon elképesztően maradiak vagyunk, unalmasak, “party pooperek”, és főleg be vagyunk gyepesedve. Állítólag. Mert mi jobban szeretünk nádfedeles házak tornácán borozni, meg a gyerekeinkkel kirándulni. Hát így áll a dolog.
Szerintem meg más a helyzet. A Nyugat most éppen egy szivárványos máz alatt rohadó rendszer, ahol az egyén nem szabad, hanem programozott (ideológia)fogyasztó, egy robot, aki azt hiszi, hogy döntéseket hoz, miközben valójában általa ismeretlen emberek narratívái (propagandái) között sodródik, olyanok között, akik azt mondják, hogy a szabadság a Pride. Ott a szabadság nem választás, hanem kötelező ünneplés (ahogy a kommunizmusban). Ott a szabadság performansz, nem a valóság. Ezt onnan lehet tudni, hogy érezzük: az ember nem kutya, a férfi nem nő, és a Pride meg nem olyasvalami, amire büszkének kellene lenni. Ennek az ösztönünknek, ami ezt súgja nekünk, talán hihetünk.
Mi, magyarok ennél amúgy is sokkal komolyabbak vagyunk. Mert a történelmünkből jól tudjuk, hogy a szabadság nem buli (bocsi ByeAlex), hanem valami egészen komoly dolog, néha áldozattal jár, néha meg kell harcolnunk érte, néha a vérünkbe kerül, és egy olyan örök érték, amit nem lehet félvállról venni. És ez nem azt jelenti, hogy mi nem tudunk nevetni, hogy nem örülünk annak, hogy egyesek megélhetik az őrületüket, hanem azt, hogy mi érezzük a szabadság súlyát, értelmét, értékét, és az elnyomásét is. Mi tudjuk a legjobban, hogy mit jelent gyászolni egy országot, félteni egy gyermeket, gondozni egy nemzetet, ebben a nemzetben őrizni egy múltat, és ezáltal pedig felelősségteljesen alakítani egy jövőt, amelyet amúgy mások már rég kiárusítottak az identitáspiacon.
A magyar ember arcán ott a ránc, a lelke pedig általában robbanásveszélyes. Mert tudjuk, hogy mi forog kockán.
A szabadság az, amikor nem tagadod meg az ezzel járó fájdalmat, nem kendőzöd el az aggodalmat, hanem hordozod, mert ennek van értelme. Igazából csak ennek. Mert a jövő számít. Meg akarsz maradni. És bármennyire is furcsa egyeseknek, vannak dolgok, amelyek fontosabbak a látványnál.
A szabadság nem ott kezdődik, hogy mindent lehet. Hanem ott, hogy valamiről eldönthetjük, hogy akarjuk-e. Legyen az a Steiner Kristóf segge az Andrássyn, vagy Ukrajna EU-s csatlakozása. Megtehetjük, hogy átgondoljuk, hogy mérlegeljük, hogy kell-e nekünk ez, és véleményt mondhatunk róla. És főleg az a szabadság, amikor érvényesíteni is tudjuk ezen véleményünket.
A vonaglók soha nem fogják megérteni a magyarok lelkét, ezért sikertelenek. Nem tudják, nem értik, hogy a magyar nem azért tiltakozik ez ellen, mert gyűlöl – hanem mert mérlegel. Mert mérlegelhet. Bár sokszor nem mérlegelhetett, és főleg nem dönthetett. Érezzük, hogy minden döntés visszahat a közös világunkra, amiért ez a viszonylag kicsi nép ezer éve aggódik, és dolgozik is érte.
És mindezért amúgy soha nem vártunk vállveregetést, csak azt, hogy hagyjanak minket élni, békében. És miért is akartunk volna többet, hiszen aki valóban szabad, az nem követeli a világ szeretetét, figyelmét, lájkokat – hanem vállalja az egyedüllétet is, ha az igazságért kell ezt tennie. Ez is például a szabadság egyik ismertetőjele.
És talán a végére hagytam a legfontosabb dolgot: a szabad ember az, aki meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és tud aszerint cselekedni, hogy mit tart helyesnek. És nem minden a vágy, kielégülés és korlátlan önkifejezés kérdése.
Utolsó utáni gondolatként pedig jegyezzük meg: Sodoma népe nem azért lett ítélet tárgya, mert más volt – hanem mert nem ismert mértéket. Mert a szabadságot szabadossággá, a vágyat követeléssé, a másikat eszközzé tette.
Az a szabadság, hogy mi máshogy is dönthetünk. És máshogy is döntünk.
Fotó: Képernyőfotó
