Borvendég Zsuzsa és Mező Gábor a lengyel fővárosban vett részt egy pódiumbeszélgetésen, Michal Przeperski történésszel, aki nem értette, hogy nálunk miért az 1956-os forradalom és szabadságharc a gondolkodásunk origója, és miért nem 1795. október 24., Lengyelország harmadik felosztása, amikor a kor nagyhatalmai (Oroszország, Németország és a Habsburg Birodalom) ideiglenesen felszámolták a hazájukat. Emellett a magyar privatizáció kapcsán sem értette, miért hívják az elkerülhetetlen magánosítást itthon „kiárusításnak”. Mező Gábor élménybeszámolója Varsóból.
A múlt héten két napot Varsóban töltött Borvendég és Mező a Wacław Felczak Lengyel–Magyar Együttműködési Intézet meghívására és szervezésében. A lengyel Michal Przeperski és Borvendég Zsuzsanna történészekkel a gazdasági átmentésről, a felemás rendszerváltásról és a privatizációról beszélgetett lapunk korábbi munkatársa. Mező elmondása szerint már-már vita zajlott: a lengyel kolléga sok mindent máshogyan látott, leginkább azt nem értette, miért látjuk végzetesnek a privatizációt, amikor az – leegyszerűsítve – elkerülhetetlen volt és jó.
Borvendég Zsuzsa bemutatta a privatizációt levezénylő elit történelmi hátterét, illetve azt az impexes hálózatot, amelynek komoly és valószínűleg egyetlen igazi szakértője Magyarországon. Mert minden, vagy nagyon sok minden ehhez a körhöz vezet. Mező pedig elmagyarázta, hogy a magyarországi privatizáció tulajdonképpen egyfajta „garázsvásár volt”.
Nem a „levegőbe dumáltunk”, tényekre, adatokra, megfogható számokra, megsemmisített iparágakra hivatkoztunk
– írja Mező, aki azt is hozzátette, hogy a lengyel barátainknak azért is érdemes megismerni ennek a hátterét, mert így talán jobban megértik, miért is örülnek sokan a „nemzeti oligarcháknak”, miért látják sokan jobbnak ezt, mint azt, ami a kilencvenes években, és főleg annak második felében történt.
Megérthetik azt, miért fontos számunkra az, ha valaki nem „kifelé”, a nyugati zsebekbe lapátolja azt a pénzt, amiért mi, vagy szüleink, honfitársaink dolgoztak meg. És, hogy egyáltalán milyen traumát jelentett Magyarországon a privatizáció. És milyen elhallgatott téma ma is
– tette hozzá. A tények pedig a következők: volt 12 cukorgyárunk, abból mind a tizenkettő külföldi tulajdonba került, ma egy működik, az is osztrák kézben van. Borvendég Zsuzsa pedig elmesélte – a közönség felvetésére –, hogyan került olasz kézbe az étolajgyártás, és hogyan vitték innen ki a gépeket fillérekért, hogy aztán Itáliából megvásárolhassuk a magyar napraforgómagból, magyar gépekkel, ott készült készterméket. És ehhez társultak az olyan végzetesnek tűnő csapások, amikor Horn Gyula bácsiék 1995-ben egy év alatt hat regionális áramszolgáltatót, öt gázszolgáltatót és számos fontos erőművet adtak el. Úgy, hogy ezek szinte mind német, olasz és francia állami tulajdonban álló vállalatokhoz kerültek.
Ez a döntés-sorozat olyan komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, amely – nálam – már büntetőjogi kategória lenne
– fogalmazott Mező, aki azt is elmondta Przeperski úrnak, hogy ha erősnek találják a „garázsvásár” vagy a „kiárusítás” tényleg kevéssé tudományos, inkább publicisztikai kifejezéseket, akkor mit szólnak ahhoz, hogy ezt a ’95-ös húzást sokan hazaárulásnak tartjuk.
1795 vs. 1956
Egy idősebb lengyel hölgy megkereste Mező Gábort az előadás után, és jó magyarsággal azt mondta: mi, magyarok sokan nem értjük, hogy a lengyel lélekben máig traumaként él Lengyelország teljes eltűnése. És hogy nagyon sok minden – például az amerikaikkal szembeni, a magyarok számára már-már naivnak tűnő bizalom, akik az első világháború után segítettek „újra létrehozni” Lengyelországot – részben ebből ered. Ahogyan a lengyelek közül – folytatta az idősebb lengyel hölgy – azt nem értik sokan, hogy nekünk meg nagyon sok mindennek ötvenhat az origója. Például a nyugattal szembeni bizalmatlanságnak.
Most a világpolitika miatt éppen feszült a lengyel–magyar viszony, de nekünk azért kell dolgoznunk, hogy megmaradjon az, ami örök: a barátság. Ehhez kell a párbeszéd. És ehhez kell egymás megértése. A lengyelek szeretnek minket. Nem mindig értjük azt, akit szeretünk. De ha nem adjuk fel a szeretetünket, akkor előbb-utóbb csak eljutunk a teljesebb megértéshez
– zárta Mező Gábor az élménybeszámolóját.
Z
2023-03-14 at 08:14
A probléma ott kezdödött, és ez máig is tart, hogy a két ország közé betoltak egy harmadikat. Akik ezt csinálták, azok tudták, hogy miért csinálják. Egy közvetlen szomszédság nagy erövel birna.
bl
2023-03-13 at 20:27
Geopolitikai pulzálás a mi együttműködésünk. Ha jó a lengyeleknek akkor rossz nekünk, ha jó nekünk akkor rossz a lengyeleknek, illetve mindkettőnknek mindig minden rossz alapvetően. Nagyjából ez az az alaptétel ami összetart minket, függetlenül koroktól, emberektől, izmusoktól. Egyetlen “izmus” van amiben egyetértünk, hogy ezt a mérhetetlen szenvedést és kiszolgáltatottságot csak a szeretet, csak a keresztény érzés tudja überelni, csak ezáltal tudunk megmaradni. Minden más csak esetlegesség.
Fritz
2023-03-13 at 19:03
Akkor talán mégsem jár annyira egy rugóra az agyunk a polákokkal.
Greggson
2023-03-13 at 17:12
Nem mi hagytuk ott a V4-et, hanem a lengyelek, középhatalmi ábrándjaikért. Pedig a V4 már tartott hadgyakorlatot is, lehetett volna belőle valami. Imádkozniuk kellett volna még egy sort, mielőtt így döntenek, hátha utána másképp látják.
Szürke Farkas
2023-03-13 at 16:03
Ha USA pl. 1944/45-ben nem dob oda minket az oroszoknak, hanem visszaállítja a trianon előtti Magyarországot, akkor talán mi is másképpen néznénk rájuk, de nekünk 1944/45 és 1956 után rossz tapasztalatunk van velük szemben
Hans Landa
2023-03-13 at 14:12
A “ius resistendi” utóhatásai máig élnek.A II.VH-ban is “az utolsó lengyelig”harcoltak az angolszászok.Medvegyev egyébként már megpengette,hogy ny-ukrajna ügyében lehetne tárgyalni………
Pankovics Lujza
2023-03-13 at 13:48
Lengyelország Ukrajna szerepét fogja megformálni Ukrajna eleste után. Persze a galád Oroszok fognak támadni először, majd Lengyelország és a NATO visszavág. Remélem, mi ki tudjuk magyarázni magunkat a hadba lépés előtt. Már most elő kéne készíteni valami trükköt: Pl: Bocs, fiúk, mi csak a végén lépünk be a győztes oldalán!
Sas
2023-03-13 at 13:28
Gyerekes duma-a történelemben nincs barátság.
polizza
2023-03-13 at 13:02
Az a helyzet, hogy nemcsak megértésről van szó.
Emberek tömegeinél ismerethiány van.
Akik nem ismerik a történelmet – régmúlt és közelmúlt ugyanúgy – azoknak nincs is mit megérteni. Csak a hiányos ismereteik alapján mondanak vérmérsékletüktől és egyéni szimpátiájuktól függő véleményt.
És igen, ahogy már más is írta, mindenkinek a saját fájdalma/sérelme a legnagyobb fájdalom/sérelem.
De azért nem tilos másra is gondolni.
Megvilágosodott szabadkőművész
2023-03-13 at 12:47
Magyar-lengyel barátság.
Élt 1000 évet.
Mára kimúlt.
Végleg.
Csakis a lengyelek hibájából.
Béke poraira!
Netta
2023-03-13 at 12:19
1795 = 1920
És akkor megvan a közös nevező.
Tudományos libsizmus
2023-03-13 at 12:01
Amikor a lengyeleket magukkal ragadják a nagyhatalmi ábrándjaik, mint most, olyankor nem lehet bírni velük.
egresi istván jános ernő
2023-03-13 at 11:53
TS: Igaza van!
Rakovszky Istvan
2023-03-13 at 10:49
Legyen oktober 24 hivatalosan a “LENGYEL GYÁSZ NAPJA”, de legyen náluk Trianon napja a “magyar gyász napja”!!
kgl3
2023-03-13 at 10:25
Általános emberi tulajdonságnak látom, hogy az egyes ember mindig nagyobbnak látja a saját fájdalmát, mint másét. Nem a fájdalmak nagyságában és fontosságában kellene versenyezni, hanem meg kellene érteni, hogy más máshogy éli meg a saját életét, más dolgok okoznak neki szenvedést, máshogy értékeli, máshogy dolgozza fel azokat. Ehhez azonban kellő értelmi szintre volna szükség, és mindenféle IQ-k, pl. érzelmi. Meg kellene értenünk, hogy értelmezési koordinátarendszereink nem esnek egybe. Máshol vannak az origók, a tengelyek, mások a léptékek, stb. Meg kellene értenünk, de ezt a politika nem hagyja, mert ő is más – mások az érdekeik. És ebbe időnként belehalunk.
TS
2023-03-13 at 10:21
Marhaság. Mi értjük őket, ők nem értenek minket, sőt az egész helyzetet nem értik.