Kétfajta kommunista van: olyan, aki ölt az eszme nevében, és olyan, aki eltűrte, hogy öljenek az eszme nevében. Illetve mostanában van két újabb fajta kommunista is: az olyan, aki majd ölni fog az eszme nevében, és az olyan, aki majd eltűri, hogy öljenek az eszme nevében. Az előzmények ismeretében még időben helyre kellene igazítani ezt az utóbbi két fajtát, mert csak egy életünk van.
Ha jól tudom, vagy jól sikerült a nyomok eltüntetése, vagy Nagy Imre saját kezűleg nem ölt. Különböző legfelsőbb vezetői megbízatásai idején azonban tömegesen adott ki olyan parancsokat, amelyek következtében ártatlan embereket öltek meg, kínoztak meg tömegesen.
1944 decemberében jelen van Rákosival és Gerővel együtt, amikor Sztálin kiadja a Magyarországra vonatkozó parancsait a „moszkovitáknak”. 1945-től folyamatosan hol földművelésügyi miniszter, hol az MKP Politikai Bizottságának tagja, hol belügyminiszter, hol az Országgyűlés elnöke (1947). Majd némi „tudományos tevékenység” után 1950-ben a fegyveres szervezetekben folyó pártmunkát felügyeli, majd a diktatúra legbrutálisabb időszakában élelmezési (beszolgáltatási, vagyis padlássöprési) miniszter. Ez utóbbi gyakorlatilag a parasztság állami kirablásának irányítását jelenti. Ebbéli tevékenységében annyira sikeres, hogy újra a PB tagja lesz, 1952 novemberétől miniszterelnök-helyettessé és begyűjtési miniszterré is kinevezik. A „közismert humanista Lavrentyis Berija javaslatára” (az ismert tömeggyilkosok leggonosszabbikának parancsára), annak protezsáltjaként lesz miniszterelnök 1953-ban. Két évnyi, a kizárólagos hatalomért folytatott, a kommunista pártokban szokásos frakcióharcok után 1955-ben megbukik.
Hatalma idején, ha enyhített is a terroron, azt annak értelmetlensége miatt tette, azért, mert az nem segített a gazdasági célok elérésében és nem azért, mert erkölcsi kifogásai voltak. Sorsának 1956-os és azutáni alakulása mindenki számára ismert. Politikai megbízatásainak ideje alatt Magyarországon emberek ezreit kínozták halálra, gyilkolták meg, emberek tízezreit kínozták meg ép ésszel elképzelhetetlen eszközökkel, milliókat raboltak ki és tettek tönkre. Ellenségeiket, áldozataikat rendszeresen családjukkal együtt taszították nyomorba, kínozták meg, rabolták ki.
Egy normális országban ezért minimum életfogytiglani szigorított fegyház járna, a kegyelem lehetősége nélkül. A legfelsőbb hatalomban töltött tíz évét kellene elfelejtenünk azért, mert 1956-ban, jelentős részben az eseményekkel sodródva, annak reményében, hogy a sztálinista kommunistáktól megszabadított országban újra a legfelsőbb hatalom közelébe kerülhet, vonakodva ugyan, de az elemi erejű forradalom mellé állt. Ne feledjük, hogy ekkor már Hruscsov az SZKP XX. kongresszusán elmondott beszéde után vagyunk; újra lehet hinni abban, hogy a kommunizmus valami jó dolog is lehet.
Nagy Imre a forradalom leverése után pontosan tudta, hogy a kommunisták hogyan szoktak eljárni ilyen esetekben. Rajk Lászlónak, Buharinnak és mindenkinek általában, akire szükségük volt valamiért, megígérték, hogy az együttműködésért cserébe nem végzik majd ki őket, a végkifejletet pedig ismerjük. Nagy Imrének minden oka meg volt rá, hogy ne higgyen az oroszok vagy Kádár ígéretében. Pontosan tudta, hogy Kádárnak erősnek és kegyetlennek kell mutatnia magát a hatalom megtartása érdekében; hiába nem született gyilkos, mint általában a vezető moszkovita kommunisták, az oroszok kívánságának megfelelően nem lesz választása, akkor is ki fogja végeztetni őt, ha együttműködik.
Az én értelmezésemben az a legvalószínűbb lehetőség, hogy a bigott kommunista Nagy Imre már a történelemnek játszott, vagy csak nem volt már mit föladnia magából és úgy akarta befejezni az életét, hogy nem csinálja azt, amit a mindenható párt megkövetel tőle.
De tegyük fel, hogy Nagy Imre megtalálta magában a magyart és az embert, és a forradalom idején is már a jó úton haladt. Változtat ez valamin?
Nagy Imre bűneit semmiféle gesztus, semmiféle hőstett nem teheti jóvá, nem teheti meg nem történtté. Óriási hibát követtünk el, amikor megbocsájtottunk neki. Ezzel a megbocsájtással azt mondtuk, hogy voltak rendes kommunisták is. Hogy a kommunisták meg tudnak változni, hogy van megbocsájtás a kommunistáknak.
Harminc évvel a csúfos bukásuk után is itt vannak még. És nekem, az áldozatok unokájának, nekem, akinek a nagyapái éveket voltak börtönben Nagy hatalomban töltött éveinek idején, akinek a nagyanyáit megkínozták az ÁVÓ-n a hatalma idején, nekem, az ő unokáival kell vitatkoznom etikáról és erkölcsről!?
De én tudok nagylelkű lenni. Elfogadom, hogy van egy picike esélye annak, hogy tényleg megjavult. Elviselem, hogy van szobra valahol. De nincs helye a nemzet nagyjainak panteonjában, és jelenkori utódai semmiféle menlevelet nem nyerhetnek önfeláldozása által.
Mert erre megy ki az egész. Újra a történelembe emelni a kommunista társadalom-mérnökösködés lehetőségét. Véletlen kisiklássá silányítani a mai liberálisok és kommunisták nagyszüleinek, dédszüleinek förtelmes bűneit, embertízmilliók legyilkolását.
Nagy Imre már csak egy szobor, de a hozzá hasonló kommunisták itt vannak közöttünk. És hiába várjuk, hogy egyszer majd méltóztatnak megjavulni! Bizony, a kultúrharcot meg kell nyernünk, meg kell nyernünk a szimbolikus csatákat, hogy később ne egy véres háborút kelljen!
Vezető kép: MTI/Bruzák Noémi
Facebook
Twitter
YouTube
RSS