„Őtet is” – Ne hagyjuk elfeledni a Délvidéken a magyarságukért legyilkolt tízezreket

Minden háború és népirtás ismert és ismeretlen áldozatainak.

Azt meséli nekem az idős úr, a nyugdíjas professzor, hogy így üzentek egymásnak akkor, amikor még nem lehetett erről beszélni.

Ezzel jelezte az egyik délvidéki magyar a másik délvidéki magyarnak – ha annyira megbízhatott benne, hogy ezt kimondja –, hogy „őtet is”, „őt is” meggyilkolták a jugoszláv partizánok.

Matuska Márton újságíró szerint húszezer emberről lehet most, ma már, ma még bebizonyítani, hogy lemészárolták 1944-45 telén. Mások – szintén kutatók, történészek – inkább harminc-, negyvenezer emberre tennék ezt a számot, de mindenki hangsúlyozza: nem akarnak számháborút. Nem akarják számsorokká silányítani, egyszerűsíteni ezt az elhallgatott tragédiát. Ahogyan a részleteket, a horror-filmekre emlékeztető jeleneteket sem akarják elmesélni. Mert nem ezt „érdemlik” az áldozatok.

Ülök az öregekkel szemben és nem értem, hogyan voltak képesek felvenni ennyi interjút, hogyan voltak képesek meghallgatni és leírni ennyi borzasztó, lélekpréselő történetet. Matuska Márton azt mondja, szerinte a Szentlélek segítette. Bogner István azt mondja másnap, hogy őt is a hite. Mert ha elhallgatni nem lehetett, akkor ezt meg kellett írni. Ha eltemetni nem hagyták, akkor csak ezzel lehetett foglalkozni. Nem volt más út, csak a két véglet.

Így szólt Tito ördögi terve, mert ma már azt is tudjuk, hogy az egész „megtorló-akció” szervezett népirtás volt. Szomszédaink szerbesíteni, szlávosítani akarták Jugoszláviát. Nem volt szükség sem a magyarokra, sem a németekre. Utóbbiakat főleg a széles körben máig is teljesen ismeretlen haláltáborokban ölték meg. Még csak golyó sem kellett hozzá.

Bogner István édesapja csak azért imádkozott a partizánok börtönében a „likvidálására” várva, hogy a családja túlélje, hogy őket ne bántsák. Levelet írt a feleségének, amelyben azt „hazudta”, hogy minden rendben van, csak kicsit fázik. Nem számolt be a verésről, az embertelen körülményekről, mert hitt abban, hogy kiengedik. És tudta, hogy a kismamának minden erejére szüksége van. Kisebbik fia, István – a későbbi neves egyetemi professzor – sohasem találkozott az édesapjával. Nem sokkal azután született, hogy elvitték. Évekkel később tudta meg, hogy az apja már sohasem fog visszajönni. Hiszen:

Amikor belépünk a házba, riportalanyunk felesége a jugoszláv polgárháborúról kezd el beszélni. Hogy hogyan menekült meg a fia a besorozástól. Aztán arról, hogy az ismerősök fiai hogyan haltak vagy őrültek meg. Mert sokszor magyar unokatestvérek lőttek egymásra. Hiszen – ahogyan a horvátok úgy a szerbek is – előszeretettel rakták az első sorba a magyarokat. Golyófogónak.

Akik így – ha tudták, ha nem – újra átélték a második világháború, a hideg napok és a még hidegebb napok tragédiáját. Apjuk, nagyapjuk rémálmait újraélve. De ők felnőtt férfiak voltak. Mit mondjunk arról a két tizenéves lányról, akiket csak azért erőszakoltak meg és gyilkoltak meg a jugoszláv partizánok, mert pár évvel korábban virágcsokorral köszöntötték Horthy Miklóst? Mit mondjunk erre a szörnyűségre, amelyet még meghallgatni is alig bír az ember, s a szobában egyszerre fagy le a kérdező és a kérdezett? Mit mondjunk?

Jövünk az autóval hazafelé, bámulok ki az ablakon és csak ez jár a fejemben. Otthon nem mondok semmit, még ennyit sem, hogy:

Amikor kérdezik, miről forgattunk, azt mondtam, majd máskor elmondom, lehetetlen még erről beszélni, hiszen csak azt tudnám mondani.

Sokan nem akarják, nem támogatják, hogy erről beszéljünk. Elsősorban a szerb hatalom, amely ma már barátságos az ottani – megmaradt – magyarsággal, de ennek mintha az (is) lenne az ára, hogy közösen „ejtjük” ezt a témát. Lehet is kutatni, meg nem is. Eljön megemlékezni a szerb politikus a temetőbe, de azért bocsánatot nem kér, és igen furcsán beszél. És mintha ehhez igazodnánk „mi” is, Budapest – ha nem is dalolva –, de részt vesz ebben a ki nem mondott, mégis pontosan rekonstruálható „játszmában”. Ebben a különös elhallgatásban.

Mert beszélünk róla, de nem sokszor, csak néha-néha publikálva egy-egy cikket, egy-egy gesztust. Értjük a nagypolitikát: most jóban vagyunk a szerbekkel, és ennek így kell maradnia, hogy az ottani magyarságnak is jó legyen. De miért gondolja bárki is, hogy a szembenézés, a feltárás az vádaskodást, ellenségeskedést jelent? Be fogjuk mutatni az embermentő szerbeket is. Miért félünk ennyire az igazságtól? Mikor akarunk beszélni erről, ha nem akkor, amikor Szerbiának szüksége van ránk, magyarokra az uniós belépés miatt?

Nem tartozunk az ott legyilkolt, lemészárolt magyaroknak annyival, hogy legalább utólag elmondjuk, mi hogy történt? Nem tartozunk annyival a holt lelkeknek és az áldozatok családtagjainak, ismerőseinek, a még élő szemtanúknak, hogy legalább meghallgatjuk őket? Dehogynem.

Pokoli lesz ezt a könyvet megírni. Pokoli lesz ezt a dokumentumfilmet elkészíteni. De már nem lehet visszafordulni. Ragályos ez a fanatizmus és úgy fest, átszökött már a mi elménkbe is: vagy elhallgatjuk vagy megírjuk, megmutatjuk, amit lehet. Gyűlöletkeltés nélkül, az áldozatok emlékét tiszteletben tartva. Hogy, amikor valaki megkérdezi, na, ki volt az ártatlan, kit fogadjunk vissza a közös emlékezetünkbe, kire emlékezzünk mártírként, hősként vagy áldozatként, akkor minél több emberre rá tudjunk mutatni és kimondani, leírni legalább annyi évtizeddel később:

Hogy ezzel is „újratemessük” azokat, akiket jeltelen tömegsírokba, vagy egyenesen a Dunába dobtak, hogy amikor Szent Péter ott áll majd a kulcsával, akkor valaki csak rámutasson az áldozatra, a mártírra, a papra, a gyerekre, az ismeretlen parasztemberre, hogy igen, igen, Istenem

Fotó: PestiSrácok.hu