Tiltás, tűrés, támogatás – Ilyen volt a könnyűzenei élet az 56-os forradalom után

Dr. Csatári Bence történész, újságíró, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos kutatója a Pesti Srácok Emlékparkban az ötvenes évek könnyűzenei életéről, és a fiatalok mindennapjairól beszélt október 11-én. Az előadás az időkorlátok ellenére leásott a korszak kulturális életének mélyére, megemlítette a legfontosabb személyeket és intézményeket, amelyek meghatározták a mindennapjainkat...

DEZSE BALÁZS - 061.hu

Tiltás-tűrés-támogatás

1945-1956 között a két “T” (tiltás és támogatás) politikája volt jellemző, 1956 után ez kiegészült még egy “T”-vel Aczél György, a Kádár korszak legfőbb ideológusa, irányítója által, így már tiltott-tűrt-támogatott kategóriákról beszélhetünk – kezdte az előadását Csatári Bence, történész, aki mintegy 45 percben beszélt az ötvenes és hatvanas évek könnyűzenei életéről, illetve ehhez kapcsolódóan a korabeli fiatalok szórakozási lehetőségeiről. Szerinte az 56-os forradalom utáni időszak azért is volt fontos, mert bár leverték a forradalmat a szovjet csapatok, ugyanazok az állapotok már nem tértek vissza a Kádár rendszerbe, és ez igaz volt a kulturális életre, így a könnyűzene világára is.

A könnyűzene műfaja

Az elmondottak szerint 1945 és 1990 között sok minden beletartozott a könnyűzene kategóriába: a népdalok, a sanzon, sőt, ide tartozott az operett és az úgynevezett tömegdalok is (azok például, amiket a felvonulássokkor énekeltek). Komolyzene kategória, csak a szimfonikus műveket, a klasszikusokat és az operákat foglalta magába. A Kádár rendszerben a könnyűzenei élet olyan szinten megváltozott, hogy a koordinálására egy különálló intézményt hoztak létre. Ami a Rákosi rendszerben nem volt meg, azt ez a korszak megpróbálta bepótolni - mondta el Csatári Bence.

Az ellenőrzőközpont szerepét az 1958-ban alapított Országos Rendező Iroda töltötte be. Az intézmény 1991-ig működött, székháza a Vörösmarty tér nyugati oldalán épült modern épület volt, amit 2005-ben lebontottak. Az ORI 1964-ben kapta meg a teljes önállóságot, feladata pedig az volt, hogy a nép szórakoztatásáról gondolkodjon. Ekkoriban úgy gondolták, hogy amíg az emberek szórakoznak, addig sem azon gondolkodnak, hogy éppen kit visznek el a szomszédból. Ami az ORI működését illeti: a lényeg az volt, hogy a fellépni akaró zenekaroknak először vizsgát kellett tenniük, és amennyiben ez sikeres volt, megkapták az engedélyt, amit egyébként akármikor vissza is vonhattak, illetve tagcsere alkalmával meg is ismételtethettek. Egy ilyen vizsga akkoriban körülbelül egy heti fizetésbe került. Az ORI mindent bevállalt, a koncertszervezéstől elkezdve a zenészek szállításán át egésze a fizetések kiosztásáig. Akkoriban menedzser szakmát nem ismerték el, mert munka nélkül szerzett jövedelemként tekintettek az így megszerzett pénzre.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) szintén fontos szerepet töltött be a könnyűzenei életben. 1962-ben Bors Jenő került az élére, mint igazgató és egészen a rendszerváltozásig ez így is maradt. Hozzá csatlakozott 1968-ban a Erdős Péter, mint a sajtóosztály vezetője, illetve titkár. Az ő neve alatt működő könnyűzenei irányítás abból állt, hogy eldöntötte melyik zene tetszik neki, és melyik nem, tanácsot nem kért a szakértőktől, és bevallottan nem értett a zenéhez. Emiatt ragadt rá a “popcézár” kifejezés, amit maga is előszeretettel használt. Az MHV politikájában tulajdonképpen ő ültette el a három “T” elvét, és a nyolcvanas évek közepéig a pop-rock megkerülhetetlen szereplője volt.

A Táncdal- és Sanzon Bizottság feladata az volt, hogy minden dalszöveget átnéztek, titkos üzenetek után kutatva alaposan ellenőriztek minden sort. A fű alatt, a legnagyobb titokban létrejött bizottság élet-halál urának számított egészen 1985-ig, amikor csendben vetettek véget a működésének. Egy másik fontos hatalom a Művelődési Minisztérium zene- és táncművészeti főosztálya, amelyet Barna Andrásné vezetett, aki Erdőséket nagyon szeretett volna irányítani, bár ebben nem ért el kiemelkedő sikereket. A kor divatja azt diktálta, hogy a vezető pozícióban lévő embereknek nemhogy diplomája, de még érettségije se legyen. Ez Rákosira is igaz volt.

Szórakozási lehetőségek

Minden egyes környéknek megvoltak a saját késdobálói és vendéglői, az ötvenes években mintegy 200 egységet tartottak számon a városban, ami viszonylag soknak számít.

A különböző helyek nem csak a szórakozásról szóltak: hétvégenként délután teadélutánokat is rendeztek, ahol a fiatalok rendezett körülmények között ismerkedhettek egymással. Ebből az időszakból való egyébként a “zenés felár” fogalma, ami azt jelentette, hogy ha zenekar is játszott egy bárban, akkor a zenészek fizetése miatt keletkezett többletköltséget a helyek az italok árának alkalmi megemelésén szerették volna megkeresni. A korszak szellemét tükrözte az, hogy mikor 1962-ben végigsöpört a világon a beat őrület, a könnyűzenével foglalkozó "szakemberek" tudomást sem vettek erről.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula