Callidus: Gyula, Geri meg a kormányváltást akaró többség
Egyre gyakrabban hallani ellenzéki politikusok szájából azt a sommás kijelentést, hogy a magyarok többsége kormányváltást akar. Hogy ezzel magukat nyugtatják-e, vagy a szavazóikat áltatják, netán mindkettő, nem tudni, mondhatni rejtély. Az állítás alapjául minden bizonnyal egy idén augusztusi, a Závecz Research Intézet által végzett közvélemény-kutatás szolgál, amely eredményéről a csodálatosan nagyszerű HVG ezzel a szalagcímmel tájékoztatott – Új kutatás: a többség le akarja váltani a kormányt, de nem biztos, hogy elmenne szavazni. A címválasztás példaértékű, intő példája annak, hogyan ne adjunk címet. Mély megértéssel konstatálom, hogy a szerző nevét maga a sajtótermék sem tüntette fel, ugyanis, ha valakinek feltett szándéka, hogy megtegyen valamit, azaz, ha valaki akar valamit, az megteszi, amit akar, aki viszont nem tesz semmit, az nem is akar semmit. Ilyen egyszerű ez.
Ennek ellenére a héten Molnár Gyula és pártjának vadiúj miniszterelnök-jelöltje, KariGeri is kijelentette, hogy a többség kormányváltást akar. Nos, ezekről a közvélemény-kutatásokról elöljáróban azt érdemes tudni, hogy a feltett kérdések nem kerülnek nyilvánosságra, kizárólag csak a végeredmény, magyarul nem tudjuk, hogyan hangozott az eredeti kérdés, amelyre a válaszok születtek. Hogy eklatáns példával éljek, ha egy vegetáriánust megkérdeznek arról, bélszínt kérne inkább ebédre, vagy rántott húst, ha nem volna vegetáriánus, akkor nyilvánvalóan az előbbit választaná. Tehát a három és félmillió ember között, akiket a cikk úgy említ, hogy kormányváltást szeretnének, találunk olyan ellenzéki szavazókat, akik elmennek szavazni, olyanokat, akik ezúttal nem, és olyanokat is, akik soha, semmilyen formában nem vettek részt szavazáson, és nem is tervezik ezt a jövőben sem.
Itt tennem kell némi kitérőt az utolsó csoporttal kapcsolatban. Az Iránytű Intézet legfrissebb, a Magyar Nemzet megrendelésére készült kutatásából az derül ki, hogy a bizonytalanok tizenkilenc százalékon állnak, és hat-hét százalékra mérik azoknak a számát, akik egészen biztosan nem mennek el szavazni. Nos, a bizonytalan, vagy választ nem adó megkérdezettekkel most nem tudunk foglalkozni, de nyilván köztük is akad majd jócskán olyan, aki nem vesz részt a 2018-as választásokon. Azoktól viszont, akik explicit kimondják, hogy fütyülnek az egészre, ha úgy tetszik a notórius nem választóktól jómagam – nemes egyszerűséggel – elvenném a választójogot. A választójog ugyanis nem csupán jog, hanem egyben erkölcsi kötelesség is. Persze köztük is akadnak olyanok, akik megörökölték azt a történeti beidegződést, amely okai az 1947-es kékcédulás választásokban keresendőek. Minek szavazzak, úgysem számít! Generációkról generációkra száll, majdhogynem genetikailag öröklődig az a kétségbeejtő reménytelenség, amelyet a kommunisták csalássorozata váltott ki a magyar társadalomból, s olybá tűnik, hetven esztendő sem volt elegendő kiheverni a traumát. Az 1947-es kékcédulás szavazás az 1990-es első szabad választásra is markánsan kihatott, ahol a polgárok csupán hatvannégy százaléka jelent meg. Úgy voltak vele –minek.
....
A cikk folytatása a PolgárPortál blogterén folytatódik. Kattintson ide!
