Peterdi Péter: Magyar élet, jó élet
Szerencsés ember, akinek van hova visszatérni. Sokáig úgy gondoltam, hogy sokfelé vethet majd a sors, és végül mindig ide jövök vissza. De aztán nem fedeztem fel más világokat – legfeljebb turistaként –, és már nem is akarok. Ahogy telik az idő, egyre inkább látom, hogy „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”, és annál jobban megbecsülöm, ami van. Nekem csak az otthon, a haza maradt. El se kell már mennem, hogy legyen hova visszatérni, mert itthon vagyok otthon. Itt tudok kiteljesedni.
Voltam fiatal és bohó. Azt hittem, lehetek egyszerre magyar és világpolgár. Jó taníttatást kaptam, elsajátíthattam az üzleti tudományokat, széles körű angolszász műveltségre tettem szert. Azt gondoltam, hogy amerre majd hivatalból járok, megnyílnak az ajtók, fontos emberekkel foghatok kezet és tényleg akármi megtörténhet. Láttam a megvalósult álmokat a környezetemben – nem anyagi javakról álmodoztam, nem birtoklásról, csak arról, hogy több lehetek annál, ami vagyok.
Talán kezdtem is elhinni, hogy minden világvárosban otthonosan mozoghatok, és a már meglévő magyar identitás mellé a világban felszedett ismeretekből is kovácsolhatok valamit. Sokan elhiszik ezt, sokan hoznak áldozatot érte – persze gondosan elhallgatva, hogy milyen áldozatot is kell hozniuk: nullára szorított személyes tér, a fillérek kuporgatása, az idegen kultúrában való feloldódás rémképével való lassú megbarátkozás. Az identitás feladása.
Nem bírtam szabadulni az identitásomtól – nem mintha akartam volna. Minden vágyamnál erősebbnek bizonyultak a korai benyomások. A nagyvilági éttermek ígéreténél többet ért számomra a tejbegyűjtő emléke – láttam még gyerekfejjel mindkettőt, mindkét nagyszülőm falujában, pedig 500 kilométerre voltak egymástól, az ország két ellentétes végén, de a hatalmas edényekben gyűlő tej és a semmihez nem fogható illat ugyanaz volt. Ha elegáns tengerparti sétányokat vizionáltam, a következő pillanatban eszembe jutottak a gátoldalból ferdén kilógó fa villanyoszlopok. Ha csinos városi főutcák lebegtek a szemem előtt, utána úgyis a falura gondoltam, a rajta áthaladó országúttal, ami enyhe ívvel kerüli ki a vonalában álló, a házak fölé magasodó barokk templomot.
Láttam London felhőkarcolóit. Megtekintettem, ahogy tömegével jönnek ki az épületekből a jól öltözött bankárok, miután délután 4-kor eldobták a ceruzát. Rám is várhatott volna ez, de nem tudtam idomulni a feladathoz. Ők sose kérdeznék, honnan jöttem, mert abban a világban ez nem is fontos. Én pedig nem akartam a tudatalatti szintjére lefojtani mindazt, ami engem azzá tett, ami vagyok.
Voltam hálótermes szálláson, alagsori helyiségben. Beteg lettem az éghajlattól, nyomasztóak voltak az éjszakák. Tizenöt olyan emberrel kellett aludnom egy szobában, akinek nem számított, hogy mi a neve. Az egyik magában nyögött, a másik harákolt, ezek között szenderültem álomra. Én csak turista voltam, a jó részük életvitelszerűen élt ott.
Élet ez? Milyen élet? Az átkosbéli munkásszállók nyomora, persze a 2010-es évekre fazonírozva, fiatalos életérzéssel eladva. A fapados repülőjáratok pedig korunk fekete vonatai. Persze ma már senki sem vendégmunkás: azt nem mondja az ember, hogy Londonban dolgozik, csakis azt, hogy Londonban él. Az olyan elegáns. A végén még elhisszük, hogy már britebb a britnél, ha maga is elhiszi, hogy egy lehet közülük.
Nagyapámat is csábítgatták az ötvenes években a salgótarjáni bányavidékre. Lakást persze nem kapott volna, de rendkívül jó pénzt ígértek. A faluban néhányan bedőltek az agitátornak, el is jött nekik a keserű élet: a családtól távol töltött hetek, hónapok, meg az alkoholba való menekvés. Ahogy nagyapám fogalmazott: ott itta el az agyát az összes a falu kocsmájában abból a pénzből, amit a bányában megkerestek. Ugyanez volt később Tengizben is. Apám Orenburgot járta meg, szerencsére még idejében lelépett – a társai nagy részével legfeljebb a temetőben találkozhatott volna húsz évvel később.
Ma már persze nem barnaszenet kell fejteni, meg nem olajvezetéket kell építeni. De a lélekvesztés módja ugyanaz. Legyen kellően megdolgozva az ember popkulturális értelemben – sorozatok, filmek, zenék, az egész Britmania úgy, ahogy van –, aztán rájön, hogy tulajdonképpen miért is ne akarna ő maga is a Tower híddal a háttérben fényképezkedni. És miért ne akarna robotmunkával többet keresni, mint amennyit itthon köztisztviselőként lehet. És elvégzi a matekot fejben, és rájön, hogy nagyon okos, így nemsokára már egy rakás lengyellel meg spanyollal fog egy kutricában kuporogni, hogy aztán végül a saját identitása rovására gyúrjon valami egészen vállalhatatlant a gőgből, a lefojtott honvágyból és az anyaország gyalázásából. Hát igen, így is lehet csinálni, persze.
Pedig a magyar élet jó élet. Ha belegondolok, frenetikus érzés, amikor egy idegen ugyanazon a nyelven fog válaszolni a kérdésemre, amelyik a sajátom: az anyanyelvem. Ha utazok egy járművön, elnézhetem a többi embert és arra gondolhatok, hogy őket is ugyanezek a nyelvi, fogalmi keretek formálták azzá, ami. Hogy ezen a nyelven olyan árnyaltan fejezhetik ki magukat, amely árnyaltság semmilyen más népnek nem adatott meg. Hogy úgy etnikai, mint kulturális értelemben egy homogén masszát alkotunk.
Mit nekem ezek után az élet nehézségei? Hol érdekel, hogy mindig csak annyi pénzem van, amennyiből éppen csak jóllakok, éppen csak megélek és éppen csak annyit tudok tankolni, amennyiből még ki tudom centizni, hogy hazaérjek? De legalább hazaérek. Mert van hova. És ez az, amit nem cserélek fel semmire. Ez a jó élet.
(Vezető kép: Fotó: Tassy Márk / MTSZ)
