Pressman és a brit örökség

Lapunk hozta a hírt, hogy az amerikai nagykövetség által még április 26-án rendezett konferencia eredetileg a magyar és ukrán diplomáciai közeledést szolgálta volna, csak aztán valahol félrement valami. Pressman és az ukránok úgy gondolták, itt az ideje megint egy kör passzív-agresszív bolondozásnak, amikor kifejtik nekünk, hátha okulunk belőle, hogy csupán azért gyűlölnek, mert mi – eléggé el nem ítélhető módon – nem szeretjük őket eléggé. Az ilyesmi pedig tűrhetetlen. Ha imádnánk őket és mindent pont úgy csinálnánk, ahogy ők mondják, akkor nem lenne semmi konfliktus.

Pressman amerikai nagykövet feladata csupán annyi lett volna rendeltetésszerűen, hogy inspiráló keretet biztosít az ukrán és a magyar küldöttek tárgyalásainak, mintegy baráti nagyhatalomként finoman rávezetve a feleket arra, hogy addig nem állnak fel az asztaltól, amíg ki nem találják azt a modus vivendit, amellyel mindenki elégedett lehet. Elvégre a háború után is lesznek magyarok meg ukránok, ki kell találnunk, hogyan tudunk együtt élni, lehetőleg jó szomszédként. Nem mellesleg, ha és amennyiben az ukránok komolyan gondolják a nyugati integrációt, akkor afelé Magyarországon keresztül vezet az út. És nem tankokkal, hanem sűrű kézfogásokkal.

Az amerikai nagykövet ehelyett elővette az Egyesült Államok legrégebbi hagyományát, ami olyan régi, hogy még nem is léteztek; tulajdonképpen brit örökség. A 18. század végi angol-francia gyarmati háborúkban az európai hatalmak pont úgy viselkedtek, mint Pressman az ukrán és magyar bennszülöttek körében, nem békét teremt, hanem szövetségeseket, vagyis inkább érdekkijáró szabadcsapatokat szerződtet, akiket szép szavakkal és hamis ígéretekkel magához édesget, aztán később, az ellenség felett aratott győzelem után kirabolja. Az ellenséghez pártolt bennszülötteket pedig félállatnak, primitívnek, gonosz szívűnek ábrázolja, akiknek az emberi mivolta is kétséges, hiszen az ellenséggel pakliznak. Nincs ebben semmi új, talán annyi, hogy fene sem barátkozik az ellenséggel, ez csak egy alacsony színvonalú összeesküvés-elmélet, amit régi kedvenceink terjesztenek, hátha sikerül a nemzetközi támogatásokat belpolitikai sikerekre váltani. Ahogy abban sincs semmi új, hogy a nagyhatalmak pont úgy kavarnak, ahogy mindig is kavartak. Nekik az a kényelmes, ha a külön törzsekbe töredezett nemzetállamok maguk kenik fel az aktuális nagyhatalmat az igazságot tevő döntőbíró szerepére, a nagyhatalom meg nagy durcásan elfogadja a felkérést, és betölti a térségben a felettes én szerepét, az Autonómot.

A nagykövetség konferenciája nem közelítette, hanem távolította a feleket. Csak arra volt jó, hogy kiderüljön, semmi értelme egymással tárgyalni, a felettes én kegyét kell csak keresni, akkor jutunk közelebb a magunk igazságához. Pressman gesztusa, amikor leteremtette a magyar felet, hogy az nem viselkedik helyesen, az elvárható módon, üzenet volt. Az ukránoknak azt üzente, hogy jó nyomon járnak, a magyaroknak meg azt, hogy panaszkodhatnak bármilyen igazságtalanságra, lehetnek a kéréseik/követeléseik bármennyire is jogosak, a morál nem helyettesíti a geopolitikai érdeket. Akkor sem, ha mostanában a pőre geopolitikai és gazdasági érdekeket sokan szégyenlősen átfestik morál-rózsaszínűre.

Az ukránok kapcsoltak, megérezték a korszellemet, most Magua szerepét játsszák nagy átéléssel. Zelenszkij nem véletlenül mond olyanokat a torokhangon előadott, késő esti televíziós szónoklatai során, hogy „ha Szürke Haj (Putyin) meghal, Magua (Zelenszkij) megeszi a szívét, de még mielőtt meghal, Magua (Zelenszkij) elvágja gyerekei (Prigozsin, Kadirov, Geraszimov) torkát, hogy Szürke Haj (Putyin) tudja, írmagja (Orosz Föderáció) sem marad ezen a földön”. Zelenszkij persze később csalódni fog, amikor a fehér atyái (USA és Oroszország) kiegyeznek, miközben még nem festette vér a csatabárdját (nem szerezte vissza Donbászt és a Krím-félszigetet), hiszen neki vannak egyéb céljai. Most, hogy nagy hadifőnök lett, a világ elismerését kéri. Arra számít, hogy új idők kezdődnek, amikor a ukránok ráébrednek az erejükre, új kereskedelmi feltételeket szabhatnak mindenkinek, elvehetik a szomszédaik földjét, az oroszok, tatárok, románok, bolgárok, lengyelek, görögök tulajdonát, és dollárra cserélhetik a többi országgal. Egyenlőként az amerikaiakkal, egyenlő erővel.

Ahogy Magua tévedett, úgy Zelenszkij is téved, a Nagy Fehér Atya már rég mással lesz elfoglalva, amikor lehajítják valami hegyről. Az önhittség lesz a veszte, csak ez nem segít sem az ukránokon, sem a magyarokon, akik itt maradnak az egymáshoz vágott sértéseikkel és az egymás ellen elkövetett vétkeik társaságában. Persze, a laszti most az ukránok oldalán pattog, mi felismertük a nekünk szánt szerepet, és nem kértünk belőle. A „tartsd az ellenségeidet közel, a barátaidat távol” tanács nem arra szolgál, hogy egy tengeren túlról jött ajánlatért cserébe a szomszédaiddal ellenségeskedj.

Hogy kik történetben a huronok és mohikánok, meg milyen térfélen fociznak éppen, az lényegtelen, a fehér atyák pont úgy viselkednek, mint 250 éve. Csak most éppen az amerikaiaknak és oroszoknak nevezik őket. Nemsokára fehér atyák sem lesznek, hanem barna és sárga atyák, de majd ők is pont ugyanúgy fognak viselkedni a bennszülöttekkel.