Rasszista, nárcisztikus, felsőbbrendű – Jakab Péter, a tipikus libern@ci

Ugye emlékszünk még, amikor a 2015-ös migrációs válság során egy csomóan hordták a szendvicset meg a használt gyerekjátékokat a Keletinél tanyázó állítólagos menekülteknek, minderről látványosan posztoltak a Facebookra, és mindenféle dehonesztáló jelzővel illették azokat, akik némi kételyt mertek kifejezni… Ugyanezek a jóemberkedő, magamutogató honfitársaink voltak azok is, akik propagandával vádolták azt a magyar kormányt, amelyik Európában elsőként mert hangosan felszólalni a bevándorlásbarát propagandával szemben…

Pedig csak meztelen valójában mutatkozott meg a mai liberálisok végtelen álszentsége. Azóta is újabb és újabb megnyilvánulásait látjuk ennek, és sajnos sokan továbbra sem látnak át a szemfényvesztésen. Pontosabban valószínűleg sokak fejében felbukkan időnként a józanság egy-egy szikrája, de miután annyiszor szajkózták már maguk is a különböző szlogeneket, annyit O1G-ztek, mészároslőrinceztek vagy „Fuck Trump”-oztak, hogy emiatt nagyon nehéz lenne őszintén szembenézni azzal, hogy ennyi időn keresztül és oly sokszor hibáztak, tévedtek. Ezért aztán inkább egyre kacifántosabb magyarázatokat, önigazolásokat keresnek, és egyre emocionálisabb, egyre dühösebb, egyre gyűlölködőbb pozíciót vesznek fel, hogy ezáltal is megvédjék saját magukat a valósággal – és saját korábbi tévedéseikkel – való szembenézéstől.

Mindez persze érthető, és a pszichológia is jól ismeri: énvédő mechanizmusnak hívják. Amikor kialakul az ún. kognitív disszonancia, vagyis az az állapot, amikor az ember megrögzött vélekedései jelentősen, már zavaróan és félre nem söpörhetően szembekerülnek a megélt, megtapasztalt valósággal, akkor az ellentmondás által okozott traumát, sokkot az agynak valamilyen módon meg kell szüntetnie. Ilyenkor válik még irracionálisabbá, még vágyvezéreltebbé a gondolkodás, vagy ilyenkor lesz még agresszívabb a viselkedés. Racionális érvekkel ugyanis már nem tudja az illető megmagyarázni – saját magának sem – hogy miért ragaszkodik a napnál is világosabban téves gondolataihoz, ezért az érzelmeihez „fordul” segítségért. Az érzelmek ugyanis bármikor képesek felülírni a racionális gondolkodást, illetve az érzelmileg felzaklatott ember képes saját maga számára „racionalizálni” olyan viselkedésmintákat, amelyekre józan állapotban maga is azt mondaná, hogy „de kérem, ez hülyeség”.

Fokozottan megjelennek, különösen fontosak az énvédő mechanizmusok akkor, ha az adott ember amúgy is nagyra, sokra tartja magát. Mert az aztán végképp nem fordulhat elő, hogy „én, az értelmiségi”, a magas IQ-jú, a művelt, okos, tapasztalt, sikeres, tanult ember egy kicsit is tévedtem, pláne hogy hülyeségeket beszéljek, vagy beszéltem volna korábban. Nagy divat belvárosi körökben a lenézett, „krokodilagyú”, egyszerű emberek együgyűségét, rugalmatlanságát kritizálni, pedig kevés fafejűbb, belátásra és önreflexióra képtelenebb ember van az önhitt városi értelmiséginél. Aki pusztán – vélt vagy valós – tudása, műveltsége alapján meg van róla győződve, hogy ő mindenhez IS ért. És mivel a saját környezetükben lévők is hasonszőrűek, pontosan ugyanígy gondolkodnak és viselkednek, nemigen van kilépés a buborékból. Mert ahelyett, hogy szembesülnének önmaguk ellentmondásaival, és megpróbálnák feloldani azokat, ehelyett épp egymást erősítik, és viszik egyre tovább, egyre jobban elrugaszkodva a valóságtól. Sohasem bújnak ki a saját seggükből, még véletlenül sem adják lejjebb a saját felsőbbrendűségi érzésüket.

És persze nem elég csak jobbnak, többnek lenni másoknál, hanem ezt folyamatosan mutogatni is kell. Posztolni kell a környezetszennyezésről, a szegénységről, az elnyomásról, a rasszizmusról, mindenféle valós tartalom, mélyebb összefüggések, és pláne bármiféle érdemi cselekvés nélkül. De nem szabad lemaradni, mindig élen kell járni az erényfitogtatásban. Aminek természetesen része az is, hogy mindig minősíteni kell azokat, akik nem vesznek részt a „világmegváltó” pótcselekvésekben. Vagy legalábbis felemelt mutatóujjal kell rendre utasítani őket, hogy járjanak ők is az egyetlen helyes úton.

Ennek egyik eklatáns példáját láthattuk a minap, amikor a 2000-es években nagyon népszerű rapper, 50 Cent kiposztolta, hogy a már most is hatalmas, és Biden által tovább emelni kívánt adók miatt ő bizony elköltözik New Yorkból, ráadásul Trumpra szavaz. Chelsea Handler színész komikus, a fehér liberálisok poszterlánya erre Jimmy Fallon showmannek, a fehér liberálisok poszterfiújának a műsorában elmesélte, hogy fel kellett hívnia 50 Centet, és emlékeztetnie, hogy ő fekete, és ezért nem szavazhat Trumpra.

Vagyis egyrészt ő, a fehér liberális dönti el, hogy fekete embertársa kire szavazhat. Másrészt ő, a fehér liberális azt is eldöntötte, hogy a feketéknek – az összes feketének – mi a jó, és kire kell szavazniuk. Mi ez, ha nem a leggátlástalanabb rasszizmus?

A liberálisok tehát miközben folyamatosan a rasszizmusról papolnak, végtelenül rasszisták. Számukra a feketék – vagy akár a cigányok, muszlimok, latinók, stb. – egy homogén tömeg, önálló vélemény nélkül. Ugyanakkor végtelenül nárcisztikusak is, hiszen épp az állandó rasszistázással azt is mutogatják, hogy ők mennyire jó emberek, mennyire szívükön viselik a kisebbségek sorsát. És végtelenül felsőbbrendűek is, hiszen ők eldöntik a kisebbségek helyett, hogy mit gondoljanak, kire szavazzanak, és lenézik mindazokat, akik nem fogadják el az ő megkérdőjelezhetetlen álláspontjukat.

Ismerős? Hát persze. Itthon pontosan ugyanilyenek. A libernyákok és a nácik is – még egy ok, amiért találó rájuk a libernáci kifejezés.

Jakab Péter pedig a libernácik tökéletes poszterfiúja. Felsőbbrendű, hiszen végtelenül lenézi a választókat, melldöngetve kiabálja, hogy egy kiló krumplival meg lehet őket venni. Nárcisztikus, hiszen lételeme a magamutogatás, a performanszok, melyekben büszkén játssza, hogy ő a kisemberek pártfogója; azoké a kisembereké, akiket közben vérig sért azzal, hogy krumpliért szavaznak. Ráadásul még rasszista is, hiszen ki mások szavaznának egy zsák krumpliért, mint a cigányok.

Vezető kép: MTI/Mohai Balázs