Shane Tusup bocsánatot kért. A tamáskodók „hollywoodi előadást” emlegetnek, és valóban emlékeztetett az egész egy Oscar-gála külön-műsorára. Vagy csak cinikussá tett minket ez a műanyag világ, ahol nem csak valakit dagasztanak egy-egy homonculusból, de még azt is meg kell hallgatnunk, hogy az illető milliomos kitartottként boldogtalan. A mi társadalmunkban, a bűn és büntetlenség világában elnézést kérni már önmagában óriási dolog. Tusup megtette.
„Bocsánat! Nem erre számítottak, igaz? Sokan nehezen mondjuk ki ezt a szót. Nekem a legnehezebb, főleg magyarul. De most bocsánatot kérek azoktól, akik kiálltak mellettem, amikor egy vasárnapi ebéden arról vitatkozott a család, hogy Shane egy amerikai bunkó vagy sem. Akik hittek bennem, de csalódniuk kellett. Hibáztam. Sokakat megbántottam a viselkedésemmel, tőlük is elnézést kérek.”
Ennyi. Nem is olyan nehéz. Lehet utánacsinálni. Mi is volt a bűne? Mivel érdemelte ki a sajtóhadjáratot? Azzal, hogy üvöltözött. (Mást eddig senki sem tud.)
Nem bundázott, mint a csütörtöki gála több közismert szereplője, nem szolgálta ki mindenben a kommunista diktatúrát, mint mások, nem csalt a doktorijával, nem volt a rezsim ügynöke, mint egy újabb magasztalt nagyság, hanem felemelte a hangját.
Úgy mint az életműdíjjal kitüntetett egykori klasszis, aki később egy dokumentumfilm alpári főszereplőjeként vonult be történelmünkbe. Tusup kiégett, felőrlődött, a hatalmas munkában, az aranyakért folytatott küzdelemben egyszerűen elfáradt, kipukkadt.
