Biszku Béla az olimpián – Rajk Lászlót várta a világsajtó, de őt kivégezték
Ez írás az észak-koreai diktatúra olimpiai látogatására, és az azt követő médiakampányra született. Az összecsengések és átírások nem a véletlen művei.
Biszku Béla elvtárs világéletében szerény ember volt, rózsadombi villáját is csak rossz érzéssel fogadta el, azt szerette, ha íróasztalánál üldögélhet, keresztrejtvényt fejt vagy éppen halálos ítéleteket ír alá. S közben krumplis tésztát kanalaz. Amikor megtudta, hogy Kádár János őt, belügyminiszterét küldi a téli olimpiára, először meglepődött, aztán rábólintott. Egy igazi kommunista mindenre rábólint, ha felülről érkezik. „Feladatod van, megmutatod az emberi arcát a szocializmusnak!” – mondta Kádár apánk. Vagy valami ilyesmit.
Biszku Ausztriába érve reflektorfénybe került, csodálattal fotózták a kopasz végrehajtót, ahogyan leszáll a gépről és mosolyogni próbál. Nem létezett olyan kínos vigyor, amiből ne épített volna légvárat az akkori sajtó – enyhülés, békülés, csudálatos lépés –, amelynek jelentős része mintha elfelejtette volna, hogy mégiscsak egy diktatúra egyik első emberét fényképezik, aki sok-sok ember haláláért és sok-sok millió állampolgár megnyomorításáért, elnyomásáért felelős.
A tájékozottabbak tudták, hogy Biszku mostohatestvére, Kádár korábban kivégeztette nagybátyjukat, a soványka, a propaganda szerint – amúgy ki tudja – igen népszerű Rajk Lászlót, hogy aztán az ő Béláját ültesse a helyére. (Rajkot, a spanyol polgárháború egykori „hősét”, aki „Fitos László” álnéven kavart politikai biztosként Spanyolországban, állítólag egy ágyúból lőtték ki). A kommunisták furcsa jutalmai közé tartozott ez is, ahogyan az is, hogy halála után a gondos, bűnbánó kezek megpróbálták tisztára mosni. Ő lett az egyik jó kommunista, a „Laci”, a propagandagyár „haladó része” mártírt faragott belőle. Az emberarcú kommunisták cinikusan beszéltek a közibük lövetésről, pedig tudták, Rajk különösebb érzelem nélkül kinyíratta volna bármelyiküket, ha a Nagy Internacionalizmus Szelleme azt kéri tőle.
Ahogyan azt is, hogy ebben semmi humoros nincsen, pusztán megmutatja a kommunista eszme és diktatúra javíthatatlanságát és embertelenségét.
Biszku Béla néha-néha azért összerezzent éjjelente, még Ausztriában, a téli olimpia alatt is, hogy mi lesz, ha egyszer majd ő kerül az általa (illetve akkor már hirtelen nem általa) irányított bíróságok elé.
Mit értett ebből ez a sok nyugati majom, akik folyvást fotózták? Mit értettek egyáltalán?
Nem baj, pózolni kellett, meg mosolyogni, kezet fogni, mert nagyon rossz volt Kádárék híre akkor a világban, és egy ilyen politikai haknival talán az osztrák-amerikai szövetséget is tovább lehetett lazítani. Ha ehhez az olimpiai bohóckodásra kell jönni, akkor legyen.
Téli olimpia – gondolta Biszku, – már a nyári is egy baromság.
Ezen tűnődött, amikor a rettentően unalmas curlingversenyt nézte. Mellette az osztrák elnök, meg valami afrikai vezető, és ő alig tudta elfojtani az ásítását. Amikor nézte a jégen suhanó teáskannát, ahogyan az nekipattan a korongoknak, a Magyar Népköztársaságra gondolt. Éppen így szokták kipöckölni egymást két PB- vagy KB-ülés között. Az elvtárs még befalja az utolsó pogácsát, nagyot nyel, aztán elindul kifelé. Még nem tudja, hová. Egy intézeti bársonyszéken, egy kiküldetésen, esetleg a börtönben vagy a gödörben végzi.
Kádár körlingje – gondolta.
Senki sem értette, miért mosolyog.
