Biciklivel érkezett, legendaként távozik – Buffon utolsó meccse a Juventusban (videókkal)

Hosszabbítás, jóval a 90. perc után. A Juventus egészen elképesztő bravúrral 3–0-ra vezet Madridban, és ezzel kiegyenlítette a Torinóban összeszedett háromgólos hátrányt. Mindenki a ráadásra készülne, amikor érkezik egy beadás, a Real csatára már a kontakt előtt összerogy, akár egy szalmabábu, de a játékvezető befújja a tizenegyest. Csak azért is. Az olasz játékosok természetesen lázadnak, tiltakoznak, még a máskülönben higgadt kapuslegenda, Gigi Buffon is leordítja a bíró fejét, aki kiállítja a visszavonulásra készülő olaszt.

Buffon lemegy, a helyére beállt cserekapusnak esélye sincs Cristiano Ronaldo ellen, aki kegyetlenül bevarrja a büntetőt. A Real ezzel bejut az elődöntőbe – ahol szintén játékvezetői támogatással kiejti a Bayern Münchent –, a Juve kiesik, Buffon utolsó esélyét is elveszíti arra, hogy megnyerje a Bajnokok Ligáját.

Ilyen a sport, a foci, és a minden felett uralkodó bírók. Ha úgy akarják, akár egy teljesen felesleges és méltatlan piros lappal megalázzák a játékoslegendát, utána az újságírók egy része – főleg a britek, hiszen a játékvezető is közéjük tartozott – még meg is védi az illetőt, név szerint Michael Olivert,

És: teljesen feleslegesen leküldte pirossal Buffont, hogy esélye se legyen megfogni C. Ronaldo tizenegyesét. Kíváncsi az ember, mit szólt volna az amúgy önmagát szívesen piedesztálra emelő brit sajtó akkor, ha ugyanezt a Manchester United ellen húzzák meg. Kevéssé lettek voltak lelkesek.

2006-ban a szerencsésebb csapatban volt

De ez a cikk nem Oliverről szól, hanem Buffonról, akire finoman szólva nem mosolygott rá a sors pályafutása utolsó évében. Ez nyilván nem egyedülálló, más futball-legendákkal is megtörtént, – gondoljunk csak Zinédine Zidane-ra, aki fejeléssel zárta le játékoskarrierjét, a 2006-os világbajnokság döntőjében. Éppen Buffonék ellen.

Buffon – és az az olasz generáció – ott ért fel pályafutása csúcsára. Arra a magaslatra, amit klubszinten – BL-győzelem – végül nem sikerült elérnie. Zidane most jó csapatnál edzősködik, ha mondjuk tavaly a Bayern Münchennél van, talán Materazzi helyett Kassai Viktornak ment volna neki. De inkább ugorjunk, nézzük meg Buffon 2006-os védéseit:

Könnyes, méltatlan búcsú az olasz válogatottól

Buffont tavaly a madridihoz hasonló csapás érte az olasz válogatott színeiben, amellyel hazai pályán buktak el Svédország ellen. A kapus a pótselejtező után bejelentette visszavonulását a nemzeti csapattól, könnyek között nyilatkozott a riporternek. Bár a régiekhez képest egy összességében szedett-vedett társaságot hagyott ott, a nemzeti együttes számára – számunkra is – örökké szent volt és maradt. Ezért is imádtuk. Meg persze sok mindenért.

Már tavalyi cikkemben is megírtam, hogy az olasz játékos a régi „old fashioned” (régi vágású) típusú futballisták közé tartozott. A végletekig sportszerű volt, tisztelte az ellenfeleit, és mindig mindent megtett a csapatáért.

Általában nyugodt volt, higgadt, csak néha ordított a kapuja előtt, amikor a Juventus máskor megbízható védői váratlanul nagyokat hibáztak. Vagy ha nagyokat mentettek:

Hatezer-egyszáztizenegy nap a Juventusnál

Leírni is elképesztő: százhetvenhatszor volt olasz válogatott, a Juventust több mint ötszáz meccsen segítette, és összesen két klubcsapatban játszott: szétszedése előtt a bombaerős Parma kapuját védte. A Juventustól több mint hatezer nap után búcsúzik, nem én számoltam össze, ő írta ki az egyik közösségi felületre (a Nemzeti Sport fordításából idézek):

„6111 Hatezer-egyszáztizenegy nap. Hatezer-egyszáztizenegy tisztán szenvedélyes pillanat. Öröm, könnyek, vereségek és győzelmek.

Köszönöm. Köszönöm mindenkinek. Mivel mindannyian hozzájárultatok ahhoz, hogy az életem különleges legyen minden egyes pillanatában a fekete-fehér csíkos mezben. Egy élet, amely a második bőrömmé vált. Egy bőr, amit viseltem, szerettem és tiszteltem. Gondosan őriztem, minden erőmmel vigyáztam rá. <...>

Biciklivel érkeztem a stadionba. Nagyon fiatal voltam. Holnap képletesen el akarok sétálni onnan, hogy megízlelhessek minden egyes pillanatot, hogy érezzem az elválás fájdalmát. És a köszönet örömét. Érezni a meghatottságot. Megérteni, hogy sosem leszek messze ettől a helytől, amelyet otthonomnak hívok. Örökké! Köszöntet mondani a csapattársaknak és a barátoknak, akiket mindig TESTVÉREKNEK fogok hívni.”

Bár nem 6111 napról, hanem tízezer lépésről szól, Buffon talán értékelné az Omega zseniális dalát. Akár oda is képzelhetjük alá a kapus védéseit:

Nem hagyta ott a Juventust a mélyrepülés idején

Buffon egyik emlékezetes lépését 2001-ben tette meg, akkor érkezett a Parmától a Juventushoz, ahol meghozta élete egyik legfelemelőbb döntését 2006-ban, amikor másokkal – Fabio Cannavaro, Zlatan Ibrahimovic – szemben (és más legendák mellett) nem hagyta el a calciopoli miatt a másodosztályba száműzött Juventust. Egész pályafutását meghatározta ezzel. Ahogyan a Juve remek magyar szurkolói blogján írták:

„Most valahogy mindannyian természetesnek vesszük, hogy Gianluigi Buffon a Juventus kapusa – de talán van, aki emlékszik rá, hogy 2006-ban Buffon el akarta hagyni a Juventust, és a Milanba szerződött volna, mert új kihívásokra vágyott. Aztán a calciopoli miatt úgy döntött, hogy nem lenne becsületes dolog távozni, és azóta komolyan fel sem merült, hogy elmenjen. Pedig a rossz emlékű Alessio Secco majdnem eladta őt 2006-ban, Abbiatira és pénzre cserélte volna a Milannal. Szerencsére nem jött össze. Az, hogy maradt, jó eséllyel egy Aranylabdájába került Buffonnak – a másik oldalról a jól időzített váltás meghozta a győzelmet az amúgy zseniális Vb-t és tavaszi szezont futó Cannavarónak.”

Megérdemelte volna az Aranylabdát és a Bajnokok Ligáját is. Pályafutása így is teljes, a szombati, Hellas Verona elleni bajnokin utoljára húzza fel a Juve mezét. Visszavonulással egy pótolhatatlan legendát veszítünk, nagyon más lesz mostantól megnézni egy Juventus meccset.

Fotó: Squawka.com