Nem brazilok, észak-írek - 'kiscsapat' a zöldasztalnál
A szoros vereség ellenére nem kell, nem szabad félteni az észak-íreket a C-csoport brutális fölényétől. George Best, Bobby Sands hazájában a nehéz, megtépázott élet magától értetődik, ezek a srácok így nőnek fel, ezt a „feelinget” hordozzák magukban. A sötét, esős belfasti hétköznapok, a lojalisták és a republikánusok közötti sikátorharcok edzetté teszik az embert, nem a lengyelektől elszenvedett vereségtől fognak összezuhanni.
Michael O’Neill az északiak ismeretlen mastermindja (korábban a skót másodosztályú Brechin City és az Ír Premier Division-ben szereplő Shamrock Rovers-t irányította, így korántsem mondható el róla, hogy tapasztalt, „sokat látott” edző), akit sokan Billy Binghamhez (82’-es, 86’-os VB-re vezette ki a zöld-fehéreket), Peter Dohertyhez a nemzeti csapat legendás edzőihez hasonlítják.
A második félidő végén, az északiak második védelmi megingását követő gól után (Milik, 51’) előkerült az O’Neill-féle „kiscsapatos” 4-5-1 is (Washington érkezésével). Elmondható, hogy mindkét „gárda” hagyományos, a régi iskola szerint értelmezett kényszerfutballt, egymáshoz igazított focit játszott (ezért nem elátkozott közhely – jelen esetben – az, hogy: taktikai szempontból mozgalmas mérkőzést láthattunk), így a lengyeleknek egyáltalán nem volt könnyű dolguk. A „kulcsembert”, Lewandowskit sikerült teljesen semlegesíteni, kizárni, visszaszorítani a második vonalba, ami feltétlenül a McAuley – Evans – Cathcart trió érdeme (de mindenképpen meg kell említeni, hogy Lewandowski önfeláldozóan, önzetlenül sokat segített elmozgásaival Miliknek, aki kétszer is a csatártárs háttérmunkájának köszönhetően került a kapu elé).
Győzelmükkel a lengyelek megtörték az „átkot” és történelmük során először nyertek Európa bajnoki mérkőzést.
O’Neill visszaadta azt, amire a „zöldek” a legjobban vágytak: a büszkeségüket. Minden tragikus sorsú nemzet esetében a labdarúgás politikai felhangokkal – inkább – a nemzeti függetlenség, az önkifejezés vágyával egészül ki. Reménykedjünk, hogy ez a konszern- és konzumvilágban sem fog eltűnni, azaz megmarad a labdarúgás „tömeg”, „középosztályos”, (v.) „underclass” jellege (a hűvös hangulatú, diplomatikus sajtótájékoztatók, nyilatkozatok, a profizmus ellenére is). Ebből a felvállalt, megélt a magatartásból, mentalitásból adódik az észak-írek nem attraktív, de meggyőző, megejtő játékstílusa (ebben több évtizedes lemaradásban vagyunk, „mi” magyarok, akik alaphangon a közvetlen, direkt támadófutball hívei vagyunk).
A közvetlen életszerűség áll szemben az üzleti alapon szervezett futballhisztériával szemben. Mert kell valamennyi dühnek, igazságérzetnek és szenvedélynek maradnia a pályán és a lelátókon; nem zabálhat fel, okádhat ki magából mindent, mindenkit a szelfi- és „plázakultúra”, a fogyasztói konformizmus, a látszatbékesség hazugsága (még akkor is, ha olykor ez veszélyes, brutális következményei is lehetnek). Ahogyan az Atléti a klubfutballban, úgy az északírek a nemzetközi színtéren képviselik azt, ami már sok ország válogatottja, futballszövetsége feladott, azaz a hűséget az iránt, ami „vagyok”, amik „vagyunk”. Az ikonikus szurkolói dal refrénje így szólt Nizzában:
„We're Not Brazil We're Northern Ireland…”.
Nemzetközi meccseket, tornákat csak „ezért” az érzetért érdemes nézni, mert olykor hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy olyan csapatok is játszhatnak nagy meccseket, akiket nem engednének oda a zöldasztalhoz, egy világháborút lezáró béketárgyalás alkalmával. Talán – éppen ezért – nem véletlen, hogy az eddigi legjobb „ütközet” a lengyel–északír mérkőzés volt, még akkor is, ha manapság mindenki a labdával való balettot azonosítja a jó focival…
(vezető fotó: Skysports.com)
