Sifu Váradi György: Húsz év lemaradást hoztunk be a kung fuban

Véget ért az olimpia, és a küzdősportokban – melyekben hagyományosan jók vagyunk – közel sem szerepeltünk kiemelkedően. A bírókat sem dicsérhetjük, de az az igazság, hogy a látvány sem volt az igazi. Amerre a birkózás és a cselgáncs tart, hogy az elvekkel szemben inkább a védekező versenyzőket segítik, nézői szempontból közel fogyaszthatatlanná teszik az egészet. Nem beszélve az ökölvívást és a birkózást megfertőző csalásokról. Küzdősport-edzőként, bíróként, harcművészként hogyan látod ezt?

Csalásról semmiképp nem beszélnék. Minden küzdősportnak megvan a szépsége, de ha mondjuk az ökölvívásról beszélünk ott szerintem a pontozás lehetett a hiba, de ezt majd a sportági szakemberek eldöntik. Nálunk, a Sanda kategóriában (a full contact küzdelemben - M. G.) csak a kiütést vagy a megrendítő erejű ütést pontozzák. Azt, amikor az előrelendülő ellenfelet megállítja a rivális, úgy, hogy annak mozgását megtöri. Ez jól látható és hallható, így könnyen eldönthető. Amikor a bíráskodást tanították nekünk, akkor azt mondták, hogy felejtsük el a találati pontok hetven százalékát. Azok a maszatolások nem számítanak.

Jó, és mi van akkor, ha egyiknek mindent beszámítanak, a másiknak semmit sem? Amikor a kazah bokszoló hiába veri meg látványosan az oroszt, mégis az utóbbit hozták ki?

Ismétlem, én a csalás kifejezéssel vigyáznék, de nagyon fontos, hogyan áll hozzá a bíró a mérkőzéshez. Ha valaki arra gondol, ki honnan származik, ki mekkora klasszis, kinek mekkora az esélye, az már régen rossz.

Nem azt nézem, hogy ki küzd egymással, a ’piros’ és a ’kék’ áll szemben, ki kell zárni, hogy kikről van szó, mert így sokkal tisztábban tudunk ítélkezni. Bíróként sportolók sorsa felett döntünk, komoly mentális felkészültség kell ehhez. Egyetlen rossz döntéssel tönkre tehetjük hónapok, évek munkáját. Holott már az hatalmas teljesítmény, ha egy sportoló kijut az olimpiára.

A kungfusoknak ez mikor sikerülhet? Van esély olimpiai sportággá válnia?

A nagy lehetőség 2008-ban volt, Pekingre készülve a kínaiak nagyon erősen lobbiztak azért, hogy a wushu felkerüljön, de végül nem sikerült. Ennek összetett okai voltak. Kár, mert a formagyakorlat, a taolu szerintem igazán látványos színfoltja lenne az olimpiáknak. A tradicionális elemekre ráültetett akrobatikai elemek megegyeznek az olimpiai tornával, éppen ezért a szélesebb közönség is vevő lenne rá.

Az olimpia távolabbi cél, de mit szeretnének elérni Magyarországon?

Most azért küzdünk, hogy legyen egy edzőközpontunk, az hatalmas előrelépést jelentene. Az elvárás, hogy hozzuk az eredményeket, ennek szerintem meg is felelünk, de a feltételrendszer egyelőre még hiányzik. Tudom, ez sok területen így van, de erre a központra nagy szükség lenne. Amikor hosszú évekkel ezelőtt elkezdtük, és kimentünk a versenyekre, akkor láttuk, hogy az élvonalhoz képest legalább húszéves lemaradásban vagyunk. Így is volt. Ehhez képest most már van Európa-bajnokunk, világbajnoki ezüstérmesünk. Most kell egy nagyot lépni azért, hogy ezt a szintet meg tudjuk őrizni.

És mit takar a jelenlegi szint? Hány igazolt kungfus van Magyarországon?

Nagyjából ezer igazolt versenyzőnk van, a két országos bajnokságon körülbelül száznyolcvan és háromszáz közötti az induló létszám, és ezután kapnak meghívást a legjobbak a Magyar Bajnokságra ami jellemzően lezárja az adott versenyévet.

Ezek nem is rossz számok ahhoz képest, hogy az ökölvívó-tornákra lassan lasszókkal kell összefogdosni az embereket.

Nem szeretném erre, ezekre az összehasonlításokra kihegyezni ezt a kérdést, de ezen a téren tényleg nem panaszkodhatunk. Ettől függetlenül a helyzet továbbra sem rózsás, az lenne a megfelelő, ha egy-egy világbajnokságra ki tudnánk utaztatni egy kilenc-tíz fős csapatot, de erre esélyünk sincs. Ha így tennénk, elmenne erre az éves költségvetésünk kilencven százaléka. Most saját pénzből utazhat három-négy versenyző. A szponzorok hiánya is nagy probléma. Átalakult a világ, ma már szponzori szemmel kizárólag az első helyezett az érdekes, már a bronzérmes sem. Ráadásul az első helyezettből többet akarnak ’kihúzni’ mint amit beletettek. Így hát magunkon segítünk, az elmúlt tizenöt évben összesen hárman tettünk bele pénzt a szövetségbe. Tao-támogatásról esetünkben szó sem lehet.

Gondolom, mindenki amatőr.

Nálunk, Közép-Kelet Európában szinte mindenki, Ukrajnában és Oroszországban bentlakásos akadémiák vannak, ott azért más a helyzet. Az oroszok nagyon komolyan veszik a küzdősportokat – láttuk is Rióban az eredményét. Viszont azt is látni kell, hogy hatalmasat fejlődött itthon Kung Fu.

A fejlődés része volt, hogy most már nálunk is választanak az élversenyzők. A wushu két ágát, a formagyakorlatot és a küzdelmet nem lehet egyszerre magas szinten űzni, mindenkinek dönteni kell.

Említette a világbajnoki második helyet elért versenyzőt . Ő formagyakorlatban vagy küzdelemben lett második?

Kövér Kristóf formagyakorlatban az Ötödik Tradicionális Világbajnokságon lett második helyezett. Ráadásul a sport őshazájában Kínában, Huangshanban. Le a kalappal, hiszen gyerekkora óta készült erre, mert hasonlóan bármely sportolóhoz ugyanolyan kemény éveken kellett végig küzdeni magát. Remélem hogy az ehhez hasonló eredmények a következménye az lesz, hogy a sportirányítás egyszer több forrást biztosít a nem kimondottan olimpiai sportágaknak is, mert hosszú távon csak ez hozhat ilyen sporteredményeket az országnak.

Ön is foglalkozik gyerekekkel.

Most szeptembertől indítok újra két csoportot, az egyikben hattól tizennégy éves korig, a másikban attól felfelé várjuk a jelentkezőket. Sokan hozzák oda a négyéves gyereket, de én mindet elküldöm – pl. úszni. A kisgyerekeknek az a legjobb, ha a sporttal nem terhelik a gerincüket és a csontrendszerüket. Utána jöhetnek hozzám. A gyerekekre nagyon kell vigyáznom, nem székek ők, hogy újra kifaragjuk, ha egyszer elrontottuk.

Edzőként mire a legbüszkébb?

Minden tanítványomra, akik a mindennapi tevékenységük mellett időt és fáradtságot nem kímélve eljönnek, és edzésről-edzésre „izzadnak” velünk. Én útravalóként azt tanultam a mesteremtől, hogy

Ha ez így van – márpedig így van –, akkor már jól csináltam a dolgomat.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu