Embermentés a szovjet fogolytáborban: Iglói Mihály, aki a rabtársainak is edzést vezetett
Budapest, 1956. július 15.
Az országos felnõtt atlétikai bajnokság I. napján a Népstadionban Iglói Mihály edzõ kihúzza Iharos Sándort, aki a 10000 m-es síkfutásban új világcsúcsot állított fel.
MTI Fotó: Bojár Sándor
Iglói Mihály az egyik valaha volt legnagyobb edzőlegenda a világon. Előbb Iharos Sándorékból nevelt világklasszisokat, majd 1956 után Amerikába emigrálva ott alkotott maradandót. Iglóit nem tartották különösebben tehetséges futónak, de elképesztően keményen edzett, majd kiküldték Finnországba, hogy a legnagyobbtól tanulja el az edzésmódszereket. Sikerült, a harmincas évek végén már remek versenyzőnek számított, civilben pedig közkedvelt testnevelő-tanárként dolgozott. Aztán a szovjet megszállás után elvitték fogolytáborba, ahonnan csak két év után szabadult. Iglói főhadnagy egy 1947-es levél szerint edzéseket vezetett a raboknak, sőt, részt vett abban az éhségsztrájkban, amellyel az embertelen bánásmód ellen tiltakoztak. Rákosiék '46-47-ben propaganda-célból több neves sportolót hazahoztak, végül Iglói Mihály is hazakerült, hogy Iharosékkal meghódítsa a világot.
Érdekes olvasói levél jelent meg 1947 januárjában a Népsportban. A diktatúra még kialakulóban, talán ez az oka, hogy egyáltalán publikálhatták. Az írás szerzője egy bizonyos „Fábry Sándor dr. (BEAC)” volt. „Mint lapjuk állandó olvasója, örömmel olvastam előbb Tóth Gyulának , majd Tihanyi II.-nek szovjet fogságból való hazahozatali mozgalmát. Örülök, mert két nagyszerű sportemberről van szó s mellékesen tudom, hogy Tóth Gyula háromgyerekes családapa. Magam is 18 hónapi fogság után jöttem haza a Szovjetunióból.
Valami azonban ezzel kapcsolatban eszembe jut. Vajon az NSB nem indíthatna meg egy akciót a még fogságban levő sportemberek hazahozatalára? Hiszen csak a mi volt Uzmany 95. sz. táborunkban egy egész sereg kitűnő sportember volt.
Iglói mintaképe lehet minden magyar sportembernek. A fogság szomorú napjaiban Vida Karcsival együtt
Odakint is minden analfabéta sporttársunk meggyőződött a sport csodálatos hatásáról. Amellett Iglói keze alatt nagy javuláson mentek keresztül atlétáink. Nem jut eszembe annak a debreceni atlétának a neve, aki 170-et ugrott magasba. Biztosan a tavalyi legjobb harminc között lenne. Azt hiszem, ez fogolytábori csúcs.
A labdarúgó-bajnokságot Vida Károly rendezte. 12 csapat indult rajta! Edzések is voltak, nem csak mérkőzések, s merem állítani, hogy igen jó színvonalú mérkőzéseket játszottak a csapatok, s a mérkőzések legfőbb szurkolói a szovjet tisztek voltak.
A most következő különféle külföldi nagy versenyekre és elsősorban az olimpiára való tekintettel nagy szükség lenne ezekre a sportemberekre. Gondoljuk csak, mit jelentene a magyar sportnak egy Vida Karcsi vagy egy Iglói Náci nagy szervező ereje, sportrajongása. Biztos vagyok benne, hogy az NSB mindent el fog követni ezeknek a sportembereknek a hazahozatala érdekében, akik idehaza a megújhodott, demokratikus magyar sport pillérei lennének.”
Tény, hogy a második világháború után a szovjetek több százezer magyar katonát és civil hurcoltak el a különböző fogolytáborokba. Közöttük több egykori sportolót. Később voltak, akiket kampányszerűen visszahoztak, közéjük tartozott a levélben említett Tóth Gyula és Tihanyi András. Először az ő sorsukról.
Rákosi pajtás a Vasas öltözőjében
Tóth Gyula a fogság előtt a Vasas egyik legnagyobb csillaga volt, Rákosi Mátyásék 1946-ban döntöttek úgy, hogy – nyilván propaganda-célból – hazahozzák.
Erről a Népsport szeptember nyolcadikán megjelent cikke is beszámolt: „3:0. A félidő végéig a Vasas támad. A szünetben a Vasas öltözőjében megjelenik Rákosi Mátyás is. Sorra bemutatják neki a játékosokat, majd a következőket mondja a helyettes miniszterelnök: – Jól megy a játék, de úgy veszem észre, hogy időnként egyik-másik játékos leáll pihenni.
Nagy örömet közlök, fiúk. Megígérte Rákosi Mátyás, hogy hazahozatja a Szovjetunióból Tóth Gyulát.
A helyettes miniszterelnök belátogat a Testvériség öltözőjébe is és ott is nagy örömmel fogadják. Tréfásan a következőket mondja: – Tudom, hogy ti mögöttetek Gerő Ernő áll, tehát most ellene szurkolok!”.
Ha Hegyi Gyula – és Rákosi – ezt ígérte, az úgy is történt. A kommunista Hegyi, aki később az egyik legbefolyásosabb sportvezér lett, 1919-ben a magyar vörös hadsereg tagja volt, majd a húszas évek elején Franciaországba emigrált, hogy a harmincas évektől ő legyen a Vasas egyik vezetője. Nyilván szívügye volt a munkáscsapat megerősítése, és persze el is intézték. A Népsportban 1947. február 6-án hozták le, hogy „Tóth Gyula hazaérkezett”.„A Latorca, utca környékén siető emberek igyekeznek a pálya felé. Alig van két óra, de kivétel nélkül már minden játékos kint van a pályán mezbeöltözve. A csapat tagjai Szabó Pál edzővel kivonulnak a szabadba <…> ebben a pillanatban tűnik fel Tóth Gyula. A játékosok körülveszik. Tóth Gyula a meghatottságtól csaknem sírva fakad és boldogan üdvözli a régi és rég nem látott cimborákat. Megkezdődik az edzés és Tóth Gyula beszél: –
Tizenöt napig tartott az utazás, amíg hazaérkeztem. Charkovból
A Népsport szerint fogolyként megférfiasodott a bányában
Még külön kísérőt is adtak mellé. Tóth a következő cikkek szerint szinte rögtön az edzések és az edzőmérkőzések egyik legjobbja volt, ami a kétéves fogolytábor után kisebb csoda, és Tóth Gyula keménységét dicséri. „A labdagyakorlatok közben feltűnt, hogy Tóth Gyulának milyen jól megy.” – írta március hatodikán a Népsport, hogy éppen egy hónappal később egy vérlázítóan pimasz, cinikus cikket jelentessen meg róla: „Amikor Tóth Gyula először NB I-es csapatba került, még messze járt életének huszadik esztendejétől. Az első mérkőzések után azt mondták, hogy új labdarúgócsillag tűnt fel. Körülbelül húszéves lehetett, amikor félidőben háromszor három decit ivott és a mérkőzés után pántlikás szivart szívott. Május elején járt az idő és mi megírtuk az esetét. A >nagymester<<így becézték a játékostársai>haragudott érte, de azért utána nem szívott többé pántlikás szivart... És jött a háború. Amikor elhallgattak az ágyúk, elnémult a zuhanó bomba süvítése, Tóth Gyula a Donyec-medence egyik hétszáz-méter mély bányájába került. Vájta a szenet. A Vasas vezetőségének kérésére Rákosi Mátyás kiemeltette a >nagymestert
Egy kicsit megsoványodott, egy kissé megritkult a haja, de azért jó erőben volt. Talán úgy is mondhatnánk, hogy megférfiasodott.
Amikor először találkoztunk, azt kérdeztük:
– Hogyan élt ott?
– Dolgozni kellett, de máskülönben jól bántak velünk.
– Mi hiányzott a legjobban?
És most megvalljuk őszintén, azt várjuk, hogy a szőlő nedvét említi. Ehelyett azt mondta:
– A családom és a futball...
– No és a...
Tóth Gyula közbe vágott:
– Nem ittam két év alatt egy kortyot sem. Ott jöttem rá, hogy ital nélkül sem hal meg az ember...
A Vasas-bálon inni hívták. Nem ment. Ottmaradt a felesége és a szülei asztalánál. Négyen egész éjjel egy kis üveg bort ittak és sok szódát.
Legutoljára a Vasas– MTK mérkőzés félidejében kérdezte tőlünk:
– Fogok tudni én úgy játszani, mint régen?
Azt feleltük rá:
– Természetesen!
Kedves Tóth Gyula; utólag még azt üzenjük, hogy csak pántlikás szivar és három decik nélkül...”
A cikk üzenete szerint Tóth Gyulát gyakorlatilag meggyógyította a szovjet fogolytábor, hiszen már nem ivott egy kortyot sem. Kicsit kihullott a haja, kicsit lesoványodott, de tulajdonképpen a javára vált.
Tóth Gyula még időben emigrált. Bár egy bajnokin, a Szentlőrinc ellen pályára lépett, és később kiment a Vasassal egy franciaországi vajaskenyér túrára, még ebben az évben Olaszországba távozott. A nyári franciaországi portya után megszólaltatta a Képes Sport, és a lapnak nem is köntörfalazott (ekkor még el lehetett menni). Elmesélte, hogy csapattársát, Nagy Gyulát külföldre csábították, és ő is arra tart, miután hazaérkezése után kitették a csapatból. „Képzelje, a francia portyán én voltam a legjobb formában lévő csatár, s most itthon meg én lettem az első, akit kitettek a csapatból. Nagyon fáj ez nekem” – mondta, de azt még nem árulta el merre tartott. Ma már tudjuk, hogy Itáliába: 1947 és 1950 között a Lucchese, majd egy évig a Modena csapatát erősítette.
Tihanyi „gyorsasága már nem volt a régi”
A másik említett futballista Tihanyi András (Tihanyi II) volt, aki a háború előtt a magyar futball egyik legnagyobb ígérete volt. Tihanyi a Szegedben, majd a Ferencvárosban futballozott, de végül ő is fogolytáborba került. „Sajnos, egyelőre még nem áll rendelkezésünkre a fogságban levő Tátrai, Nagy H. és Tihanyi II, bár mi mindent elkövettünk, hogy hazajöhessenek” – mondta csalódottan 1946 nyarán a Fradi elnöke, Nádas Adolf a Képes Sportnak. Érdekes, hogy ugyanekkor a Szeged is megpróbálta hazahozatni Tihanyit: „A Szeged AK vezetősége ugyanis lépéseket tett Tihanyi II András hadifogságból való hazahozatala érdekében. Tihanyi II, a volt válogatott csatár annak idején a Tisza színeiben játszott, ezért a Szeged AK reméli, hogy ha sikerül őt hazahozatniok, akkor a Szeged AK színeiben játszik majd” – írta a Népsport, 1947. január 14-én.
A támadó végül a Ferencvároshoz tért haza, első tétmeccsén már a fiatal Kocsis Sándor mellett kezdett (1948), az utolsón pedig Czibor Zoltánnal együtt játszott (1950). Bár a korabeli sajtó szerint a „gyorsasága már nem volt a régi”, így sokszor nem került be a kezdőbe az akkor bombaerős Fradiba, számára hatalmas elégtételt jelentett, hogy 1949-ben megnyerte a bajnokságot.
Az alapcsatársor így állt össze: Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros és Czibor. Hármukat átirányították később a Honvédbe...
Uzmány rabjai és a templomtorony vörös csillaga
Láttuk, hogy Tóth Gyula Harkivban raboskodott, sporttársa, Iglói Mihály Uzmányba, majd Borovicsibe került. Az előbbi kisvárost a magyarok „keresztelték el” így, és a többi börtön-településsel együtt fogalom lett a rabok körében. „A magyarra átkeresztelt Uzmány, a Don túlsó partján, mintegy 100 kilométerre Voronyezstől északkeletre, a nagy orosz alföldön fekvő kisváros – írta egy egykori fogoly. – A város szélén, a magas kőfallal és többszörös drótakadállyal elkerített hajdani apácazárda szélein sötéten magasodnak az őrtornyok. Egyetlen bejárata van. A lebontott háromemeletnyi templomtoronyban azelőtt talán harang lehetett, most üresen tátong. A torony csúcsán, kereszt helyett vörös csillag hirdeti az új eszmét.”
Ezt a szimbolikus képet egy másik rab is megörökítette (megjelent a Chicago és Környéke nevű emigráns lapban): „Április volt, mikor megérkeztünk négy és féléves fogságom színhelyére, Uzmányba.
A GPU parancsnok azzal fogadott, hogy most már jó dolgunk lesz... vallásos környezetbe kerülünk! A parancsnoknak igaza volt: vallásos környezetbe kerültünk. Régi kolostorba szállásoltak el minket. Később a torony tetejére velünk építtették az ötágú csillagot, s nekünk kellett leverni a keresztet...”.
Iglói is részt vett a tiltakozó éhségsztrájkban
A következő írás azért lesz fontos, mert abban maga Iglói is szerepel, ő is részt vett abban az éhségsztrájkban, amelyet a magyar foglyok szerveztek. Az emlékirat szerzője Lám Béla katonatiszt 1945 februárjában került szovjet hadifogságba, Uzmányba, majd Borovicsibe vitték, csak 1950-ben tért haza, de a Toloncházba, majd a kistarcsai és kazincbarcikai internálótáborba került. Később perbe fogták, majd a Markó utcában raboskodott, hogy 1954-ben kimondják a felmentő ítéletet...
„1946. augusztus 20-án eszembe jutott az 1939-as Szent István-ünnep. Akkor úgy éreztem életem legszebb, legjelentősebb napja, amikor tisztté avattak. Véget ért a zabra, s a mintegy ezerkétszáz fős tiszti csoport az uzmányi pályaudvarra vonult, ahol már várt bennünket a szerelvény. A távolság az egykori kolostor, a hadifogolytábor, illetve a város között tetemes volt, s az utat lehangoltan tette meg a társaság. Éreztük, sejtettük – bár volt még, aki reménykedett –, hogy ez az út sem haza vezet. A hosszan elnyúló menetoszlop lassan haladt. Néhányan köztük én is időnként visszapillantottunk Több mint egy évig volt >otthonunk
<…> Végül célhoz értünk: Borovicsi, betűztük ki. Korábban nem hallottuk ezt a nevet. Később tudtuk meg, hogy az oroszok hírhedt internáló táborának ad otthont, illetve az egész vidék kényszermunkatáborokkal van tele.”
Az írásból kiderül, hogy a magyar tisztek egyáltalán nem élhettek a jogaikkal, közkatonaként bántak velük (a nemzetközi jogot megsértve), ami ellen tiltakoztak, majd éhségsztrájkba kezdtek. A szovjetek munkára akarták fogni a tiszteket, ezért időről-időre kihívták egy-egy kisebb csapatukat a tábor kapujához. (Szalámi-taktika).
„Az újabb húsz fő lehívásakor ismét >felkészült csoport
Amikor az orosz parancsnok, Balsakav őrnagy megjelent – nyilván akkor értesült az éhségsztrájkról, Klein és Róza elvtárs hallgatott erről –, Iglóy fektében, hiszen ereje már nem volt felállni, odakiáltotta neki: szégyellje magát, hogy a nemzetközi jogot ennyire semmibe veszi. Balsakav azonnal intézkedett, a csoport kikerült a fogdából.
A bajtársak azonnal megkezdték feltáplálásukat. Pár nap alatt rendbe is jöttek.”
Példátlan szorgalom és finn edzésmódszer
A cikkem elején felidézett levélből láttuk, hogy Iglói edzőként viselkedett a legkeményebb időszakban is, így segítve a lelki-fizikai túléléshez a többieket. Volt gyakorlata ebben, hiszen már futóként is testnevelő-tanárként dolgozott.
Az 1908-ban, Egerben született atlétát kezdetben nem tartották nagy tehetségnek, de kiemelkedő szorgalmával, tanulni vágyásával a legjobbak közé emelkedett. A harmincas évek végére már világszinten is jó időket futott.
„Iglói Mihály a magyar futósport csodája – írta a Sporthírlap 1939. április huszonkettedikei cikkében. – Körülbelül 10 évvel ezelőtt láttuk először egy főiskolai 1500-as versenyen. Futott 4:24-et. Szorgalmasan versenyezgetett, de az egyhangú vélemény >őspimf<-nak
Iglói Mihály ekkoriban a Bolyai Gimnáziumban (korábban Bolyai Főreál) tanított. „A Bolyai-gimnázium vissza akarja szerezni a régi dicsőséget <...> A századforduló után ebből az iskolából került ki nagyszámú neves sportemberünk és különös érdeme az intézetnek, hogy nagy lelkesedéssel és szeretettel karolta fel az akkor még zsengéjében levő magyar labdarúgást <...>
Tagadhatatlan. hogy az intézet vesztett régi sporthírnevéből, de mióta Iglói Mihály sokszoros válogatott atlétánk vette kezébe Szűcs Miklós kartársával együtt az iskola sportéletének irányítását, máris felfelé ível a diákok testnevelési kultúrája”
– írta a Képes Sport 1941. április nyolcadikán.
Iglóit küldték Finnországba Nurmiékhoz
Az atléta-testnevelőtanár közben tagja volt a MAC legendás 4x1500 méteres váltójának (rajta kívül Szabó Miklós, Rátonyi Sándor és Csaplár András alkotta a csapatot), amely bevallottan a finnektől leste el a legjobb edzésmódszert. A következő cikk („Magyarok a világ legjobb távfutói között”) szerint éppen Iglói ment ki Finnországba, ahol négy hétig együtt gyakorolt a legjobbakkal. „A másik ok, gyakorló módszereink megváltozása, talán éppen gyengeségünkben rejlett. Nem szégyelltünk tanulni. Nurmi eredményei káprázatba ejtették a világ sportközvéleményét, önként vetődött föl nálunk is a gondolat, ha a finn testvérnemzet fiai ilyen remek eredményeket érnek el, miért ne tehetnénk meg mi ugyanezt? Tanulmányozni kezdtük a finn távfutók edzési módszerét. Először csak szórványosan, itt-ott jelent meg egy-egy rövidke cikk, egy-egy nyilatkozat, később már tervszerűen csináltuk ezt is.
Kiküldtük Finnországba Iglói Mihályt, aki egyik legszorgalmasabb atlétánk s mint testnevelő tanár, elsőrendű sportszakértőnk is. Iglói négy hétig együtt gyakorolt a finn távfutókkal és elleste eddig ismeretlen titkaikat. Itthon azután mindenről beszámolt. A tanító szó termő talajra hullott.
Ma már minden valamirevaló távfutó erős módszerrel (u. n. finn szisztémával) gyakorol. S az eredmény? Míg ezelőtt kilenc évvel 15 perc eléréséhez kötötték a los angelesi olimpiai kiküldetést és ez abban az időben szinte nevetségesen szigorú értékszintnek hatott, ma már 11 atlétánk ért el ennél sokkal jobb eredményt.” A cikket éppen Iglói csapattársa, a kiváló hosszútávfutó Csaplár András jegyezte, 1941. szeptember 5-én jelent meg a Képes Vasárnapban, akkor, amikor már javában tartott a második világháború.
Három évvel később, 1944-ben már még inkább az edzősködésre koncentrált, a MAC ifjúsági kapitányaként és Kisok szakosztályvezetőjeként járt a versenyekre. A Képes Sport a Népligetben megrendezett mezei futóversenyen szólaltatta meg, ahol ő indította el a mezőnyt. „A bajnokságot a Vérmezőn szerettük volna megrendezni, ahol előreláthatólag igen népes mezőny indult volna, de sajnos a tanév korai befejezésével a bajnokságot nem rendezhettük meg.”
Egy évvel később szovjet fogságba került, ahonnan végül 1947-ben szabadult. Aztán felépítette csodacsapatát.
Folytatom.
Vezető kép: Iharos Sándor és Iglói Mihály (MTI)
