„A szabad Magyarországért harcoltunk” – Magasabb nyugdíjat érdemelnének a rendszerváltók
Nyílt levelet írt Jakab Lajos egykori szamizdatos rendszerváltó „harcostársának”, Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy arra kérje: törvényileg emeljék fel a Kádár-rendszer ellen fellépő, munkájuktól megfosztott ellenzékiek nyugdíját. Bizalommal fordul hozzá, hiszen évekig egy ügyért küzdöttek. A nemzeti helytállásért elnevezésű pótlék és a Szabad Magyarországért Emléklap a jelenlegi szabályok szerint csak az 1945 és 1956 között elítéltekre, károsultakra vonatkozik. Ezt szeretnék kiterjeszteni a hetvenes, nyolcvanas évek ismert és ismeretlen „lázadóira”, akik a társadalmi többséggel ellentétben fel mertek lépni a Kádár-rendszer ellen. A Demszky-féle társaságban körön kívülinek számító, saját szamizdat-kiadót alapító Jakab Lajos egyik főszereplője volt Szétszakadt Magyarország című dokumentumfilmünknek. Az állambiztonság megpróbálta beszervezni, miután nemet mondott, állását elveszítette, és csak feketén dolgozhatott tovább. Interjú.
Bár benne volt az állambiztonsági parancs szerint bomlasztásra ítélt és valóban felbomlott Republikánus Körben, ha jól tudom, komolyan párt-politizálni még a rendszerváltás idején sem akart. Most sem erről van szó, de mégis elszánta magát egy figyelemreméltó lépésre. Miért, miért most?
Az elején tisztázni szeretnék valamit. Tudjuk, hogy az 1945 és 1956 között a diktatúrával szemben fellépők egy szabad Magyarországot szerettek volna. Abban az időben rendkívül kemény volt a diktatúra, s tény, hogy később, a ’60-as, ’70-es évektől a rezsim enyhébb változatával kerültek szembe a demokráciáért harcolók. Az azonban egyértelmű, hogy a mi célunk is a szabad, demokratikus Magyarország megteremtése volt. Ezért harcoltunk. Ebből a szempontból nem volt eltérés az 1956 előtti és utáni ellenállók között. Ez vezetett engem a levél megírásához. Már régebben is gondoltam erre a nyilvánvaló azonosságra, de most jutottam el oda, hogy ezt a véleményemet nyilvánosságra hozzam.
Elevenítsük fel a számomra már ismerős pillanatot. Beviszik a rendőrségre, tudják, hogy szamizdatot készít, és felajánlják, legyen besúgó. Ön nemet mond. Tudta, mi lesz a következmény?
Természetesen tudtam. Az első „találkozásom” a rendőrséggel a munkahelyemen történt. Közgazdasági osztályvezető voltam, egyik reggel bementem az irodámba és ott találtam két civil ruhás rendőrt. Ez 1984 őszén volt. Több órán keresztül kihallgattak, majd felszólítottak, hogy dolgozzak nekik, magyarul: legyek besúgó. Én nemet mondtam, bár pontosan tisztában voltam a következményeivel. Első lépésként az, hogy elveszítem a munkahelyemet. Hogy miért mondtam nemet? Az az igazság, hogy fel sem merült, hogy beleegyezzek. Nem is latolgattam a lehetőségeket. Egy pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy legyek-e besúgó vagy sem. Természetes választás volt számomra, hogy nem leszek, és attól kezdve nyíltan vállaltam a Kádár-rendszerrel szembeni ellenzékiséget. Ekkor egyébként még nem vittek be a rendőrségre, de a következő évek során ez többször megtörtént. Volt, hogy a szamizdat előállítása miatt, máskor a március tizenötödikék független megünneplése miatt.
Tudom, hogy ezután csak feketén dolgozhatott, az egyik barátja segített, de még ennek a pénznek is egy részét a szamizdatolásra, betiltott művek megjelentetésére költötte. Az életét megpróbálták tönkretenni. Azt mondja, fel sem merült, hogy ügynökként folytatja. Később sem gondolt bele, hogy lehet másfele viszi az élet, ha igent mond?
Ha akkor elfogadtam volna, hogy besúgó legyek, egész életemben rosszul éreztem volna magam, egészen a halálomig. Persze biztosan kitaláltam volna valamit önmagam felmentésére, de belül mindig megjelentek volna azok az ellenérvek, melyek rámutatnak, hogy ez a magyarázkodás mennyire hamis. Egy egész életet leélni úgy, hogy rosszul érzem magam, próbálva megmagyarázni azt a döntést, ez borzalmas lett volna. Igaz, nem lettem vezérigazgató, de viszont állandó bűntudatom sincs. Így sokkal jobb.
Korábban is azt mondta nekem, hogy így is megérte. A rendszerváltást végignézve látta, hogy az egykori cinkosok, állambiztonsági tisztek, politikusok java része átmentette magát. Össze sem lehetne számolni, hogy hány egykori kollaboránsból, moszkovitából, ügynökből, tartótisztből, hivatalos kapcsolatból lett sikeres ember... Egykori szamizdatosként mit érzett, mit gondol a rendszerváltásról?
Mindenki tudja, hogy a rendszerváltásban bizonyos külpolitikai tényezők nagyon fontos szerepet játszottak, de azt sem lehet elvitatni, hogy mi, az akkori ellenzékiek is előkészítettük, elősegítettük ezt a folyamatot. Én nagyon örülök, hogy részt vehettem ebben, még akkor is, ha a rendszerváltás során és az utána következő évtizedekben sok minden nem úgy történt, ahogy történnie kellett volna. Hogy egykori állambiztonsági tisztek, pufajkások miniszterelnökök lehetettek, azt nagyon elítéltem. Lenéztem ezeknek az embereknek a „magyarázkodását”. Finoman kifejezve fogalmuk sincs arról, mit jelent az, hogy erkölcs.
Ha már ennél a kifejezésnél tartunk. Az ellenkezők biztosan azzal fognak érvelni, hogy Önök nem szabadságharcosok voltak, elvétve kerültek csak börtönbe, s végül nyertek. Ha találkozna egy ilyen véleménnyel, mit felelne? Előhozná mondjuk Krassó György vagy Pákh Tibi bácsi példáját, akit ötvenhatosokból lettek rendszerváltók, és sohasem kommpromitálták magukat?
Krassó és Pákh Tibi bácsi valóban jó példa az elvi szilárdságra, a következetességre. Az kétségtelen, hogy a Kádár-rendszer „puha diktatúra” volt a Rákosi-időkhöz képest. A mi tetteinket lenézőknek, azoknak, akik kisebbíteni próbálják azt, ami az 1970-es és 1980-as években történt, azt mondom, hogy gondoljanak bele, hogy hányan mertek szembeszállni annak idején a Kádár-rendszerrel! Azt kell megállapítaniuk, hogy a társadalom kilencvenkilenc százaléka meg sem mert nyikkanni a hatalommal szemben. Mi pedig azért nagyon sok mindent megcsináltunk!
Más szamizdatosokkal, egykori ellenzékiekkel is beszélt erről a levélről?
Nagy Jenő egykori szamizdat-kiadó írt hasonló tartalmú levelet. Az övé kevésbé hivatalos, több „morális” jellegű érvet hoz fel. Ez adta az ötletet, hogy én is írjak, de tárgyszerűbb, inkább hivatalos jellegű írással készültem. Ennek szellemében írtam meg, hangsúlyozva kérésem logikusságát és jogosságát. A levél megírása után néhány régi szamizdatosnak beszéltem az ötletről, megmutattam nekik a kérelmemet Bogád Antal, Bokros Péter, Hermann Péter, Molnár Tamás és Sulyok Miklós tud erről a lépésről.
Mit vár a levéltől? Csak a törvénykiterjesztéssel lenne elégedett, vagy már az is félsiker lenne, ha többet beszélnének a szamizdatosok, az ismert, ismeretlenebb tüntetők, a szabad sajtóért küzdők, a rendszerváltóztatók ügyéről és végre megindulna egy társadalmi beszéd erről?
Mindkét dolgot fontosnak tartom. Egyrészt szeretném, ha megmaradna a társadalom és a történészek emlékezetében az a nagyjából százezer vagy inkább annál is kevesebb ellenálló, aki annak idején szembeszállt a Kádár-rendszerrel. Néhányan, talán ötven ember vagy egy kicsit több, annak idején elvesztették az állásukat, és egy vagy akár két évtizedre igen rossz körülmények közé kerültek. Miközben mások anyagilag fejlődtek, ők hátrányos helyzetbe kerültek, és most a nyugdíj-számításánál például nyilvánvalóan kevesebb évre számíthatnak. Ez borzasztóan igazságtalan. Teljesen jogosnak tartom a törvénykiterjesztést, hiszen mi is egy szabad Magyarországért harcoltunk!
Jakab Lajos közgazdászban, szamizdatosban szerény, szimpatikus embert ismerhettem meg filmünk, a Szétszakadt Magyarország forgatása során. Visszaemlékezéseit a szamizdatos, lázadó időkről már korábban olvastam, ekkor tűnt fel, hogy sokakkal szemben nem festett hősies képet önmagáról, érzékletesen, de a túlzásoktól mentesen írta meg a mára legendássá nemesedett éveket. Ehhez tartozik, hogy írásai alapján még a politikai palettán sem tudnám egykönnyen elhelyezni, és nem ez azért van, mert nincs véleménye, hanem mert árnyalt, összetett gondolatai vannak. Tudom, hogy mi volt és maradt: antikommunista. Ő és társai talán megérdemelnék ezt a szép, a társadalom és az állam részéről talán nem is olyan költséges gesztust. Jakab Lajost 1990-ben a rendszerváltást követő Antall-kormány kultuszminisztere, Andrásfalvy Bertalan követte meg a magyar kormány nevében.
A vezető kép a nagymarosi vízlépcső ellen szervezett 1988 szeptemberi tüntetésen készült.
