Számok, könnyek, határok – 105 éve csonkították meg hazánkat
Ha azt kérik, hogy foglaljuk össze mit jelent számunkra a trianoni tragédia, a magyar ember nem tud racionálisan gondolkodni, nem tudjuk érzelem mentesen leírni azt a sorscsapást, ami 105 éve érte nemzetünket. Nincsenek szavak, csak könnyek, de mégis vannak számok, vannak objektív tények, amiken keresztül azok is megérthetik mekkora sérelmet szenvedtünk, akik nem érintettek.
Lakosságunk és országunk területének kétharmadát vették el tőlünk a Trianonban ránk kényszerített "békével". Egy olyan bosszút kellett elszenvednünk, amire okot sem adtunk, áldozatai lettünk egy nagyhatalmi leszámolásnak. Most azonban vegyük pusztán a számokat, nézzük, hogyan csonkították meg a hazánkat, tették tönkre a magyarok életét határon innen, és immáron túl: a 320 ezer négyzetkilométer területű, húszmilliós országból 90 ezer négyzetkilométeres, hétmillió lakost számláló állammá vált. A Magyar Királyság termőföldjeinek 61 százaléka, a faállomány 88 százaléka, a vasúthálózat 62 százaléka, a kiépített utak 64 százaléka, az ipartelepek 55 százaléka, a hitel- és bankintézetek 67 százaléka a került a szomszédos országok birtokába.
A hangsúly a szomszédos országokon van. Az ellopott területeinkből ugyanis jutott még a háborúban szintén vesztes Ausztriának is. Ez a döntés tökéletes példája annak, hogy a békediktátum nem kizárólag arról szólt, hogy a győztesek megbüntessék a legyőzötteket, a békediktátum arról szólt, hogy megbüntessék a magyarokat. Elvették természeti kincseinket, elvették a már kiépített infrastruktúra jelentős részét. A vonatközlekedésünk máig nyögi Trianon következményeit, hiszen a gyűrűs vasúti hálózat nagy csomópontjait is elvesztettük, ennek "köszönhető", hogy új állomásokat kellett kiépíteni, teljesen újra koordinálni a vasúti forgalmat.
A kisemmizésünk után elvárták, hogy jóvátételt fizessünk, miközben amit nem vettek el a nagyhatalmak, azt elrabolták a betörő oláh, rác, tót martalócok. Nemzeti kincseinket, tartalékainkat, még a gyertyatartókat is azok lakásából, akik útjukba estek. Kifosztva álltunk a világ előtt, akik még többet követeltek tőlünk, önvédelemre képtelenül a Tanácsköztársaság diktatúrájába taszítva kellett volna megfelelnünk a követeléseknek.
Itt sem volt még vége. A háborúban kétmillió erős tettrekész férfit vesztettünk: 661 ezer hősi halott, 730 ezer sebesült, 730 ezer hadifogoly. Nem maradt, aki újjá építhette volna az országot. A megmaradtakat a trauma továbbterhelte, az összeomlás során százezrek lettek öngyilkosok, további százezrek menekültek külföldre, hogy kitörjenek a nyomorból. Ennek is megmaradtak a következményei. A magyar férfiak arányaiban még mindig gyakrabban lesznek öngyilkosok, az átlag életkor jelentősen alacsonyabb, mint a többi európai országban, és nem, nem azért, mert annyival rosszabb volna az életszínvonalunk, hanem a mentális csapás miatt, amit már több, mint száz éve mind magunkban hordozunk.
Mindezt soha, senki, semmilyen módon nem teheti helyre. generációkon keresztül, milliók életét nyomorította meg ez az egyetlen döntés. kaphatunk történelmi jóvátételt? Igen, még akár elvesztett területeinket is visszaadhatja az idő és a kedvező szerencse, ha nem mondunk le róluk mi magunk. De ez a seb még akkor sem gyógyul be.
Fotó: Magyarságkutató Intézet;
