Szenvedéstörténet három órában – Az ellenzék unalomig gyötörte két-háromezer hívét ünnepi rendezvényükön (Képgalériával)

Nehéz szavakba önteni, mit élt a stábunk a mai ellenzéki tüntetéssorozat alatt. A mérhetetlen unalmon a tébolyult tekintettel mászkáló aktivisták látványa sem segített; délután 5 óra környékén, amikor a Szabad sajtó útjára szervezett összellenzéki gigamegatüntetés még csak a felénél tartott, azt fontolgattuk, hogy a Dunába öljük magunkat. És akkor mit érezhettek azok az ellenzéki érzelmű polgártársaink, akik kitartóan látogatják az egyre hosszabb, egyúttal egyre kilátástalanabb tüntetéseket, amiken gyakorlatilag mindenki felszólal már, aki rendelkezik 50 követővel a Facebookon, tehát tényezőnek tekinthető. Míg a kormánypárti polgárok azzal letudták az ünnepet, hogy megnézték a huszárokat és meghallgatták Miniszterelnök Úr rövid beszédét, addig az ellenzékiek órákon keresztül hallgatták ugyanazt, különböző, többnyire teljesen ismeretlen szónokoktól. Hamarosan rövid videós összefoglalóval jelentkezünk az ellenzéki rendezvényről!

A végtelen ciklust Gyurcsány Ferenc nyitotta meg az Egyetem téren; beszédében két témára koncentrált. Az egyik a Kommunista kiáltvány modernizált változatának tekinthető: ennek során azt taglalta, hogy ha Európa népei összefognak, akkor végre ki lehet zsebelni a gazdagokat – nyilván nem magára és a szemlőhegyi villájára gondolt. Aztán rátért Orbán Viktorra, aki szerinte a Sátán, el akarja pusztítani a világot, miközben megsavanyítja a tejet a tehén tőgyében és elapasztja a kutak vizét, de ő, a Ferenc ezt meg fogja akadályozni, amennyiben mindenhol ellenállnak az emberek. A mintegy 500 főt számláló elkötelezett DK-s a beszéd végeztével a Szabad sajtó útjára indult, hogy ott ugyanezt a beszédet meghallgassa még minimum 20 felszólalótól.

Ferenc testvér indította a végtelen ciklust

Az összellenzéki óriástüntetésen a már mintegy 2500 főre hízott tömeg szabadon csemegézhetett a remekbe szabott beszédekből, amelyek mindegyike az Orbán Viktor rendszerével történő ellenállást járta körül. A szónokok “A” típusa a lázadás változatait sorolta: ellen lehet állni az utcán, a fedett buszmegállókban, a hidakon, de a hidak alatt is, valamint ellen lehet állni kockakövön és aszfaltcsíkon is. Ezeken túl még ellen lehet állni otthon, a munkahelyen, a tömegközlekedésen és a melegvizes medencében is. Továbbá azért kell ellenállni, hogy gyerekeinknek már jó legyen. És gyerekeink gyerekeinek, valamint gyerekeink gyerekeinek a gyerekeinek is jó legyen. Komótosan ügettek a végtelenbe. Ők voltak az Unalmas Elemérek. Aztán szerencsére jött a “B” típusú ellenzéki szónok, az Óriásölő Péter, aki mérgesen elmesélte, hogy Orbán téved, mert Orbán nincs tisztában azzal, hogy ő, a Péter egy mekkora hatalmas ember, és ő, a Péter nemsokára, ha összefognak mögötte (nem előtte és mellette), akkor meg is fegyelmezi majd az önkényurat. Még 2 óra sem telt el a tüntetésből. Vagyis a kínzásból…

Fotó: Horváth Péter Gyula

A vége még Budán…

Ja, majd elfelejtettük. Márki-Zay is felszólalt, valamit nyammogott, aminek se eleje, se vége nem volt. Aztán Dobrev Klára ismertette vicces egérhangon ugyanazt a beszédet, amit pár órával korábban férje, Ferenc is elmondott. Azt azért el kell ismerni, hogy Ferenc beszédével szemben Klára asszony beszédében legalább a mássalhangzók jó helyen voltak, az ő szájából nem fújta ki azokat a bonyolult betűtorlódásokat az a bizonyos Legoszél. És persze Hadházy Ákos is a színpadra lépett, aki bejelentette, hogy nemsokára nekivág a szokásos sétájának a Kunigundába. Hogy pontokat megy beolvasni, vagy vécére siet, az balladai homályban maradt.

Escape from Szabadsajtó

Ekkor léptünk a tüntetés harmadik órájába: még hátravolt pár tucat párt és aktivista, akik ott tobzódtak a művészbejárónál a sorukra várva; mi meg vágyakozóan tekintettünk a Duna felé. Végül egy rövid szerkesztőségi ülésen során döntöttünk: nem teszünk kárt magunkban, inkább (szégyenszemre) elmenekülünk.

Szerkesztőségi szemszögből

Ez annyira súlyos volt, hogy nemcsak az eseményen senyvedő kollégáink irányában kezdtük el a legnagyobb sajnálatot érezni, hanem a szerencsétlen ellenzéki szavazók iránt is, akiknek nem adatott meg az a lehetőség, hogy kívülről szemléljék az eseményeket és a humorba meneküljenek. Az agresszív segédcsapatok otthon maradtak – lehet, hogy már nem volt rájuk pénz. A kamera mindenfelé enervált arcokat mutatott, akik világosan érezték, hogy a szörnyű elnyomatás ma bizonyosan nem ér véget. Ez nem egy tüntető tömeg volt, ez egy csellengő tömeg volt, ami a hangosítás hatókörén belül próbált valami érdekeset, legalább egy ismerőst találni.

Ingerekkel túltűzdelt világunkban nagyon nehéz olyan szónokokat találni, akik az ellenzék jelenlegi mondanivaló-készletével képesek öt percig lekötni egy átlagos ellenzéki szavazót. Ez tulajdonképpen egy politikai szónokversenyhez állt a legközelebb, amelyen mind a húsz felszólaló ugyanazt a műsorszámot próbálta meg előadni, néhány apróbb változtatással. A sikertelen ellenzéki politikus szenvedései című monodráma nem egy eredeti mű, nincs is jól megírva, csak a legnagyobbak tudnák megtölteni némi művészi tartalommal. A legnagyobbak azonban nem szoktak ennyire sikertelen ellenzéki politikusok lenni, ezért nem járnak járási szintű tehetségkutató versenyekre.

Igazság szerint egyedül Bősz Anett árult valamennyi tehetséget a produkciója során, de az ő tehetsége már átütött azon a bizonyos tarkóra tett kezes-hasonfekvős fotón is. Manapság minden, általánosan nőnek tűnő nőnek örül az ember; Bősz Anett még a Kunhalmi-Bangó-Szél trió viselkedés-kulturális kontrasztja nélkül is egészen értelmezhetőnek tűnt, intonációja, mimikája nélkülözte azokat a manírokat, ami vidéki színházak statisztaszerepeiig repíti az ifjú tehetségeket. Őt az a gondolat teszi félelmetessé, hogy az emberben felmerül a rémisztő lehetőség: teljesen komolyan gondolja azokat a szörnyűségeket, amiket mond. Nincs új a nap alatt: mindannyian emlékszünk, akik éltünk akkoriban, a lelkes és szemrevaló KISZ-titkárlányra, aki még a nyolcvanas évek közepén is csillogó szemmel tudott lelkesedni a munkásmozgalomért. De azokban a boldog időkben ez a korszaka a húszas éveinek közepére mindenkinek elmúlt; akinek nem, arra mindenki gyanakodva tekintett, ugyanis ritka az akkora elnyomás, aminek forradalom a vége, ugyanis a tavasznak más funkciói vannak.