Tisztelet a hősöknek!  – Az aradi vértanúk nem hiábavaló áldozatára emlékezünk

Emlékezzünk az aradi vértanúkra és arra az áldozatra, amelyet értünk hoztak! Ha nincs őseink hősiessége és hazaszeretete, a kiegyezés korszaka sem következik el. Október 6. napjainkra nemcsak a magyar nemzet gyásznapja lett, de jóval több is annál: a hősiesség, a mindenek feletti nemzetszeretet, és a haza szabadságáért való áldozatvállalás örök mementója. Tisztelet a hősöknek! 

KOVÁCS ATTILA

Napra pontosan 171 éve, 1849. október 6-án végezték ki Aradon, a vár déli bástyájának lábánál a szabadságharc magyar hadseregének 13 honvédtábornokát. A „bresciai hiéna”, azaz Julius Haynau által levezényelt kivégzés-sorozat a magyar történelem egyik leggyászosabb eseménye. Emlékező írásunkkal az Aradon kivégzett hős mártírok előtt tisztelgünk.

Anyanyelv és szabadságszeretet

Alig négy évtizeddel azután, hogy II. József, a „kalapos király” nyelvrendeletében még a magyar nyelv használatát is ki akarta iktatni országunk lakói körében, olyan jelentős személyiségek léptek színre a magyar közéletben, akiknek tevékenysége még ma is példa lehet minden magyar számára. Széchenyi István és Kossuth Lajos, majd később Arany János, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Wesselényi Miklós, Deák Ferenc Vörösmarty Mihály és Vasvári Pál közéleti megjelenése nem csupán elindította a reformkort, de a magyarság újra kibontakozó és felszárnyaló szabadságszeretete alapvetően meg is változtatta országunk helyzetét. Jelentős folyamatok indultak el. 1844-től ismét anyanyelvünk lett a hivatalos nyelv, amely rendkívüli eredménynek számított. A történések azonban nem álltak meg itt: a magyarság szabadságigénye teljes függetlenséget akart, az elnyomók végleges lerázását tűzte zászlajára.

Mivel Kossuth 1848. március 3-án keltezett felirati javaslata „természetesen” ezúttal is elutasításra talált a bécsi udvar részéről, a Napnál is világosabban látszott, hogy a lényegi kérdésekben Bécs továbbra sem lesz hajlandó engedni. Visszaút innentől kezdve már nem volt. Március 15-én kitört a forradalom, amelynek elsöprő erejére jellemző, hogy a 12 pontban megfogalmazott követelések szinte mindegyike szerepelt az 1848. április 11-én ratifikált törvényekben. A magyarság nem egészen egy hónap alatt átlépett az ótestamentumból az újba, a korábban elméletben megfogalmazott szabadságeszméknek mindössze 27 nap alatt képes volt megteremteni a törvényi alapját is. Bécs feltétel nélkül kénytelen volt kapitulálni.

Nem engedhették el az éléskamrát

Azonban a Habsburgokat sem abból a fajtából faragták, akik csak úgy hagyják elveszni az aranytojást tojó tyúkot, vagyis a Habsburg Monarchia éléskamrájának számító Magyarországot. Kapóra jött nekik a monarchián belül élő nemzetiségek öntudatra ébredése, amelyeket sikerült a magyarok ellen hangolni. Ennek számos tragédiája lett Erdélyben és a Délvidéken is. Emellett – kihasználva, hogy önálló magyar hadsereg még gyerekcipőben járt – a hadseregüket is megindították ellenünk. Mivel jelentős sikereket így sem értek el, megtörni a szabadságtörekvéseket pláne nem sikerült, a helyzetbe belebukott V. Ferdinánd, osztrák császár. Helyére a mindössze 18 éves I. Ferenc József ült, akit 1848. december 2-án koronáztak császárrá. Első nagy feladata a magyar szabadságharc leverése és a Habsburg Monarchia egységének helyreállítása lett.

Paradox módon egy dicsőséges győzelmi sorozatnak köszönhettük a későbbi tragédiánkat, ugyanis a magyar hadsereg hatalmas hadi sikere láttán szánta el magát az ifjú császár, hogy döntő lépést tegyen. Történt ugyanis, hogy 1849 áprilisában páratlan győzelmi sorozatot aratott a magyar honvédsereg. A tavaszi hadjárat nagyszerű sikerei egyértelművé tették mindenki számára, hogy nemzetünk képes lesz kivívni függetlenségét és elérni céljait. A Habsburgok is érezték, hogy a létszámában egyenlő erők küzdelme – a császári és a magyar oldalon is körülbelül 170 ezer katona nézett egymással farkasszemet – véglegesen a magyarok részére látszik eldőlni. Nem csupán azért, mert a magyar fél volt az, amely a hazája szabadságáért küzdött, és ez jelentős lelkierőt is adott számára a harchoz, de azért is, mert a Habsburg seregben nagyon sok magyar származású tiszt és közkatona is harcolt, akik, ha formálisan nem is szegték meg a császárra tett esküjüket, korántsem biztos, hogy teljes szívvel harcoltak saját népük, saját szívbéli hazájuk ellen.

A magyarok mellett a lengyeleket is elnyomták

Mindezek a tények lépésre sarkallták I. Ferenc Józsefet is. Még alig halkult el a tavaszi hadjárat csatazaja, amikor az orosz cárhoz fordult katonai segítségért. I. Miklós cár nem is vonakodott segítséget nyújtani. Ennek nemcsak az 1833-ban megkötött egyezség volt az oka, amelyben kölcsönös segítséget ígért egymásnak katonailag az Osztrák Monarchia és az cári Oroszország. Az orosz uralkodó segítségének fajsúlyos belpolitikai oka is volt. Tudni kell, hogy a cári Oroszországban ekkor több millió lengyel élt, akiknek sorsa hasonló volt a magyarokéhoz. Nem létezett önálló országuk, hiszen a lengyelség ekkor részben az Orosz Birodalom, részben a Porosz Királyság, részben pedig a Habsburg Monarchia igáját nyögte.

Mivel azonban a lengyel és a magyar nép mindig is rokonszenvezett egymással, így nem meglepő, hogy a magyar honvédsereg soraiban igen sok lengyel katona is harcolt. I. Miklós tisztában volt azzal, hogy ha a magyar függetlenségi törekvések sikerrel járnak, akkor az katalizátora lehet a lengyelek felkelésének is, amely az esetlegesen létrejött önálló Magyar Királyság részéről biztosan támogatást kap majd.

Ezt minden eszközzel meg kellett akadályoznia. Az orosz cár bejelentette, hogy az általa idevezényelt, közel 200 ezer katona orosz tábornokok vezetése alatt fog harcolni. Az orosz cár ezzel két legyet ütött egy csapásra. Nem csupán az esetleges lengyel szabadságtörekvéseknek küldött világos üzenetet, de az Osztrák Császárságot is a lekötelezettjévé tette.

Görgeynek nem volt választása

Így ért össze I. Ferenc József és I. Miklós gyalázatos érdeke, ami a magyar szabadságharc leveréséhez és az aradi tragédiához vezetett. Ezzel a hatalmas túlerővel már nem lehetett mit kezdeni. Nyár közepére a magyar seregek egyre kilátástalanabb helyzetbe kerültek. A hadszíntéren ez kiváltképp érzékelhető volt, így Görgey Artúrnak nem maradt már választása, mint letenni a fegyvert. 1849. augusztus 13-án adta meg magát a magyar haderő a világosi síkon.

A kapituláció mikéntje is jelzésértékű volt, ugyanis Görgeyék tudatosan törekedtek arra, hogy az oroszok előtt adják meg magukat, ne pedig az osztrákok előtt, ezzel is érzékeltetve, hogy bennünket nem az osztrákok győztek le. Más kérdés, hogy az oroszok nem közölték honfitársainkkal annak az osztrák döntésnek a létét, amelyről pedig ők is tudtak, s amely kilátásba helyezte a kemény megtorlás lehetőségét, még az önkéntes harcbeszüntetés esetén is.

Ez a vérszomjas bosszú végül valóra is vált, ez volt a császári udvar válasza a magyarok fegyverletételére. I. Ferenc József Magyarországra vezényelte a „bresciai hiénát”, azaz Julius Haynaut, aki arról kapta sokatmondó ragadványnevét, hogy alig fél évvel korábban bestiális kegyetlenséggel fojtotta vérbe a bresciai felkelést. Feladata itt is hasonló volt: kegyetlen terrorral leszámolni a szabadságharc hőseivel, a hangadókkal, azokkal, akik személyükben és emberi kvalitásaikban a legveszélyesebbek lehetnek a Habsburgokra.

Elképesztően kegyetlen megtorlás

Október 6-a volt a megtorlás legvéresebb, legembertelenebb napja. Budán kivégezték Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt, Aradon pedig – a vár déli bástyája lábánál – a szabadságharc tizenhárom tábornokát, név szerint: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Pöltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt.

Fontos kiemelni, hogy nem csupán az aradi kivégzettek száradnak Haynau és pribékjei lelkén. A már augusztus végén elkezdődő, és még 1850-ben is zajló megtorlások során több mint száz ember életét oltották ki, közöttük Kazinczy Lajost honvédezredes, Ormai Norbert honvédezredes, Hruby Gyula honvédőrnagy és Lenkey János honvéd vezérőrnagy életét is. Akiknek az életét meghagyták, azokét is igyekeztek pokollá tenni.

Sokakat zártak híres várbörtöneikbe. Közülük a magas rangú egykori honvédtiszteket lefokozták, a császáriak ellen szolgáló honvédeket pedig közlegényként az osztrák hadseregbe sorozták, ahol megalázó beosztásaikban éveket töltöttek, tudatosan a hazájuktól távolra vezényelve. Sokan közülük inkább elbujdostak, vagy a kényszerű emigrációt választották.

A magyar szabadságharc ugyan vereséggel zárult, de a nemzet áldozata nem volt hiábavaló. Egyrészt sokadszorra nyert bizonyságot az a tény, hogy a magyarságnak van egy elképesztő képessége, amely még a vér szerint nem magyarokat is képes a magyar ügy mellé állítani. Nemcsak a szabadságharc hős és mártír tábornokainak egy része a jó példa erre, de a korábbi korokból Kapisztrán János, Dugovics Titusz vagy éppen Zrínyi Miklós is.

Emellett az is hamar egyértelművé vált, hogy a nemzet a lelkében soha nem hódolt be legyőzőinek. Már az 1850-es évek elején szervezkedés indult Somogyban, Noszlopy Gáspár vezetésével, ám ezt a Habsburgok besúgói hamar leleplezték, szervezőit pedig kivégezték. Később a passzív ellenállást választották véreink.

Ennek, valamint a 1860-as évek közepére jelentősen átalakuló európai erőviszonyoknak köszönhetően az osztrákok számára nem volt más választás, mint kiegyezni a magyarsággal és nem egész húsz évvel a szabadságharc leverése és brutális megtorlása után megadni mindazon kiváltságok nagy részét, melyekért 1848/49-ben oly sokan áldozták fel szabadságukat, életüket.

Október 6-a napjainkra nemcsak a magyar nemzet gyásznapja lett, de jóval több is annál: a hősiesség, a mindenek feletti nemzetszeretet, és a haza szabadságáért való áldozatvállalás örök mementója. Tisztelet a hősöknek!

Fotó: huszadikszazad.hu