Történelemhamisítók

Nem tudom, hogy mennyire hamisítják más országok történelmét, de nekünk az utóbbi nyolcvan évben jócskán kijutott belőle. Miért fontos ez a kérdés? Azért mert egy nép eredetének, hagyományainak, ős- és újkori történetének megmásítása, átírása komoly gondot okoz az önismeretben, az identitástudatban. A legnagyobb hamisítók egyértelműen a magyar kommunista, marxista történetírók voltak, akik szemrebbenés nélkül magukat magyar történészeknek nevezik.

Iszonyú károkat okoztak évtizedek alatt ezek az áltörténészek az egymás után következő generációink történelemszemléletében, így hazugságaik, átírásaik máig éreztetik hatásukat. Ilyen zavart okoztak a tudományban és a fejekben a hun-magyar rokonság tényének megkérdőjelezése, a kettős vagy akár többszöri honfoglalás valóság alapja, az Árpád-házi királyok döntő szerepe az államalkotásban, az Anjouk (Károly Róbert, Nagy Lajos) jelentős országépítése ügyében.

A történelemírást leszűkítették a földesurak és jobbágyok, azaz az uralkodó osztály és az elnyomottak ellentéteire, mindezt marxista alapon, miközben nem vették figyelembe az európai történelmet – ott ugyanez volt-, amikor Magyarországon a Hunyadiak, János és Mátyás honvédő harcai zajlottak a török és a Habsburgok ellen, nem beszélve a reneszánsz állam megteremtéséről, majd a szüntelen végvári harcokról az oszmán birodalom ellen és a folyamatos szabadságharcok létezése éppen a magyar uralkodóosztály, az ő szóhasználatukkal élve a földesurak, a nemesek önzetlenségén, hazaszeretetükön múlott. Ezek a hölgyek és urak ,,történészként”, sőt idegen állampolgárként – többségük szovjet állampolgársággal rendelkezett – totálisan átírták, meghamisították újkori történelmünket az 1919-es Véres Kommüntől, a Horthy-rendszeren át, az 1945-től-1990-ig tartó szovjet megszállás alatti időszakig.

De nézzük a történelemhamisítókat. Kezdjük azzal, hogy elvették államalapító, államépítő királyaink ,,Szent” előnevét, ami jogosan megillette őket, hiszen maga a római szentszék, a pápa hitelesítette. Így Szent Istvánt, államunk alapítóját egyszerűen István királynak nevezték a történetírásban, a bolsevista Rákosi- és a Kádár-korszakban. De ez történt Szent Imrével, Szent Lászlóval, Szent Margittal, Szent Erzsébettel. Ők csak per Imre, László, Margit vagy Erzsébet lehettek. Micsoda hamisítás volt ez! Nagy Lajos királyunk, amikor nagyszerű haditetteivel a Történelmi Magyarország területét megsokszorozta – három tenger mosta hazánkat -, a kommunista történetírók lefokozták, I. Lajosnak.

Semmibe vették a legendáriumunkat, krónikáinkat a hun-magyar eredetről, az őstörténeti kutatásokat, amit régészeti leletek is bizonyítottak. Elhallgatták Árpád fejedelmünk győztes pozsonyi csatáját, nehogy a magyarok büszkék legyenek csak egy percre is a dicsőséges haditetteikre. Ezek a marxista történészek az oktatásban, az általános iskolától az egyetemekig a diákokba sulykolták, hogy a magyaroknak csak vesztes csatáik voltak. Mi soha nem győztünk.

Budapest, 2002. december 1. Ünnepi fogadást tartottak Románia nemzeti ünnepe tiszteletére a budapesti Kempinski szállodában. A rendezvényen részt vett Adrian Nastase román és Medgyessy Péter magyar kormányfő, Göncz Árpád volt köztársasági elnök, Kovács László magyar külügyminiszter és Habsburg György. Az épület előtt mintegy 120-fõs tüntető tömeg gyűlt össze, hogy tiltakozzon Adrian Nastase és Medgyessy Péter találkozója ellen. A tömeget a Készenléti Rendõrség egysége kiszorította a szálloda elõtti játszótérrõl. A rendőrök egy embert kiemeltek a tömegbõl. A képen balról: Verestoy Attila, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség (RMDSZ) parlamenti képviselőcsoportjának vezetője, Adrian Nastase, Medgyessy Péter, Kovács László, Göncz Árpád és Bársony András, a magyar Külügyminisztérium politikai államtitkára áll.
MTI Fotó: Soós Lajos

Csodálkozunk, hogy Kovács László egykori külügyminiszter és a Magyar Szocialista Párt elnöke kifejezte nyilvánosan, szembe köpve a magyarokat, hogy merjünk kicsik lenni!? Nehogy már merjünk arról is álmodni, hogy a magyarok is fontos szerepet tölthetnek be, akár Európában vagy a világban.

Aztán évtizedekig nem beszélhettünk a gyalázatos Trianonról, Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja és Burgenland elrablásáról. Mondván, nehogy megsértsük szocialista vagy más szomszédaink érzékenységét. Persze ebben az is benne volt, hogy nehogy felidézzük több mint ezeréves történelmünket, hagyományainkat, dicső nagyjainkat, múltunkat, mert akkor büszkék lehetünk olyan városainkra, mint például Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Brassó, Nagyenyed, Pozsony, Kassa, Lőcse, Munkács, Ungvár, Nagyvárad, Újvidék, Nándorfehérvár, Szabadka, Fiume vagy Kismarton. Igen, nem akarták, hogy önmagunkra ismerjünk, hogy erősödjön az identitástudatunk. S ezt a balliberális oldal máig pártolja.

De nézzünk néhány olyan történészt, akiket mai szóval akár politikai aktivistának is nevezhetünk. Itt van például Andics Erzsébet (1902-1986) szovjet–magyar történész, kommunista politikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1949-től 1958-ig a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Berei Andor felesége, Farkas Vladimir anyósa, Karikás Frigyes sógornője. Ezt a Wikipédia írta. Milyen érdekes. Olyan ember foglalkozott a magyar történelemmel, aki szovjet állampolgár volt, hiszen részt vett a Tanácsköztársaságban és a proletárdiktatúra bukása után a Szovjetunióba emigrált. Milyen finom szóhasználat. Nem disszidált, hanem emigrált. Ugyanis csak azokat lehetett disszidensnek nevezni, akik egy kommunista országból szöktek meg. Azért az alma nem esik messze a fájától, számítanak a gyökerek. Andics Erzsébet Farkas Vladimir anyósa. Azé az ÁVH-s, körömletépő, máj- és veseverő alezredesnek az anyósa, akinek az apja Farkas Mihály honvédelmi miniszter volt, a hírhedt Rákosi-féle négyes fogat egyik tagja. Karikás Frigyes az 1919-es Véres Kommün politikai biztosa volt, elvette feleségül Andics Margitot, a történész testvérét. Ki tudja miért kellett elmenekülnie Karikásnak a Szovjetunióba? Kommunista hűségéért Sztálin elvtárs 1938 őszén kivégeztette.

Budapest, 1956. március 31. Andics Erzsébet, a MDP KV (Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőség) Kulturális Osztályának vezetője köszönti a Magyar Filmgyártó Vállalat dolgozóit azon az ünnepségen, melyet abból az alkalomból rendeztek, hogy a vállalatot kitüntették a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével. Mellette Bányász István (b), a vállalat igazgatója ül.
MTI Fotó: Keleti Éva

Most komolyan. Andics Erzsébet, aki 1918-tól a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapítója, tagja, Rákosi Mátyás hűséges kiszolgálója, évtizedekig a Szovjetunióban élt, soha nem mondott le a szovjet állampolgárságáról, az 1956-os forradalom- és szabadságharc elől újra ,,emigrált” férjével, Berei Andor kommunista közgazdásszal Magyarországról, annak milyen viszonya van a magyarsághoz, a magyar történelemhez? Munkája közül csak néhányat említek, ami önmagáért beszél. Megírja a Magyar Kommunista Párt nemzeti párt címmel egyik tanulmányát. Tudjuk, ismerjük, tapasztaltuk, hogy a magyar kommunisták soha nem voltak nemzetiek, gyűlölték Magyarországot, mindent, ami magyar. Andics Erzsébet moszkovita történész volt.

Andicsék hasonló gondolkodású társaival kiűzték az egyetemről, az akadémiáról a népi-nemzeti gondolkodású történészeket, tudósokat. Például Mályusz Elemért, a magyar középkor kutatás legjelentősebb alakját a kommunisták elsőként rúgták ki az egyetemről, nem publikálhatott. Hóman Bálint és Szekfű Gyula kitűnő történészek nevét, az ötkötetes Magyar Történet könyv alkotóit még fű alatt sem lehetett megemlíteni, nemhogy idézni a műveikből. Számtalan nagy tudós, történész járt így, akiket nemzeti gondolkodásuk miatt zártak ki a Magyar Tudományos Akadémiából vagy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, később az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem karaiból. László Gyula történész, régész professzort, a Kettős honfoglalás alkotóját félre tették. Én még hallgathattam az előadásait, de szilenciumra volt ítélve.

Nos ezek a kommunisták voltak nemzetiek? Ezt ma sem mondhatják el magukról.

A Rákosi -Kádár korszak másik nagy kedveltje Molnár Erik volt. Ő is inkább politikai funkciókat töltött be, átírta a magyar történelem bizonyos korszakait, mintsem a valódi, dokumentálható történetírásnak volt a híve. Néhány adat:

Molnár Erik 1948 és 1956 között a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségében is tevékenykedett. 1950. július 17-én – a már korábban letartóztatott – Ries Istvánt követte az igazságügy-miniszteri székben. 1952. november 14-én ismét külügyminiszter lett. 1953 júliusától 1954 októberéig a Legfelsőbb Bíróság elnökeként, majd igazságügy-miniszterként részt vett a koncepciós perek felülvizsgálatában, az elítéltek rehabilitációjában. A Rajk-per kapcsán Kádár Jánost is kihallgatta.

Budapest, 1948. július 14. Molnár Erik külügyminiszter, Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, Dinnyés Lajos miniszterelnök, Rónai Sándor kereskedelmi- és szövetkezeti miniszter, Szakasits Árpád iparügyi miniszter és Kozovszki budapesti bolgár követ (b-j), a bolgár-magyar barátsági, együttműködési szerződés aláírására Szófiába utazó küldöttség tagjai a Keleti pályaudvaron.
MTI Fotó/Magyar Fotó: Bartos Gyula

Ez Molnár Erik másik ,,történészi” pályája. Azért ennek a politikus történésznek is érdekes az életútja. Ries István szociáldemokrata igazságügy-minisztert követte a székben, annak a Ries Istvánnak, akit Péter Gáborék ávós pribékjei szabályszerűen agyonvertek. Szegény Ries nem tudta, hogy hiába szolgálta ki szocdemként a komcsikat, hiába vett részt a Rajk László-féle kirakat perben, a tábornokok kivégzésében, Ries Istvánt sem kímélték meg. De hát ez is történelem volt, Molnár Erik ,,történész” ezt sem írta meg. Ahogy nem írta meg, hogy miként hallgatta ki Kádár Jánost a Rajk-féle perben. Részt vett-e a köröm letépésben? Igaz, Kádár örökre megtanulta a leckét. Tudta hogyan kell cserben hagyni az 1956-os forradalmat. Ezután már nem őt hallgatták ki, hanem ő hallgattatott el tízezreket. Molnár Erik ezt sem írta meg.

Aztán Molnár is átírt a magyar történelemből egy-két dolgot. A magyar őstörténetet marxista módon közelítette meg. Szentmiklósy Lajos néven közölt Magyar őstörténet című munkája, a téma első marxista szintézisének számított, mely tévedései és pontatlanságai ellenére évtizedekig éreztette a hatását. Egyik tévedése, hogy az 1853-elhunyt Matthias Alexander Castrénhez hasonlóan a Szajánok vidékére helyezte a finnugor őshazát. Molnár Erik a magyarok honfoglalás előtti társadalmát kommunisztikus pásztortársadalomként láttatta. A szerző nomadizmussal kapcsolatos felfogása szerint a honfoglaló magyarok szabad pásztorok lehettek, míg a magyar kalandozások a „pásztortársadalom válságával” voltak magyarázhatóak. Molnár néhány nézete – miszerint a nomadizmus mint gazdasági alap határozta meg a felépítményt (és hozta létre azt a politikai berendezkedést, mely „nomád feudalizmus” vagy „nomádállam” néven volt jelen a magyar historiográfiában), minden honfoglaló férfi katona is lehetett egyben, továbbá a magyar államalapításban szláv hatások mutatkozhattak – egészen a legutóbbi időkig jelen volt (s részben ma is jelen van) a történettudományban. A probléma ebben az írásban is ugyanaz: az összehasonlító történet- és régészeti kutatást elkerülte, egyfajta okkultizmussal közelítette meg a magyarság számára e fontos témát, az őstörténetet.

Budapest, 1968. április 18. Mód Aladár történész beszél a Hazafias Népfront Országos Tanácsa IV. kongresszusának második napján az Építők Rózsa Ferenc Művelõdési Házában. Az emelvényen (középen) Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára.
MTI Fotó: Vigovszki Ferenc

Aztán itt van Mód Aladár a kommunista történész. Őt is elragadta a marxista hév, ami hamis következtetésekbe torkollott. Tudományos, történészi és filozófiai munkássága keretében foglalkozott az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc értékelésével újszerű megvilágításba helyezve a kérdéskört. Tanulmányozta Marx és a magyar történelem kapcsolatát. Ezek az erőltetett összefüggések keresése tévútra vitték Mód Aladárt is. Ez a kommunista történetírásnak a gyermekbetegsége volt, hogy minden áron összefüggést kerestek az 1848-49-es szabadságharc és a marxi elméletek között. Sőt, Marx a Kommunizmus kísértete járja be Európát kiáltványát ráhúzták a mi forradalmunkra. Miközben semmi köze nem volt Kossuthéknak, Széchenyiéknek, Petőfiéknek – sorolhatnám tovább – a kommunizmushoz.

Nem véletlen, hogy a kor marxista történészei erőszakoltan akarták összehozni a három tavaszt: az 1849-49-es forradalmat és szabadságharcot, az 1919-es Tanácsköztársaságot és az 1945. április 4-ei felszabadulást. Röviden: az 1948-49, Magyarország függetlenségi harca volt az elnyomók, a Habsburgok és a cári birodalom ellen. Mellesleg a polgári átalakulás nyitánya is volt egyben. A Tanácsköztársaság nem forradalom volt, hanem egy leninista kisebbség lázadása, gyilkosság sorozata külföldi pénzek bevonásával, idegen érdekekért. Cél: Magyarország önállóságának megsemmisítése. Ami 1945 után történt, az nem felszabadulás volt, hanem szovjet katonai megszállás. Függetlenségünk újabb 45 évre megszünt. A magyarság számára ez a három tavasz összevetése sértő és megalázó. Aki ennek a magyarázatába bele állt, az nem volt történész, hanem a dollár- s rubel világ alkalmazottja.

De volt olyan kurzus történész, aki megírta a fehér terror szörnyűségeit, de egy szót sem írt a vörös terrorról. Helyette megírta Dr. Váry Albert koronaügyész-helyettes 1922-ben, A vörös uralom áldozatai Magyarországon címmel a tényeket. Szamuely Tiborék, Kun Béláék, Pogány Józsefék, Lukács Györgyék… a fellelhető adatok szerint 133 nap alatt 590 ártatlan embert gyilkoltak meg, ebben nincsenek benne az öngyilkosságba menekülők, vagy a börtönben elszenvedett verések utáni elhalálozottak száma. A történelemhamisítás legszembetűnőbb példája, amikor az egyik Kádár-kori történész a Horthy-korszakot fasisztának minősíti. Ebből a sorból nem hagyhatom ki Révai Józsefet.

Bár nem volt történész, mégis ideológiája ( aztán Aczél György követte) meghatározta a magyar történészi-, irodalmi,-művészeti irányvonalat. 1948-tól 1953-ig ő volt a magyar kulturális élet teljhatalmú irányítója. Nevéhez fűződik a szocialista realizmus elveinek kidolgozása, elsőbbségének meghirdetése és könyörtelen érvényre juttatása. Nem nyugodott az ötvenhatos forradalom leverése után sem. Révai a minél könyörtelenebb megtorlásért szállt síkra, elutasította az ideológiai megújulást, valamint mentegette a régi pártvezetést és irányvonalat, reménykedve Rákosi és Gerő visszatérésében. S ez vonatkozott az egész magyar történelem írásra is.

Persze voltak jó, becsületes történészek is, akik nem álltak be a sorba, nem adták el magukat. Ilyen volt például Szabad György egyetemi tanár – nála írtam a szakdolgozatomat -, az 1848-49-es forradalom- és szabadságharc legfelkészültebb szakértője, Kossuth Lajos munkásságának kutatója. Nem véletlenül volt az 1990-es rendszerváltás első szabad parlamentjének az elnöke. De az ELTE történelem szakán számos tanárom a politikai nyomás ellenére sem adta fel elveit, a történeti hűséget és nem nyúlt a történelem hamisításhoz. Ilyenek voltak a többi között Kardos József professzor, a középkor és a Szent Korona-tan kiváló kutatója, Pölöskei Ferenc professzor, a szegényparaszti mozgalmak hiteles ábrázolója, avagy Komoróczy Géza professzor, az ókortudomány művelője.

A magyar történész társadalomról tehát nem szeretnék általánosan ítélkezni. Sajnos azonban ma is vannak néhányan, akik elfeledkeznek a hivatásukról és politikusi színtérre lépnek. Sőt legutóbb néhány történész, Sulyok Tamás új köztársasági elnök édesapját nemes egyszerűséggel lenácizták. Történészkutatási alaposságuk hasonlít a dollárbaloldal kurzus újságíróinak munkájához. Amelynek lényege a csúsztatás, a pontatlanság, a felületesség. Ezek után lehet-e hinni történészi munkájuk hitelességében?

Karsai Elek (Putnok, 1922. júl. 14. – Bp., 1986. máj. 23.): történész, levéltáros. Az Orsz. Rabbiképző Intézetben, majd a bp.-t tudományegy.-en filozófiát, szociológiát és pszichológiát tanult. 1947-ben szociológiából szerzett bölcsészdoktori oklevelet. 1947-49-ben a bp.-i tudományegy. társadalomtudományi intézetének tanársegéde. 1950-től a Magy. Orsz. Levéltár levéltárosa, majd főlevéltárosa, 1974-től a SZOT Központi Levéltárának ig.-ja. Fő kutatási területe a két világháború közötti Mo., s főként a II. világháború időszakának története. 1965-ben SZOT-díjat kapott. – F. m. Gyermekmunka a gyáriparban a kapitalizmus kialakulásától az első világháború kezdetéig (Bp., 1947); A szocializmus útján a magyar nép szabadságáért (Bp., 1947); A fehér terror (Pamlényi Ervinnel, Bp., 1951); Az ellenforradalom hatalomra jutása és rémuralma Magyarországon 1919-1921 (összeáll., társszerk. Kubitsch Imrével és Pamlényi Ervinnel, Bp., 1953); A magyar nép története, 2., 1849-1945 (Almási Jánossal és Pamlényi Ervinnel, Bp., 1954); A fasiszta rendszer kiépítése és a népnyomor Magyarországon 1921

Vezető kép: Budapest, 1950. december 20. Révai József, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkár-helyettese beszédet mond a Magyar-Szovjet Társaság kongresszusán a Parlamentben. Magyar Fotó