Rabként tartották fogva Svéd Sándor operaénekest Magyarországon az ötvenes években, s ez még akkor is igaz, ha jólétben élt. Hiába akart visszatérni New Yorkba, a hatalom és az államvédelem mindent elkövetett, hogy megakadályozza ebben. Kulcsszerepet kapott „Czeglédy” ügynök, akit barátjának hitt a művész, ezért minden titkát megosztotta vele. A jelentésekben (és így cikkünkben) egy sor ismert művész neve is előkerül, köztük a Svéd által – meg nem erősített módon – ÁVH-snak titulált Melis Györgyé.
MEZŐ GÁBOR – Hamvas Intézet
Előző cikkünkben bemutattuk az Operaház (egyik) ügynökének, „Czeglédy”-nek az emlékiratát. „Czeglédy” korrepetitorként és karmesterként dolgozott az Operában, meggyőzödéses ügynökként (majd titkos munkatársként) „hazafias alapon” jelentett. Emlékiratából láthattuk, hogy hivatásként tekintett a besúgásra, ezzel segítette a rendszert. Czeglédy némi rákereséssel könnyen kikövetkeztethető személyét – beszervezési dosszié híján – az irányadó joggyakorlat miatt továbbra sem fedjük fel, jelentéseit Svéd Sándor világhírű operaénekes egyik megfigyelési dossziéjában (O-8762/1) fedeztük fel. A dokumentumok alapján ezúttal egy esztendeig követhetjük Svéd Sándor és „Czeglédy” kapcsolatát, az operaénekes barátjának hitte az ügynököt, akivel mindent megosztott. „Disszidálási” (emigrálási) terveit, félelmeit, amerikai és angol kapcsolatait. (Svéd Sándor megfigyeléséről elsőként Bächer Iván írt irodalmi igényű publicisztikákat a Népszabadságban Az éneklő fogoly címmel. A nyolcrészes sorozatból csak három található meg a Nol.hu oldalán: itt, itt és itt).
Hazalátogatott, de csapdába esett
Svéd Sándor világhírű művészként látogatott Magyarországra 1947-ben (1940 és 1950 között a Metropolitanben énekelt, de többször fellépett a milánói Scalában is), ezután azt hitte, hogy 1950-ben is csak „látogatást” tesz. Nem így történt, bár felesége, háza és „másik élete” az Egyesült Államokban várták, őt már nem engedték vissza. Történetünk idején (1952-ben) tombolt Magyarországon a diktatúra, javában zajlottak a kitelepítések, a Rákosi-kultusz ekkor érte el tetőpontját. A jelentésekben is említett Robin Hankey nagykövet így írta le a nyomasztó legkört: „A szovjet rendszer bevezetése Magyarországon jóval előbbre haladt, mint azt valaha feltételeztem. Budapest még mindig szép, európai város, de amit ma itt látok az annak csak a halovány árnyéka… Kétlem, hogy valaha is jártam volna még egy ilyen helyen, ahol mindenki annyira ideges, és depressziós.”
Farkas Mihály és Rákosi Mátyás a tatai olimpiai táborban / Fotó: Fortepan.hu
Svéd Sándor az átlagemberekhez képest elképesztően jól élt, s bár nem számított a rendszer barátjának, kemény megtorlástól talán nem kellett tartania. Túlságosan híres, túlságosan ismert volt. Nem is akarták elengedni. Nem tudjuk, „Czeglédy” mikor férkőzött Svéd bizalmába, az első 1952-es jelentés már szinte baráti kapcsolatról árulkodik: „Czeglédy” jelenti: „1952 január hó 5-én d. e. fél 12-kor meglátogattam Svéd Sándort, Bp. Lenke (valójában Lepke – a szerk.) u 3. sz. alatti lakásán. Svéd elmondotta, hogy betársult az amerikai „Columbia” hangversenyrendező vállatba. Érdeklődésre elmondta, hogy a társulást New Yorkban élő felesége hozta létre, akivel állandó levelezésben van. Neki ugyanis sok megtakaritott pénze van az USA-ban – ezt most felesége kezeli, igen ügyesen. – Persze tette hozzá, hogy ott pénze van – azt idehaza titokban tartja. Az „érthető” levelezés ezen ügyekben nagy gondot okoz neki, mondotta – mert Budapesten úgy a levelezését, mint telefonját figyelik.
Nagyon jóban van Henry (valójában Robin Hankey – a szerk.) angol követtel és többször szokott ottani követségi estélyen megjelenni. Az uj amerikai követségnél eddig – mint mondotta – mindössze egyszer tett látogatást és a követ igen szimpatikus benyomást gyakorolt rá. Svéd megkérdezte az amerikai követet (Christian Magelssen Ravndal – a szerk.), hogy nem volna-e lehetséges, mégis, hogy az amerikai állampolgárságot megkapva, kijuthasson az országból. A követ azt felelte, hogy nem lehetséges, mert ha amerikai állampolgárságot meg is kapja, a Magyar Államnak joga van őt visszatartani – miután az USA, és Magyarország közt ilyen nemü egyezmény nem történt. Igaz tehát Révai elvtárs kijelentése, melyet a Kosshut-dijj (így – a szerk.) kiosztásakor tett rám – mondotta Svéd, hogy „engemet itt tőrbe csaltak, és ahogyan aranyat, vagy más mükincset nem engednek ki az országból – ugy nem engednek engemet sem” Ebben a kérdésben különösen Tóth Aladárra (zenetörténész, 1946-tól az Operaház igazgatója – a szerk.) haragszik, aki a közvetitő szerepét vitte és rábeszélte, hogy hazajöjjön. A beszélgetés során még kijelentette, hogy végleg lemondott arról a szándékáról, hogy disszidáljon Magyarországról. „Ezt megteheti egy ismeretlen ember – de egy Svéd Sándor nem szökhet.” Különben is – mondta. – mikor Sopronban járt állandóan a nyomában voltak és figyelték”. (Jelentés Budapest, 1952. január 11).
„Egy Svéd Sándor nem szökhet” / Forrás: Flickr.com
Átengedte inasát az amerikai követségnek
A jelentésekből látjuk, hogy „Czeglédy” – akit emlékirata szerint 1952 februárján-márciusán szerveztek be – hetente egyszer ellátogatott Svéd Sándorhoz: „[…] beszélgetés közben elmondta, hogy inasát, akivel nagyon meg volt elégedve, az „amerikaiak” kérésére, átengedte nekik /: t. i. valamelyik követségi embernek : /ugyanis megérti, hogy az amerikaiaknak megbizható emberre van szükségük, ez pedig feltétlenül az. […] Elmesélte még, hogy személyesen ismeri Trumant, akinél többször énekelt a Fehér Házban. Trumant buta embernek tartja, aki a hatalom megszéditett, és egyáltalán nem tett rá szimpatikus benyomást”. (Jelentés Budapest, 1952 január 18). Svéd más források szerint is fellépett a Fehér Házban, a Zeneakadémia oldalán azt írják, hogy egyszer a „buta” elnök kísérte zongorán.
Truman, a zongorista / Fotó: Wikimedia.com
Svéd Sándor annyira megbízott „Czeglédy”-ben, hogy még az angol nagykövetnek is bemutatta. „F. hó 12.-én este 10 órakor a Városi színház mögött sétálva bemutatott Henri (Hankey – a szerk.) angol követnek, aki az előadást hallgatta és utána autóján elvitte Svéd Sándort. Az angol követ kijelentette, hogy nagyon szeret ő maga is zongorázni, mire Svéd azt mondta, hogy összejöhetnének egy kis zenélésre. A követ erre azt mondta, hogy nem hiszi, hogy ez számomra kellemes volna, hiszen azonnal megtudnák, hogy összejárunk, mert itt „még a falaknak is szeme és füle van”. Svéd azt ajánlotta, hogy semleges helyen kell összejönni.” (Jelentés Budapest, 1952. február 26.).
Tehetetlen járőrök sílécek nélkül
Különösen érdekes az a történet, amit Svéd egy osztrák diplomatától hallott. E szerint a magyarok síléceken jutottak Ausztriába: „Elmesélte, hogy előző napon az osztrák követhelyettessel volt együtt, akitől azt hallotta, hogy az elmult hetekben olyan nagy havazás volt Sopron környékén, hogy ennek a leple alatt naponta átlag 400 ember disszidált az osztrák határőrök jelentése szerint. Ez azért volt lehetséges, mert a magas hó belepte a drótakadályokat, az aknák pedig nem robbantak a hó alatt. A járöröknek meg nem volt skilécük, amin a disszidálók mentek”. (Jelentés Budapest, 1952 március 4).
Síléccel a szabadságba (képünk csak illusztráció) / Fotó: Fortepan.hu
Svéd Sándor március közepén arról mesélt, hogy az amerikai követségnél azt mondták, Melis György az ÁVH-t szolgálta: „Svéd elmondotta, hogy amerikai követségi barátai figyelmeztették arra, hogy Mellis György énekes az Á.V.H. Szolgálatában áll. Az amerikai követség eszén nem lehet tuljárni – folytatta Svéd. Olyan remek a kémszervezetük, hogy minden Á.V.H. Szolgálatában lévő egyént nyilvántartanak és a barátaikat figyelmeztetik. Ezt úgy tudják megcsinálni, hogy u. n. „contra spy” ellenkémeket tartanak. Ezek befurakodnak az Á.V.H. -ba és úgy tesznek, mintha az Á.V.H.-nak dolgoznának. Az amerikaiak adnak is nekik néhány lényegtelen adatot, ők viszont értékes adatokat kapnak ezektől, persze jó pénzért”. (Jelentés Budapest, 1952 március 18).
A jelentésre tollal annyit írtak: „Melis több izben részt vett AVH kulturrendezvenyeken”. A teljes képhez hozzátartozik, hogy Melis György operaénekes államvédelmi múltjára semmi bizonyíték sincsen. Lehetséges, hogy Svéd csak irigykedett az Opera másik elismert baritonjára vagy egyszerűen félretájékoztatták az amerikaiak.
Melis György és Peterdi Pál a rádióban / Fotó: Fortepan.hu
Péter Gábor figyelmét is felhívta magára
Ezekből a jelentésekből is látni, hogy Svéd Sándor méltán hívta fel magára az államvédelem figyelmét. Nem véletlen, hogy dossziéjában egymást követik az életrajzát, jellemző feldolgozó feljegyzések, összefoglalók. Az egyiket maga Péter Gábor (előbb az ÁVÓ, majd az ÁVH vezetője, mígnem 1953 elején őt is letartóztatták) írta alá: „1950.-ben jött ismét Magyarországra, s azóta itthon tartózkodik. Svédnek nem volt szándéka, hogy végleg itthon maradjon, feleségét kinthagyta Amerikában, azzal, hogy kb. 1 év mulva visszatér hozzá. Jelenleg is állandóan hangoztatja, hogy az ő „igazi hazája az USA” és ő „Amerikából, a jólét maximumából csöppent ide, a nyomor országába” – Magyarországra. Svéd minden igyekezetével azon van, hogy legális uton kijuthasson az országból – olvashatjuk. – Svéd Sándor élesen népidemokráciaellenes beállitottságu, a külföldi diplomáciai kapcsolataitól szerzett értesülései alapján, ismeretségi körében rémhireket terjeszt”.
Svéd Sándor körül szorult a hurok, „Czeglédy” nem elégedett meg a megfigyelésével és bizalmas beszélgetéseik kiteregetésével, ha lehetett a művész házvezetőnőjét is kifaggatta. Igaz, utóbbit sem kellett nagyon biztatni: „F. hó 3,-án déli 12 órakor beszélgettem Szólló Margittal, Svéd Sándor házvezetőnőjével a Gábor Áron és a Pasaréti ut sarkán lévő „Közért”-ben” […] Svédnek a fukarsága sulyos betegség, még önmagától is sajnálja a kosztot és minden szem cukorért külön kell könyörögni, amit a tésztába tesz. Ugyanakkor Svéd hálószobájában van egy vasláda, ahol többszázezer forint van, amit éjjelente számolgat”. (Jelentés Budapest, 1952 április 7.).
A következő jelentés szerint Svéd felesége látogatására gondolt, ugyanakkor – teljesen érthető – bizonytalan volt abban, vajon kiengednék-e? „Elmondotta, hogy feleségétől, Radó Magdától levelet kapott New-Yorkból, melyben értesiti, hogy szeretné Svédet Budapesten meglátogatni. Radó Magda teljes jogu amerikai állampolgárrá vált ez év januárban, ennek ellenére kétségtelen – mondta Svéd – hogy a magyar hatóságoktól meg tudná szerezni számára a beutazást, de kétségei vannak az iránt, hogy vajjon visszaengedik-e a feleségét? […] Ez ügyben már előző este Heucki (még mindig Hankey – a szerk.) követ tanácsát kérte […] Heicko (Hankey – a szerk.) követ még azt is elmesélte neki, hogy „értesülése szerint Sztalin elvtárs nagyon sulyosan beteg. Halála esetén utódja Molotov elvtárs lenne és ez nagy enyhülést okozna a világpolitikában”. (Jelentés Budapest, 1952 április 7. ). Hankeyék nem véletlenül várták Sztálin halálát, az kevesebb mint egy évvel később meg is történt.
Molotov, Sztálin, Vorosilov / Fotó: Wikipédia
„Czeglédy” segítségét kérte a disszidáláshoz
Hankey nagykövet végül lebeszélte Svédet felesége látogatásáról, hiszen amúgy is „élesedik a helyzet Magyarországon” (vesd össze: „A nemzetközi helyzet egyre fokozódik” – A tanú): „13-án este 9 órakor beszéltem Svéd Sándorral operai öltözőjében […] Hankey (végre sikerült helyesen leírnia Gárdos őrnagynak – a szerk.) teljességgel lebeszélte arról, hogy felesége New-Yorkból idejöjjön, mert nem engednék vissza és különben is élesedik a helyzet Magyarországon. A munkásosztály már nem birja ezt a hajszolt iramot és szabotázsok egész sora van jelen. Nem is olyan régen felgyujtották a volt Wolfner bőrgyárat amely le is égett és az esetből kifolyólag rengeteg munkást lefogtak. Figyelmeztette a követ Svédet, hogy vigyázzon, mit beszél a telefonba, mert április 4-én a Szovjetunió vette át a Magyar Postát és minden beszélgetést kihallgatnak”. […] Ezután megkért ha megtudok egy módot, hogy disszidálni lehet – persze kockázatmentesen – azt közöljem vele, ő ezért engemet honorálni fog – de szeretne kijutni, mielőtt háború lesz.” (Jelentés Budapest, 1952. április 19). A Wolfner (akkor már Táncsics) bőrgyár valóban teljesen leégett 1952-ben, az ügy hátteréről nem tudni többet. Azt viszont nehéz viszolygás nélkül olvasni, amikor Svéd Sándor éppen „Czeglédy”-től kér segítséget a disszidáláshoz.
A Táncsics bőrgyár leégése / Fotó: Vedelem.hu
„Czeglédy” következő jelentése szerint Svéd Sándor utolsó szalmaszálként a rettegett Péter Gábor segítségében bízott, azt hitte, ő elérheti, hogy megkapja útlevelét. Már a tervet is kitalálta, ha kimehet, négy hónapot minden évben itthon dolgozik: „[…] A Pasaréti uton az autóbuszmegállónál találkoztunk Gobbi Hilda szinésznővel, akit Svéd megkért, hogy miután Gobbi jól ismeri Péter Gábor elvtársat, járjon közben nála, hogy ő Péter Gábor elvtársnál egy „szomszédi látogatást” tehessen. Gobbi Hilda ezt megigérte azzal, hogy csak vasárnap /: 27.-én:/ tud a kérésnek eleget tenni. Ezután Gobbi elment és érdeklődésre elmondta Svéd, hogy utlevelet illetve kiutazást akar kérni Péter Gábor elvtárstól, az U. S. A. -ba. Ha garanciát kapna, hogy ha visszatér, mindég ujra kimehet, ő viszont vállalná, hogy évenként 4 hónapot Magyarországon dolgozik. Svéd hisz abban, hogy Péter Gábor elvtárs megadja neki az utlevelet, csak attól fél, hogy Révai elvtárs megint keresztülhúzza számitását. Révai elvtárs ezt már nem egyszer megtette.” (Jelentés Budapest, 1952. április 24). (Péter Gábor és Gobbi Hilda baráti kapcsolatáról érdemes elolvasni ezt a Raksányi Gellért színésszel készült beszélgetést).
Gobbi Hilda elintézte / Fotó: Fortepan.hu
Svéd Sándor kéréséről Ferencsik József av. alezredes készített feljegyzést „Péter altábornagy elvtárs”-nak, az Operaház csillaga pedig türelmetlenül várt a válaszra. „Czeglédy” jelenti: „[…] A disszidálásról is volt szó – de megmondták neki, hogy az U. S. A. nem engedheti meg magának, hogy olyan ismert személyt, mint ő megszöktessen, mert ha az kitudódna végtelenül kellemetlen volna az U.S. A. számára. Különben is szakitott már ezzel a gondolattal, mert nem akarja elvágni a visszatérés lehetőségét. Péter Gábor elvtárstól még nem kapott értesitést Gobbi Hildán keresztül, pedig ettől a látogatástól sokat vár.” (Jelentés Budapest, 1952. május 5).
Péter Gábor ajtaja vasárnaponként nyitva állt
Péter altábornagy a következő „Czeglédy”-jelentés szerint kitérő választ adott. „[…] Gobbi Hilda értesitette, hogy beszélt Péter Gábor elvtárssal, aki bármikor szívesen fogadja villájában vasárnap, ugyanis csak vasárnapokon van odahaza. Ő erre azt mondta Gobbinak, hogy ez nem így van, egy fix időpontot kér, mert nem akar alkalmatlankodni és Gobbi is legyen jelen a beszélgetésnél. „Már lemondtam arról, hogy jelen helyzetben utlevelet kérjek” – mondotta Svéd –, „ mert tudom, hogy nem kapnék […] Azonban Péter Gábor jelenti számomra a politikát”. (Jelentés Budapest, 1952. május 14).
Péter Gábor Kiss Ferenc színművészt vallatja / Fotó: MTI
Péter Gábor a hitegetés után gyakorlatilag elutasította a találkozót. „Svéd elmondotta, hogy a napokban felhivta telefonon Péter Gábor elvtársat, akivel beszélt is, de ugy látja, hogy az Elvtárs nem akarja őt fogadni, mert udvariasan, sok munkájára való hivatkozással kijelentette, hogy nem tudja fogadni. […] Prágai útjával kapcsolatban elmondta, hogy „ragaszkodik hozzá, hogy állandó operai betanitója, Fráter Gedeon karmester vele utazzon és odakint állandóan a segitségére legyen […] Fráterrel jól összeszokott és az művészileg őt nagyon megnyugtatná”.
Prágába sem engedhették ki
Svéd Sándor sokat várt az említett prágai fellépéstől (hiszen meglebegtették, hogy ő is elmehet), az államvédelem viszont attól tartott (joggal), hogy onnan akar majd „disszidálni”. Ezért aztán azt javasolták, vegyék le az utazólistáról. Májusban Jánosi Ferenc, a népművelési miniszter első helyettese hívatta Svéd Sándort, és a beszélgetés – hogy finoman fogalmazzunk – nem sikerült túl jól: „[…] felhivott telefonon Svéd Sándor és izgatott hangon közölte, hogy nem utazik Prágába és ennek okát szeretné személyesen közölni. […] Elmondta, hogy 24-én d. e. a minisztériumban Jánosi elvtárs fogadta és a beszélgetésnél hallgatólagosan Csillag elvtárs is jelen volt. Jánosi elvtárs azt mondta neki, hogy eddig tudják, hogy művészileg teljesitette kötelességét, azonban ennél az utnál messzebbmenő feladata kell legyen és a mai Magyarországot minden megnyilatkozásában, tehát politikailag is méltón kell képviselnie. Ő erre azt válaszolta, hogy ő sohasem politizált[…] Erre Jánosi elvtárs azt mondta: „Ha nem politizál, akkor az angol követtel miről szokott beszélni?” „Roppant megdöbbentem” – mesélte Svéd, hogy ezek mindenről tudnak”, de nem válaszoltam, mit magyarázzam ezeknek, hogy az angol követet én kizárólag mint müvész érdeklem, és ha velem van messzemenően tartózkodik attól, hogy a beszélgetést politikai sikra terelje.” „Azonban nagyon gyanakszom házvezetőnőmre, hogy az fecsegi el az Á. V. H. őröknek pénzért, hogy mikor látogat meg engem az angol követ” […] „Aztán Jánosi azt is mondta, hogy ők tudják, hogy én a hazámnak az USA-t tekintem, mert feleségemnek azt szoktam irni: „nem tudom mikor jutok haza” és ez nagyon szomorú. /:”ebből is látszik, hogy a leveleimet elolvassák”:/. „Erre azt mondtam, hogy ezen ne csodálkozzatok, hiszen maga a miniszteretek mondta, hogy engemet itt törbe csaltak, tehát erőszakkal vagyok itt”. Szó szót követett, végül abban egyeztünk meg, hogy nem utazom és feszült hangulatban elváltunk.” – fejezte be Svéd[…] Azért megvan ijedve egyrészt attól, hogy „odafönt ennyire ismerik minden dolgát és ennyire figyelik, másrészt, hogy odafönt ilyen feszült lett vele a viszony”. (Jelentés Budapest, 1952. május 30). Az operaénekes a vita után egyrészt lemondhatott prágai útjáról, másrészt – bár eddig is sejtette – ezután már tisztában volt vele, hogy minden lépését figyelik. Házvezetőnőjére eddig is gyanakodott – aki mint informátor szándékán kívül is segítette az államvédelmet –, de ezután már biztos lehetett “árulásában”. S mindezt kinek, barátjának, kollégájának – „Czeglédy” karmesternek mondta el.
Jellemző kapcsolatuk mélységére, hogy az amúgy is gyanakvó, a prágai lehetőségtől megfosztott, Jánosiék által kiosztott művész még nyaralni is a „jó” „Czeglédy”-vel kívánt: “[…] Svéd ezenkivül megkért, hogy szerezzek neki augusztusban 2 hétre ott, ahova majd én megyek a Balaton mellett megfelelő lakást, szeretne velem lennei a Balaton mellett és pár napot ott eltölteni. Ezt megigértem és megpróbálom, bár még magamnak sem tudtam sehol megfelelő helyet találni és a mostani balatoni viszonyoknál Svédnek nagyon nehéz lesz megfelelő helyet szerezni, pedig hasznos volna.” A közös nyaralással Gárdos őrnagy is egyetértett: „Utasitottam „Czeglédy”-t, hogy szerezzen Svéd részére balatoni lakást, hogy együtt mehessenek le.” (Jelentés Budapest, 1952. július 31).
Támogatták volna a balatoni utat (képünk illusztráció) / Fotó: Fortepan.hu
Sikerült leválasztani az angolokról
Nem tudni, mi lett a balatoni úttal, a dossziéban nincs nyoma, ezért gyanús, hogy végül elmaradt (máskülönben csak beszámolt volna róla a szorgalmas „Czeglédy”). A nyaralásnál érdekesebb az, amit augusztus végén közölt az ekkor már elbizonytalanodott Svéd Sándorról: „Éjjel fél 12 órakor a Margitszigeti viztoronynál ülve beszélgettem Svéd Sándorral […] Rossz hangulatban van, mert egyedül érzi magát. Sokat gondolkozott és most már angol barátaival sem mer összejönni, csak telefonon érintkezik”. (Jelentés Budapest, 1952. augusztus 15).
Látszik a folyamat, ahogyan a magabiztos művészt valamelyest megtörték, elszigetelték. Megfigyelték, bezárták (az országba), majd nyíltan is nekimentek. „Czeglédy”-ben viszont a végtelenségig megbízott. Erre utal, hogy még házába is felengedte egyedül, amit ő ki is használt: „[…] beszélgettem Svéd Sándor operaénekessel, a Gábor Áron utcában sétálva […] Megkért, hogy azt a holmit melyet számára bevásároltam vigyem fel házába és ha kedvem napozzak ott egy-két órát, mert neki az Operába kell menni. Igy sikerült házvezetőnőjével Szóró Margittal /: előző jelentésemben tévesen Szóllő-nek irtam nevét :/ össze barátkoznom […]”.
Taktikát váltott: megpróbált beilleszkedni
Svéd Sándor ekkoriban taktikát váltott, s megpróbált gesztusokat tenni a hatalom felé. Ellátogatott a szocializmus szimbolikus helyeire (például az akkor felépített Sztálinvárosba) fellépni, eljárt a vidéken turnézó „Gördülő Operával” (amit egyébként most ugyanezzel a névvel újraindítanak). Belátta, hogy „disszidálni” (emigrálni) nem képes, kiengedni nem fogják, így megpróbált beilleszkedni. Úgy gondolta (nem is alaptalanul) hogy így talán megkapja a külföldi fellépés jogát, amely az Egyesült Államokhoz is közelebb viszi (ne feledjük, felesége és másik élete ott várta).
Sztálinvárosban is fellépett / Fotó: Fortepan.hu
Ennek az „enyhülésnek” volt az egyik lépése az a nyílt levél, amelyet a Szabad Nép október 28-ai száma hozott le. Svéd Sándor az írásban a békét, a nemzetközi megbékélést hirdette – a levelet Jussi Björling svéd tenorhoz címezte. A levél után sokan kritizálták megalkuvással az Operában, nem véletlen, hogy „Czeglédy”-t is erről kérdezte. „Svéd kifejtette, hogy az minden reménye, hogy ha most bizalmat kelt maga iránt, talán kiküldik a bécsi békevilágkongresszusra és akkor disszidálhat kockázat mentesen. „Nincs olyan dolog, amit ennek érdekében ne vállalnék – mondotta – és igenis bele fogok menni a dolgokba még jobban. Hasznom volt abból, amit tavaly csináltam? – kérdezte. Barátaim az angolok, azt mondták, hogy csoda hogy a Jánosival való beszélgetés után le nem fogtak”. „A békéért való harc pedig nem bűn – mondotta […] ”.
„Czeglédy” sokadszorra is elárulta
Bármire is gondolt Svéd Sándor, már csak a rá állított ügynökök (főleg a hozzá legközelebb álló „Czeglédy”) miatt sem lehetett rá esélye. Erről árulkodik Fazekas István főhadnagy (innentől ő vette „Czeglédy” jelentéseit) megjegyzése: „Svéd Sándort küldötté választották az Országos Békekongresszusra, a Szabad Nép október 28.-i száma pedig közölte nyilt levelét Jössi Björling-hez, a new-yorki Metropolitan opera tagjához. Értékelés: Az amit Svéd a „nyiltlevéllel” kapcsolatban elmondott, arra mutat, hogy igyekszik elérni nyilatkozatával, a kongresszuson való részvételt, s esetleges felszólalásával azt, hogy megválasszák a Bécsbe utazó küldöttek közé. Célja, hogy ebben az esetben disszidál. A jelentés arra mutat, hogy mindezt az angol, illetve amerikai követségi kapcsolatai tanácsára teszi”. (Jelentés Budapest, 1952. október 31).
Jól tudták, mire készült Svéd Sándor, ezért nem juthatott ki Bécsbe. Hiába reménykedett még: „Elmondta, hogy az egész város beszéli, hogy őt Bécsbe küldik a békekongresszusra. A házvezetőnője is mondja, pedig az mindent tud, mert érzése szerint az ÁVH.-val van összeköttetése […] Ezután megkért Svéd Sándor próbáljam a „Pártban megtudni, vajjon küldik-e Bécsbe, vajon hány koffert lehet oda vinni” – kérdezett. „Egy Svéd nem utazhat oda ki egy ruhában.” Ezután elmondta, hogy disszidálási szándékában még bizonytalan, u. i. azt hallotta az angol követtől, hogy az ÁVH tagjai Bécsben is tartózkodnak és éberen őrködnek az oda kiengedettek fölött. Mindenesetre – ha kimegy – beteget akar jelenteni és felmenni pár hétre a Semeringre. Ezzel idő nyer és azalatt vagy sikerül valamit csinálni, vagy nem, de sokat nem akar kockáztatni”. (Jelentés Budapest, 1952. november 21).
Széttört álmok: Bécsbe sem mehetett
A művész december elején tudta meg, hogy terve elbukott: „[…] Svéd el van keseredve, mert ugyhallotta, hogy Báthy Annát (operaénekesnő – a szerk.) küldik Bécsbe, pedig ő mindent megpróbált, hogy illetékesek bizalmát elnyerje […]”. (Jelentés Budapest 1952. december 8.)
Az operaénekes álmaitól megfosztva összetört, és teljesen megmakacsolta magát. Úgy is mondhatnánk: sztrájkba kezdett: „[…] Midőn eltávoztunk, a folyosón Svéd kijelentette nekem, hogy miután nem küldték Bécsbe, minden munkát szabotálni fog az Operában, minden előadást lemond és eszeágában sincs a Falstaffot megtanulni. „Majd megmutatom ennek a rendszernek, hogy a végén ők fognak kiengedni, örülnek majd, ha megszabadulnak tőlem” – mondta”. „Czeglédy” nem elégedett meg ennyivel, meg is feddte áldozatát: „Megjegyzés: Svéd valóban türhetetlenül viselkedik az utóbbi időben. Szereplései gyengék, próbára nem jár, szerepeit nem tanulja meg rendesen, a nehezebb áriákat letranszporálva énekli akkor is, ha erre oka nincs és főleg még azokat a szerepeit sem hajlandó magyarul énekelni, amit tud magyarul, viselkedése tűrhetetlen” – jelentette. Fazekas alezredes javaslata szerint eligazításra volt szükség: „Javaslat: Szükséges lenne, hogy a Népmüvelési Minisztériumban, de még inkább pártvonalon beszéljenek vele.”
Lepke utca 3. – a kép 1940-ben készült -, ha minden igaz itt lakott az operaénekes és itt ölték meg a házvezetőnőjét is / Forrás: Slideplayer.hu
Svéd Sándor vonatkozó megfigyelési dossziéjában (O-8762/1) ez az utolsó jelentés, a dossziéban megőrizték 1952-es levelezését – már amihez (elég sokhoz) hozzájutottak. Svéd Sándor “Czeglédy” jórészt jelentéseinek “köszönhetően” 1952-ben lemondhatott amerikai álmairól. Végül aztán “csak” 1956-ig kellett várnia, a forradalom és szabadságharc leverése után elhagyta az országot. Pletykás házvezetőnőjére igazán tragikus sors várt: a Svéd házát (és ládikáját?) kirámoló rablógyilkosok megölték ’56-ban. „Czeglédy” életét emlékiratából ismerhetjük, ezekből a jelentésekből azt is láthattuk, hogy bár meggyőződése szerint a jó ügyért harcolt, mocskos eszközökkel szolgáltatta ki a benne megbízó Svéd Sándort.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS