Nácitempó
Egy beteg öregember képe a Die Zeit-ban. Egy magát Holokauszt-bohócnak nevező íróé, aki parkinson-kórban szenved, és gyógyszeradagoló keringteti benne az életet. Mielőtt a sommás jellemzésből következtetéseket vonnánk le, figyeljünk inkább arra, amit mond. Kertész Imrét bosszantja, hogy a Holokauszt történelmi tanulsága inflálódik.
Kertész ezt a különös erodálódást a megemlékezéseken csíkos rabruhában bicegő pozőrökön keresztül éri tetten, amely jól mutatja Németország viszonyának kettősségét nemzetiszocialista múltjához. Ez egyszerre feldolgozandó teher és üzlet a német társadalom számára, legyen az a tettesek vagy az áldozat örököse. Kertész az irodalmi Nobel-díj elismerésével együtt akaratlanul is részévé vált az „emlékezésiparnak”, amely aprópénzre váltja, Holokauszt-hűtőmágnesek és havazásig rázható Auswitz-üveggömbök szintjére süllyeszti nagy gonddal megformált tanúságtételét. Az író ezt a folyamatot individuális oldalról közeledve érzékeli. Saját bevallása szerint is azt találja legnagyobb személyes teljesítményének, hogy élményeinek megfogalmazásához, helyes rögzítéséhez megtalálta/feltalálta azt a nyelvi formát, ami erre a leginkább alkalmas. Ez az ő személyes küzdelme volt az anyaggal és a tárggyal, amelynek célja és eredménye a személyes élmény általánosan, de pontosan befogadhatóvá tétele volt. A soha-el-nem-felejtés módszertana. Szemében ennek az erőfeszítésnek volt elismerése a rangos díj. Mégis, akár bohócnak is öltözhetett volna…
Nyilatkozatával föladta a leckét a liberális értelmiségnek, ugyanis fölhívta a figyelmet arra, hogy ideje volna a határok meghúzásának. A történelmi tragédiából leszűrhető erkölcsi tartalom kiüresedésének folyamatával azonban láthatóan nem hajlandóak szembenézni a Kertész-cikkek elemzői.
A Holokauszt fogalomkörének elüzletiesedése világszinten már jóval korábbról megfigyelhető, kezdve azoktól a végtelenül sematizált holywoodi mintára készült filmektől, illetve a mindenhová beszüremlő áthallásaiktól, amelyeket a befogadó már pusztán a bizarr és a borzalom átélésére használ anélkül, hogy a tényleges történelmi valóságra vonatkoztatná. Ugyan hogyan is lehetne komolyan venni például a Náci zombik, vagy az IronSky című filmek mondanivalóját. Ennek a jelenségnek kitűnő parafrázisa és kritikája különben a Tarantino-rendezte Becstelen brigantik. Emiatt sem lehet a számítógépes játékok virtuális világában náci tisztek vagy stratégák bőrébe bújt tiniket automatikusan rasszistának tekinteni. Számukra ez díszlet, pusztán egy kerettörténet, mint annyi más.
Sokkal súlyosabb jelenség azonban az, ahogyan a szocialista és liberális érzelmű értelmiség használja(ki) a Holokauszt-ütőkártyát. Ez ugyanis már nem a szinte mindent a kínai gagyi szintjére süllyeszteni képes gátlástalan, hatásvadász média felszínes világa. Érthetetlen miért is rémüldözik a liberális közösség a Holokauszt-témája iránti (látszólagos) érdektelenség láttán, mikor napi szinten használja az önkényuralmi rendszer, fasiszta, náci, terror kifejezéseket a legérdektelenebb ügyekben. Említhetnénk itt a kitűnő nácitempó kifejezést, amit legújabban gyártott számunkra az Amerikai Népszava.
De feleleveníthetnénk itt számtalan figyelemhiányban szenvedő liberális értelmiségi által kreált agyszüleményt, amelyekben láthatatlan magyar nácik a valóságban meg nem történt dolgokat cselekedtek. Kertész Náci bácsit állítólag megkergették, miközben járni is alig tud, de előtte bőrfejű sellők verték meg mindenki más jelenlevő számára észrevétlenül a medencében. Kiérdemesült Lendvai Pál sem átallotta náci fenyegetettséggel magyarázni egy külföldi meghívása visszautasítását, holott azt a meghívó tisztázatlan besúgómúltjával indokolta. De említhetnénk itt Vásárhelyi Máriát és az ő lámpaernyőjét, vagy a Nácitücsök-embert, aki az első emeleti ablakig képes felugrani pofont osztani. Meg a liberális előszobába összekészített bőröndöt, a sok elutazást és hazatérést. Közben egy kis külföldön nácizást.
Ezen a sok, az idegeket pattanásig feszítve tartó kamubalhén túl ideje lenne az említett náci, fasiszta, mássággyűlölő szavakat nem ellenérvként használni. A „nem érdekel, hogy mit mondasz, mert akkor is fasiszta vagy” érvrendszerrel rendelkező liberális ideológusokról éppúgy megénekelhető volna, hogy kefiretiszol? Nácievagy?Továbbmenve borzasztóan káros, ha történelmi hibákat, eseményeket, ideológiai baklövéseket bújtatnak egy történelmi tragédia erkölcsi védfalai mögé, illetve azokkal ellensúlyoznak. Horn Gyula lánya az 56’-os eseményeket a kiszabadult náci csürhe egyszerű levadászásaként értelmezte. Fura. Egy bevallottan pedofil zöldpárti politikus lehet jó arc, ameddig fasisztázza a magyar kormányt és rajta keresztül a magyar embereket. Különös. Barroso vagy Demszky Gábor is nyugodtan vallhatta/vallhatja magát Maoistának, mintha a faji-vagy osztályalapú népirtás között bármiféle erkölcsi különbség fölfedezhető volna. És ide tartozik az a cigánygyilkosság-sorozat, amelynek ügyében nemrég hirdettek ítéletet, és ami jelenleg alapjáúl szolgál egy egész ország lerasszistázásának. Holott az egész ügy annak a titkosszolgálatnak a kreálmánya, amelyik mindezt nem csak megtörténni hagyta, hanem gyaníthatóan tudatos mulasztásokkal tevőlegesen is hozzájárult . Ficsor Ádám szocialista(!!!) titkosszolgálati miniszter pellengére állítása helyett most a Holokauszt-ipar árnyoldala rakásra keresi magát a magyarok nácizásával. A politikailag megrendelt, megrendezett és beállított, élő emberekkel eljátszatott műsor a legalja, ahová áshatta magát ez az iparág.
A liberális és szocialista értelmiség és politikai érvelés tehát mind része a Holokauszt iparnak, kihasználja annak riasztó, figyelemfelkeltő erejét. És kitűnően megél belőle. Ha a lábára léptek és nácit kiállt, a média és a társadalom rögtön fölfigyel. De csak egy darabig. A vaktöltényként elpuffogtatott érdemtelen és értelmetlen szóhasználat a hétköznapok embere számára kiüresíti és elfakítja a különben valóban lényeges erkölcsi traumát és az azokból levonható következtetéseket. Egy olyan világban, ahol a nemszeretem lassan azonosulni látszik a fasisztával, ahol mindenből lehet már náci, nácibusz és náciég, nácikutya és nácijárda, ezzel együtt elveszti mindazt a jelleget, amit taníthatna, vagy amire figyelmeztethetne különben.
