Polgári Magyarország reloaded?

Jelző nélküli demokrácia, elengedni mindent, ami nem vált be. Ezek voltak a kulcsmondatok Orbán Viktor mai beszédében. Ha mindent összevetünk, a mostani beszéd esetében is felmerül azért pár kérdés. Első körben: erős Fidesz = erős beszéd, egy zavarban lévő Fidesz = kissé gyengébb beszéd. Nincs ezzel semmi gond: nem a kétszeres kétharmadot szerző kormánypárt erős és kikezdhetetlen vezére tartotta ezt a beszédet, hanem épp egy rendkívüli nemzetközi aktivitást kifejtő, necces helyzeteket kezelő államférfi.

Lehet akaszkodni azokba a mondatokba, vagy félmondatokba, amiken az ellenzék most rugózik, pedig Orbán ezt a beszédet se nekik mondta, ahogy az ország értékelők elsősorban nekünk, potenciális szavazóinak szólnak. Akik – ahogy azt a veszprémi választás jelzi – kivárnak, keresik azt az üzenetet, amivel azonosulva újra egységesen ki tudnak állni választott pártjuk, és annak vezetője mögött. A 2014-es választásokkor, és az akkor megfogalmazott üzenetek egyértelműen el is érték eredményüket: az a bizonyos tábor, amelyik 2010-ben, végül 2014-ben is hozzásegítette Orbán Viktort és pártját a kétharmadhoz. Ez azonban egy évig tartott, mert idén már ugyanez a tömeg már nem mozog. Áll. Vár.

Veszprémben otthon maradt pont úgy, ahogy Kaczinsky „hard core” lengyelei

, akik idén már nem jönnek el Orbán Viktort éltetni március 15-én. A helyzet tehát megváltozott, és

a polgári Magyarország „ideájának” feltámasztása

elsősorban azok felé üzenet, akiket nem kevéssé kavart meg GFG, amikor a minap ezt egy egyszerű wermeri fogássá degradálta. Üzent a „holdudvarnak” hogy a polgárizásba kezdő baloldallal a hátában nem kéne hagyni, hogy ezt az „ideát” lenyúlva próbáljanak rámoccanni azokra a szavazókra, akik most talán a korábbinál is komolyabban figyeltek a mostani beszédre. Orbán ebben a beszédben arra tett kísérletet, hogy újra megszólítsa azokat az embereket, akik eddig is segítették, akik mögötte álltak. Ezért szólt a beszéd tulajdonképp a nyugdíjasoknak,

„keményen dolgozó embereknek”

akiknek a középosztályba való felzárkózás ígéretét fogalmazta meg, és a családosokhoz, akikre a Fidesz mindig is támaszkodhatott.

Simicska után már nem hangzik olyan egyértelműen az a szólam, miszerint „azok loptak, mi meg nem” pláne, hogy a vak is látja, hogy

a fideszes másodvonal önjáróvá lett, és nem feltétlenül osztja Orbán Viktor irányvonalát

. A felcsúti polgi ügyei, meg egyéb hasonló sztorik azért már nem söpörhetőek olyan nagyvonalúan le az asztalról, mint a korábbi, mondvacsinált zöld dossziés UFO akták. Előjöttek a törésvonalak is a Fidesz táboron belül, mellesleg olyan törésvonalak, amik korábban is megvoltak benne, amióta létrejött a „munkás – paraszt – értelmiségi” szövetség, amire azért olyan irigyek a baloldalon, mert mindig ők akarták megcsinálni, de sosem jött össze anélkül, hogy ne kelljen ahhoz szovjet csapatokra támaszkodni. A mostani Budacash brókerbotrány azonban részben véletlenül, de zseniális ütemben kapta oldalba a korrupciózó baloldalt, így tulajdonképp igaz, hogy az ne pofázzon sokat, aki képes elintézni egy kormányátadás közepén, hogy öt évre még bebetonozzon egy 100 milliárdos lopógépezetet. Ennek ellenére felmerül a kérdés: a kisemberesdi azért nem volt hiábavaló, mert éppen

ez a réteg szenvedett leginkább az utóbbi években is

, és rajtuk csattant az ostor akkor is, amikor a „másodvonal” kissé valóban elszabadult. És akkor is, amikor a világválság első és második mélypontjakor az adórendszer kedvezményeit a potenciális munkaadók felé irányították át, a hajnalban kelő,

hard working people

-ök helyett. Kissé necces így az a mondat, hogy be kell engedni a polgári Magyarországba a keményen dolgozó magyarokat. Miért, eddig nem számítódtak oda, vagy eddig ki kellett a polgáriságból rekeszteni őket, mert nem volt elég pénz a felzárkóztatásukhoz? Most viszont lesz végre a munkás-származásúaknak is felvételi lehetőség a polgárképzőbe? A különbségtétel e két réteg között már önmagáért beszél. A válasz erre a kérdésre azonban az, hogy

Orbán szeretné tartósan egybekovácsolni azt a szövetséget, amit 10 évvel ezelőtt megalkotot

t. Egy évtized után ott tartunk, hogy a „polgári Magyarország” képviselői elegánsan elhatárolódnak a „munkás-paraszt plebejus” Fidesztől, például azáltal, hogy nem mennek el szavazni a „helyi alpolgira” Veszprémben, ha az kifúrja az ő Tiborjuk által támogatott jelöltet. Tehát az, hogy „iránymódosítás” „korrekció” kissé kevésnek tűnik akkor, amikor

szaporodnak a szervilis idióták

, akik szorítják ki sorra a korábbi „polgári” stílusú és habitusú politikusokat a Fidesz élvonalából. Amúgy a Toronyház konteo-osztag is beírhat magának egy piros pontot, hisz Orbán kitétele rámutat arra: elengedték a kétharmadot, hogy Nyugat megnyugodjon, itt nem diktatúraépítés folyik. Azonban mindezek ellenére a fő üzenet nem a polgári rétegnek, a „polgári Magyarországnak” szólt mégse.

– sorolta Orbán, tehát láthatjuk, hogy a célcsoport továbbra is a kispolgárság, és nem a közép vagy a nagy. Érdemes ennek kicsit megnézni a történelmi hátterét: ha nem jönnek a komcsik meg a ruszkik, és nem jön Rákosi, akkor valószínűleg máshogy alakult volna a politikai térkép ma is. Ha megnézzük: a szocdem és komcsi baloldal, amely ekkor két külön társaság volt, összesen nem szedett már akkor sem össze több szavazatot, mint a mostani egy bukott világháború és az azt megelőző „jobboldali” Horthy rezsim hibái ellenére sem. A „baloldal” mindig ez a 30% körüli „valami” volt a történelemben, tehát a

magyar társadalomban az igazi törésvonalak egyáltalán nem bal és jobboldal között vannak

. A kommunista diktatúra erőszakos, társadalom-idegen évtizedei ezt a felállás mesterségesen, vérrel-vassal változtatták meg, de 2014-15-ben úgy tűnik, hogy már a magyar társadalom természetes állapota látszik visszarendeződni. Mindig is volt hazánkban kétharmad akkor, amikor az úgynevezett „polgári Magyarország” és a „népi Magyarország” tartós szövetséget tudott alkotni, aminek alapja az volt, hogy alapvetően mindkettő a politikai jobboldalon szervezte meg magát. Magyarország háromosztatú ország, és nem kétosztatú:

létezik egy katolikus polgári, egy református népi jobb, és egy urbánus baloldal

. Orbán és a Fidesz politikája és utóbbi években mutatott útja egyértelműen a „református vidéki, népi jobboldal” egyértelmű megerősödését jelentette, de nem elsősorban a baloldal rovására, hanem a „polgári, katolikus jobboldal” bekebelezésével. És most ez a bekebelezett „régi jobboldal” a maga européer, atlantista gyökereivel, diplomatikus és konfliktuskerülő kultúrájával, decens természetével

sarokba szorítva érzi magát, hisz olyan konfliktusokat kell felvállalnia, amik természetétől alapvetően különböznek

. Ők nem ilyen keménytökű kurucok, szablyát ragadó erdélyi keménylegények, népies elemek, hanem finom polgárok, akiknek nem a kárpótlásiból visszakapott TSZ föld, és a nagymama fateknője, hanem a nagypapa bécsi kalapja és a herendi étkészlet a családi örökség, amit nem loptak el tőlük anno a komcsik. Ez a magyar jobboldal máig tapasztalható, de azért

kissé megrendült egységének alapja a mindkét rétegben meglévő „baloldal-fóbia”

, ami azonban a dupla kétharmad után már rég nem olyan erős, főleg látva azt a töketlen ostobaságot, amit az ellenzéki pártok ma is produkáltak bölcsnek korántsem nevezhető elemzéseikben. Az egység azonban megtört, és ezt Orbán is érzi, ami a probléma, hogy talán a „polgári jobboldal” gondolkozását nem látja annyira át, mint kéne. Mert a közvetlen környezetéből kikoptak ezek az emberek, inkább az Instantba járnak beszélgetni egymással, mint a különböző fideszes bulikba. És mint láthatjuk, már ennek a vonalnak a legprominensebb képviselője, Navracsics Tibor is berzenkedik, s ha úgy tetszik elegánsan kivonul a napi csatákból. Orbán érti és érzi a baloldalt, azzal szemben mindig győztes lesz. Csak épp saját táborán belül lehet, hogy már nem látja azt, hogy a

„polgári Magyarország” nem egy eszménykép, hanem egy létező társadalmi hagyomány

, amelyik inkább örülne egy Tuskkal és Merkellel elköltött közös, hármas randinak, mint egy Putyin vagy Erdogan turnénak. Amelyik kicsit zavartan magyarázkodik az amerikai emigráns nagybácsinak a „Mi ván esszel ász Orrbánnal, dárling?” -kérdésekre. Amelyik igazából nem örül önfeledten a „keményendolgozó”, azaz a való életben inkább pofátlanul nyomuló „új-jobboldaliak” észvesztő előretörésének, a „trafikfideszesek” szaporodásának, és ezzel párhuzamosan fia és lánya kényszerű londoni kiruccanásának. Nem örül annak, hogy véleménye, gondolkodásmódja - ahogy Navracsics fogalmazott –

„marginális szubkultúrává” zsugorodott az „új Fideszben”

azok után, hogy – ahogy a mostani EU-biztos és mi is – a sörünket is félbehagyva pattant fel Orbán hívására, hogy lezúzza végre a komcsikat a Fülkeforradalomban. Nem örül, hogy a KDNP, mint történelmi kereszténydemokrata polgári párt tulajdonképp Semjén Zsolt mögé szervezve csak kontrázik a Fidesz politikai irányvonalához ahelyett, hogy ténylegesen érvényesítené ebben a szövetségben a „polgári Magyarország” tagjait és mentalitását. Mert most akkor nekünk kell haverkodni, sőt egyesülni a helyi vízvezetékszerelőből, gázszerelőből lett nagyvállalkozókkal, aki „kemény munkával épp polgárosodik”?

Orbánnak igenis meg kell értenie a polgári Magyarországot akkor, ha azt akarja, hogy továbbra is őt kövessék

, különben tartósan is elvesztheti híveit. No, nem azzal, hogy valaha is ez a társaság átállna balra, hanem pusztán azzal, hogy – ahogy ezt a történelemben korábban is tette – visszavonul a kiskertbe a limonádé mellé, és szép csöndben marad távol továbbra is a „parasztok és komcsik” iszapbunyójából. Az alámerülésben és kibekkelésben is nagy hagyományai vannak a magunkfajta polgári elemeknek… Jó reggelt Orbán Viktor, jó reggelt Fidesz.