Mégiscsak van ugribugri

Megint egy közjogilag érdektelen, de pártharcilag jelentős választás, amelyből senki nem mulasztja el kiolvasni az általa vágyott folyamatokat és tendenciákat. Tegnap este - matematikailag még nem, de minden egyéb számítás szerint igen - a Jobbik Magyarországért Mozgalom megszerezte első egyéni parlamenti mandátumát 2003-mas megalakításuk óta.
Piréz Róbert
Na, bumm – mondhatnánk, ha
nem írtam volna Veszprém után
, hogy Tapolca lesz a centrális erőtér igazi próbája, és ez a centrális erőtér most látszólag bukásra áll. Az emlékezetes kötcsei programadó beszédben Orbán Viktor - a Fidesz erejének csúcsán – vázolta, hogy
a következő években a meggyengült baloldal és az kormány(nem)képesség üvegplafonjával maximalizált Jobbik között ők fogják képviselni a nemzet közepét
, ami – a választási rendszer módosításának is köszönhetően – jó darabig megdönthetetlen lesz az ellenzéknek. Mert a „szélbal” és a „széljobb” szépen kioltja, kigyilkolja egymást, szemben a már-már MDF-es jelszóval önmagát nyugodt erőnek nevező kormánypárttal. Ráadásul a két „szélsőség” annyira gyűlöli egymást, hogy a pár éve felvetett és körberöhögött technikai koalícióban sem lesznek képesek soha megállapodni. Sosem fogják egymás esélyesebb jelöltjét támogatni választókerületi szinten, hiszen önazonosságuk szinte kizárólag a másik „szélsőség” markáns elutasításán alapul. Ebből a hármas versenyből, ebből a sajátos
hungarómexikói felállásból
, ahol mindenki fegyvert tart a másikra, tegnap a Jobbik került ki győztesen. Ha a semmilyen más magyarázó változón nem akadna meg még a felületes szemlélő szeme, akkor valóban bukott a centrális erőtér. Pusztán csak korábbi időköziket is figyelembe véve
ma Magyarországon három, körülbelül egyforma erőt képviselő politikai formáció küzd egymással
, és gyakorlatilag csak a jószerencse, valamint a politikai napirend (botránykrónika, tematizálás, stb.) dönt majd arról, hogy 2018-ban melyik csapat adja a kormánytöbbséget. De azért akadnak egyéb magyarázó változók is, melyek nem ebbe az irányba mutatnak. A veszprémi eredményeket bőven kitárgyaltuk. Közmegegyezés: szerencsés csillagzat alatt a baloldal könnyedén nyert. Netadós tüntik, csúcsra járatott kitiltási botrány, és az ott gyenge Jobbiktól lesütött szemekkel mégiscsak át-átsunnyogó szavazók könnyedén összerakták a civilnek látszó baloldali győzelmet. Ez tendencia? Nem. Tapolca esetében sincs ez másképpen. Előzetes, de nem nyilvános kutatások bőven figyelmeztettek arra, hogy noha a mérsékelt jobbosok, az ún. fideszesek többségben vannak a választókerületben,
a választásokon való részvételi hajlandóságuk a felét se éri el a jobbikosoknak vagy baloldaliaknak
. Tulajdonképpen ezért is vetették be a
csodafegyvert
és ment kampányolni a miniszterelnök is, akinek – legalábbis a politikai térfél ezen felén – vitathatatlan a tekintélye és népszerűsége. Őt nem erodálta le Szijjártó medencéje és Habonyárpi frizurája. Személyes jelenléte hozta össze a döntetlenközeli, „kipattanós” végeredményt, ami jóval felülmúlta az előzetes várakozásokat. Sima jobbikos győzelem helyett alig 300 szavazatnyi különbséggel nyertek. És itt jön a másik fontos magyarázó változó, a tapolcai szavazatok. Tapolcát nem számítva a teljes választókerületben összességében elért sima fideszes győzelem mellett, a legfontosabb városban elsöprő fölénnyel nyert a Jobbik jelölte. A kórházvédőként népszerű, alpolgármesterként sikeres Rig Lajos több mint kétszer annyi szavazatot kapott, mint fideszes vetélytársa, ami egy olyan várostól, mely évek óta menetrendszerűen szállította a kormánypárti mandátumokat, minimum figyelemre méltó. Tetoválás ide, bárgyú skinheadmúlt oda, a tapolcaiak elégedettek vele és hitelességi problémái sincsenek - szemben a helyi fideszesekkel. Ha mindenképpen tendenciákat keresünk, egy azért akad. Vállalhatatlan, helyi szinten elutasított, megvetett emberekkel, jelöltekkel - se harcolni, se konszolidálni nem érdemes…