Az utolsó nem-kurzusjobboldali emlékére
Az utolsó nem-kurzusjobboldali – mondhatnánk rá –
joggal
. Csoóri Sándor az egyre jobban kiterjedő ideológiai „
profizmus
” ellenében is
önazonos
maradt gyerekkori tapasztalataival. A parasztság, a vidék, a nemzetiségi státuszú magyarság szenvedéseivel, eltiprásával, a háború jelöletlen, nemzetiség nélküli halottaival; a föld, a vetés, az aratás, a hit, az ünnepek, a csendbe, a hallgatásba fojtott egyszerű emberek figyelmének,
erkölcsének
és
szavainak
közelségével. Lázadó szellem, aki az „
új
” világ silányságával, igénytelenségével, élettagadásával állt szemben. A minőséget a névtelen, megnevezhetetlen (magyar)
nép
közvetítette. Amiben lassan, nehézkesen és fájdalmas következetességgel megtanult élni; így
együtt élt benne a két világ
.
Csoóri
valódi, nagy
humanista
volt. A leggyengébbek, a leginkább kiszolgáltatottak oldalán. Sokak számára – radikalizmusa – azért nem érthető, mert nem volt
nihilista
, nem
züllött el
– költészetében, prózaszövegeiben-esszéiben elválasztja azt, ami nem tartozik össze, megkülönbözteti magát attól, amivel nem azonos. Dühös folklorizmusa (Kallós Zoltánnal közös népdalgyűjtési missziója, a táncház-mozgalom életre hívása) a lázadást szolgálta, egy kultúra elpusztításával szemben.
„Írhat-e az író magyarul bűntudat és kétségbeesés nélkül, miközben tudja, hogy azért a nyelvért, melyen ír, embereket megaláznak, és csöndes lelki halálra ítélnek? Európa sokáig nem hitte el a gázkamrákról szóló történeteket. A mai Európa ugyanúgy nem hiszi el, hogy a kisebbségi lélekgyilkolás világos nappal, mosolygó arcok és nemesnek ítélt politikai magatartás árnyékában folyik.”
Alkotótársával,
Sára Sándor
ral
Krónika
c. 25 részes dokumentumfilm-sorozatuk (Csoóri az elképesztő anyag „feldolgozásában”, szerkesztésében vett részt) korszakos, példamutató vállalás volt, a múlt újraalkotása (
megmentése
), amiben a magyar nép és nemzet kollektív, nagy tragédiáját tárták fel a Doni katasztrófán keresztül. Ezt a sorozatot az teszi megkerülhetetlenné, hogy nem zár ki magából
semmit és senkit
, a
magyar nemzet
minden része fel van szögezve a történelem, a közös múlt, borzasztó, gyilkos tablójára. Egy pillanatra sem érezhető az, hogy ez az emlékezés, a fájdalmak felidézése
Auschwitz
vagy a
munkaszolgálatosok
szenvedéseinek ellenében történik meg – nem politikai, ideológiai állásfoglalás – hiszen ők is a szerves, hiteles részét alkotják a tragédiának, és
minden kimondásra is kerül általuk
, semmit nem kendőznek el. Nem keres felmentéseket, nem
relativizálja
el a szenvedések, a fájdalmak mértékét, mert magát embert méri.
Csoóri
, mint költő, aki tudja, hogy a valóság túl a tényeken lelhető fel, ezért folyamatos pontosságra, pontosításra kötelezte önmagát.
„(…) hogy a teljességét a maga drámaiságában újrateremtsük”. „(…) Más az a történelmi igazság, ami a történelemkönyvekben van és más az az igazság, ami az emberi idegrendszerben, lélekben van, amelyet a félelem vesz körül, az iszonyodás vesz körül, amelyet az az irtózás, hogy ma már nem lehet háborúkkal megoldani semmit.” Ismét írom: Csoóri valódi humanista volt. Erre égette el tehetségét. Hiányozni fog.
Gyakran a mindenkori magyar közvéleménnyel, ha kell – a saját „politikai” oldalával is szembekerült. Ez a belső erkölcsi igényéből, kötelességből – az igazság kimondásának, leírásának „
férfias cselekvéséből
” állt elő. Még akkor is, ha úgy érezzük:
akkor
és
abban
nem volt igaza, ártott nekünk. Mindenféle sunyiság, alattomosság hiányzott belőle.
Realista volt
, ez teszi hiányát különösen hangsúlyossá a mai „közéletben”. Öreg korára
talán
magányossá vált, de az ilyen emberek szinte mindenhol magányban élnek ma – és csak lassan őrölnek az egyedüllét súlyos malomkövei (
Házakat emelt körém a sötétség – / s a házakban nem lakik senki. / Fákat ültet körém a képzelődés – / s a fáknak nem támaszkodik senki.”
).
Ne felejtsük el
, hogy annak a nagy generációnak utolsó élő hangja volt: amit
Juhász Ferenc
,
Sarkadi Imre
,
Sütő András
,
Németh László
(stb.) és (
korábban, bizony, mielőtt „tönkrement” volna
)
Csurka István
is képviselt. Nem éltek könnyű életet és nem voltak konformisták. A hangot, amin versei megszólalnak
Bartók
tól örökölte; az ötvenes évek végétől egyértelműen haladt a népdalok névtelensége felé, de a „
modern nyelvtől
” nem szakadt el soha, jelentős művészi tette a kettő közös együttlétezésére irányult.
Jelenléte
megtartotta „súlyát”, így soha nem vált anakronisztikus, népieskedő-nemzetieskedő
giccsé
. A lelkiismereti tisztaságra törekedett – így esszéiben folytatója lett a
Szekfű Gyula (Eötvös, Szalai, Lukács Móric)
által megkezdett,
Bibó István
kemény munkájával
kiérlelt
magyarság önismeretének, kiúttalanságának, célvesztésének feltárásában. Számomra tolsztoji szellemű író marad, olyan ember, aki számára a „
nép
” (már egyáltalán az, hogy mindig, következetesen a
nép
szót használta
sokat elárul róla
), a nemzet sokkal több, mint, ami az utcákra kikiáltható, kiokádható; tehát, ami politikai színtéren felhasználható.
Csoóri
az ideológia, az átideologizált kurzuspolitika
ellenfele
volt, a politikai kasztok és hűbéresség
ellenfele
, megvette és elutasította azt, minden megnyilvánulásában. Gyűlölte a politikai idealistákat, akik a szervességet, az organikus életet támadták elméleteikkel, szervilizmusukkal, technokrata primitivizmusukkal. Csoóri bár a „jobboldalé” marad,
kérdés
, hogy tudnak-e kezdeni ezzel valamit azok, akik utána megmaradnak.
És van-e még egyáltalán, aki pótolja, van-e aki ezt a nehéz, kurzusokon kívüli utat választja majd
?
