Havas Szófia szegény megbolondult, vagy nem is?

Az orosz állami tévében kicsit a magyar nemzet lelkébe gázoltak. Szerintük a CIA rendezte meg az 56-os forradalmat. Az is el bírt hangzani, hogy kiengedték a nácikat ezrével a pesti srácok.

Emellett sikerült az egy

nemzethez

ideológiához tartozás nemes gesztusaként találni egy-két hazaárulót. Jellemzően ismét a komcsik között. (Ez úgy látszik kitartó szokásuk, ma általában Brüsszelnél köpnek be minket, de ha a régi Gazda hívó szava hangzik, úgy látszik hű (láncos) kutyai örömmel feljelentenek ott is.) Ki volt a feljelentő? Nem megdöbbentő módon egy pedigrés kommunista. (Mondjuk ki más is lenne.) Szóval Havas Szófia az európai értelemben vett

magyar

pesti kommunisták „egészségpolitikusa”. (A fontos elvtárs rokonának mindig gyorsan járt a diploma, megjegyzem.) Neki emellett még egyéb érdemei is vannak, ugyanis a szintén európai értelemben vett Utolsó Reformkommunista De Aztán Iszonyúan Demokrata Horn Gyula unokatestvére. (Ez a pedigréje neki.) A jól értesült pesti úrinépek csak Vörös Szonjaként emlegették, s ez a fentiek tükrében nem teljesen meglepő. A derék asszony nyilatkozott az orosz tévének és közben azt hazudta, hogy

(Ha ezt a mondatot úgy értjük, ahogy ő értette: a jó kommunisták és zsidók akkor az ÁVÓ soraiban voltak. Úgy van értelme, de egyrészt nem igaz, másrészt pofon jár érte.) Majd felmondta, bele a kamera üvegének szemébe, hogy a forradalom nem törhetett volna ki

a CIA által kiképzett, volt nácikból álló diverzánsosztagok nélkül, akik a fasiszta-ellenforradalmi puccsot voltak hivatottak előmozdítani.

(Mi mást, mint az közismert a fasiszta Egyesült Államok kart-karba ölve járt a hitleri Németországgal … ja nem, ezt se támasztják alá a történelmi tények. Amúgy elgondolkodnék azon a kérdésen, hogyan lett Szonja fejében Nagy Imréből fasiszta, de erről majd később.) Szegény asszonynak, attól tartok, valami megárthatott, szerény meggyőződésem szerint ugyanaz történt, amit már a kedves unokabátyja esetében is megtapasztalt a nyájas nagyérdemű. Tudniillik, miközben Horn Gyula bátyánk volt az Utolsó Reformkommunista, De Aztán Iszonyúan Demokrata volt, mást is szorgalmasan gyakorolt aktív korában (meg utána is). Erre a gyakorlatra több médiatörténeti esemény is rávilágít. Például egy angyalföldi fórumon tartott egyszer egy elég ismert beszédet (jellemzően a szintén kőkomcsi Szanyi Tibi bácsival), ahol kifejtette, hogy „egyedül vagyunk Tibor”. Sajnos ma már csak a felvétel áll rendelkezésünkre, és a szagos tévé akkor még nem volt divat, de mindenkit megnyugtatok, ha az opus megtekintése után bárkinek kedve szottyan meginni két-három kis feleskét, netán emellé bedobni négy-öt sört, még mindig mérföldekre le lesz maradva Gyula bátyánktól. Úgy tűnik ez családi vonás.

Az ember abszurditásokat nem szeret cáfolni, Vörös Szonja nyilatkozata azonban amellett, hogy jókat élcelődünk rajta, sajnos komolyan veendő. Arra világít rá munkásmozgalmi vörös fáklyaként, hogy ezeknek micsoda elképesztő fogalmi, történelmi, ideológiai, ténybeli zűrzavar, ha szabad így fogalmaznom Szonja esetében (részben) helytállóan tohuvabohu, illetőleg anarchia, vagyis mégiscsak inkább káosz van a fejében. Az van ugyanis, hogy az említett kobakokban Sztalin elvtárs békésen megfér Trockijjal, Che Guevarával, Hruscsovval és mindeközben elképesztő intenzitással forró szexuális együttlétbe kezd Kádár elvtárssal.

Az eb ottan van elhantolva, hogy ezeknek tényleg minden fasiszta volt 39’ előtt, meg 56’-ban (és 2010 után lett is) Magyarországon.

Az úgynevezett „felvilág” 1990 után gyakorlatilag nem volt más, mint a bűnbánó (haladó, technokrata és a kussoló) komcsik, tehát MSZP, valamint klientúrája amely aztán átnevezte magát „elitnek”. (Aztán megdöbbentek, és rájöttek, hogy ők „féltudásúak”, de ez nem ide tartozik.) Azonban azok maradtak, akik voltak, egy lövető és sortüzelő nem tagadhatja meg magát örökké. A mi jó Biszku Béla bátyánk is a jogszerű, szakszerű intézkedésekkel, a parancsokkal meg ilyen dolgokkal érvelt. Azonban a napnál is világosabb, hogy Vörös Szonja és Biszku Béla bátyánk kapcsán (is) rá kell ébrednünk (újra meg újra), hogy

ez a csapat itt egy internacionalista komcsi világhatalom (l. Szovjetunió) bábállamának komprádor klientúrája volt,

s ez a komprádor klientúra azzal büszkélkedhet, hogy saját (?) nemzetére lövetett, illetve előszeretettel akasztatott.

Mi történt ezután ezekben a vörös agyakban?

Hát leverték a forradalmat 56’-ban. Ez pedig kemény dió volt. Azért volt legfőképpen és igazán kemény dió, mert a forradalom miniszterelnöke, az bizony echte moszkovita kommunista volt. Nem nacionalista, nem fasiszta, nem nemzetiszocialista, hanem komcsi. Moszkvából gyött 45’-ben repülővel. Éppen ezért, miután Nagy Imre nemzeti fordulatot vett és szembe szállt a legfelsőbb szovjettel, illetve annak hadseregével, sajna valamilyen mesét kellett beadni a kissé megzavarodott elvtársaknak. (Emellett kormányának legtöbb tagja bővérű komcsi volt, többek között a későbbi Brutusa, Kádárelvtárs is…)

Ezt a forradalmat csak úgy lehetett leverni, és ezt (utólag) igazolni, hogy a komprádor klientúrának új narratívát kellett felmondani. Kábé összefoglalom: az 56-os forradalom az ellenforradalom. Az ellenforradalom pedig, mint az közismert a sztalinista dialektikából, az fasiszta forradalom. Mi se természetesebb, hogy akkor itt nácik is kellettek, hogy legyenek. A nácik pedig fogalmilag üldözik a zsidókat, tehát zsidókat is üldöztek ötvenhatban. Tulajdonképpen ezt a dialektikus narratívát mondta el szolgaian Vörös Szonja, és boldogan, tehetjük hozzá, felszabadultan, hiszen végre volt valaki, akinek őszintén kiönthette a lelkét (ami hite szerint nincs neki, mert komcsi). És ez éppenséggel ez a valaki a régi nagy Szovjetúnió édesgyermeke, a putyini Oroszország tévéje volt, amely immáron történelmi és egyéb szinteken is büszkén azonosul a régi sztálini hagyománnyal. Nekik azonban könnyű. Ugyanis a szovjet birodalom, ha történelmi léptékkel nézzük, egy orosz többségű nagy világhatalom volt, ahol pontosan úgy, ahogy 1867 (orosz jobbágyfelszabadítás) előtt, szinte mindent a főhatalom tulajdonolt és uralt. Csak nem cárnak, hanem elnöki tanácsnak és legfőképp pártfőtitkárnak hívták a főhatalmat. Így ők szinkronban vannak. Nem így a mi szegény, elhanyagolt és lemaradt komprádor klientúránk, és tagjaként jelen pillanatban Vörös Szonjánk. Ők még mindig dezorientáltan keresik a régi külföldi uraikat, s az új kinyalható seggeket, de közben, titokban, pár fröccs után még mindig ugyanazt a megkopott, ezerszer lejáratott dalt dúdolják magukban, mint egy ugráló lemezjátszó:

Utóirat 1: egyébként 56'-ban, elég jól dokumentáltan (lásd BBC, Time magazin, Népszava(!) stb…) „halál az ÁVO-ra”, illetve „Ruszkik haza” feliratokkal firkálták tele a forradalmárok az utcákat, és nem pedig "juden raus" meg egyéb ökörségekkel. S nem elhanyagolható tény az se, hogy az 56'-os forradalom leverésének és az utána való megtorlásnak számos zsidó származású magyar áldozata volt. Nem a forradalomnak, hanem a leverésének. Utóirat 2: Ahhoz képest, hogy 56-ban éles lőszerrel lövettek s még 2006-ban is maradt szufla a gumilőszerre, örömteli, hogy 2016-ra már csak a sípok maradtak. Azért még nem nyugodhatunk meg…