Virágvasárnap Magyarországon

(profán gondolatok)

Ami nincs

Amiképpen bizonyos az, hogy megpróbáltunk a ránk, magyarokra jellemző erős akarattal kitörni évszázados bajainkból, s megkíséreltük magunk mögött hagyni a minket kísértő démonokat, legalább annyira bizonyos, hogy ez mostanra nem sikerült. Bárhogyan is kívánjuk szépíteni, a mindannyiunk által óhajtott nemzeti egység nem egészben, hanem csupán részben van jelen társadalmunkban. A működő kormány konstruktív intézkedéseit naponta akadályozzák a nem működő ellenzék destruktív tettei, s ez a bizonyos nem működő ellenzék saját tehetetlenségéért is a kormányt okolja. Szándékoltan nem írtam jól működő kormányt, mert ez nem lenne igaz. Ahogyan az a fajta ellenzéki vélekedés sem, amely szerint a kormány nem jól működik. Tökéletesen prosperáló adminisztráció ugyanis nem volt, nincs és nem is lesz. Ami pedig még nincs, az a béke, az elégedettség érzete. Az a fajta állapot, amiben az ember büszke lehet magyarságára, s büszkén védheti meg magát azokkal szemben, akik ezen állapotában támadni akarják. Virágvasárnapjaink is csak nagy néha jönnek el, pillanatnyi örömöt és megnyugvást hozva számunkra. Egy labdarúgó-Európa-bajnokságon elért jó eredmény, egy nemzetközi magyar filmsiker, vagy más effélék csupán arra elegendőek, hogy magyarságtudatunk pálmaágak között vonuljon be a Kárpát-medencébe, hogy aztán az elkövetkezendő napokban kereszthalált haljon. Mindőnk által, mert ez mindannyiunk ősbűne.

Ami van

Ami jelenleg van, ami él az emberekben, az a status quo elérése utáni vágy. S éppen ez a bökkenő. Mert amíg egyesek a kádári restaurációt, vagy a Károlyi-féle katyvaszt óhajtják, mások pedig a király vagy kormányzó által működtetett királyság intézménye mellett tennék le a voksukat, addig ezek egyike sem következik be. Szerencsére, tegyük hozzá. Mert az idő kerekét nem lehet visszafordítani. Az elavult társadalmi berendezkedések jelenkori visszahozatala csupán annyit eredményezne, amennyit a francia forradalom elért egykoron: hogy miután a forradalom felfalta saját gyermekeit, a polgári demokráciát királyságok és császárságok sora váltotta. A jelen helyzet tarthatatlanságához nem férhet kétség. Senkihez, egyikünkhöz sem méltó, hogy egymást hazaárulónak, gyökértelennek, magyartalannak nevezzük, s úgy határozzuk meg jelen szerepünket a politikai palettán, mint az igazság egyedüli letéteményesei. Mert ha így is lenne, az „igazság” fogalma még Virágvasárnap nézőpontjából szemlélve is erősen pilátusi. Hiszen az érvek sohasem maguktól, hanem mindig az ellenérvek súlyai alatt keményednek gyémántszilárdságúvá.

Ami lehet

A status quo eléréséhez mindenéppen ki kéne jelölni egy olyan történelmi pontot (ha úgy tetszik, rendszer-visszaállítási pontot), amelyiknél még lehetett volna esélyünk másként cselekedni. Ahogyan Jeruzsálem gyermeknépe előtt is ott volt a lehetőség, hogy Jézust ne harcos királyként, földi fejedelemként, hanem megváltóként fogadják. Ahogyan történelmi sikereinkből és múltbéli hibáinkból tanulva teremthetnénk meg magunknak egy olyan virágzó kisállamot, amely kulturális és innovációs értelemben a legnagyobbak mellett foglalhat méltó helyet. Hogy mi lenne ez a bizonyos pont? Ezt csak egy társadalmi vita döntheti el. Egy valódi, konstruktív vita, ami az érdekek közelítését szolgálja, csak és kizárólag egyetlen szűrőn keresztül: hogy a magyarság megmaradásának és gyarapodásának célja vezéreljen mindenkit. Aztán az, hogy ez a bizonyos pont az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása-e, vagy a köztársaság kikiáltásának pillanata, esetleg az első szabad választások ideje, az részletkérdés. Ami igazán fontos, hogy végre kijelöljük saját magunk számára azt az utat, ami mindannyiunk számára járható. Mert ahogy Szabó Dezső megfogalmazta:

"Minden magyar felelős minden magyarért."

() VBT ()

(Kiemelt kép forrása: http://fuzeshirek.hu/)