Parancsolt böjti nap
Mindig ez van. Minden évben. Minden évben kétszer, amikor hitem törvényei szerint parancsolt böjti nap van. Előző nap kezdődik, s éjfél után egy perccel ér véget. Szégyenletesen és megmosolyogtatóan, de emberi mód esendőn és sorsszerűen. Ma… Nem… Szabad… Húst… Enni…!
***
Húshagyó keddel kezdődik a „felkészülés”. Egészen pontosan 23 óra 30 perckor, amikor pánikszerűen végigtekintek hűtőm tartalmán, s igyekszem annyi állati eredetű, feldolgozott izomrostot magamba tömni, amennyit csak bírok. Már ilyenkor elkap a szégyen, hiszen ennek a napnak nem ez a lényege, ahogyan a következőnek sem csupán a koplalás. Koplalás? Édes Istenem! Ilyenkor mindig eszembe jutnak dédapám szavai:
„Kisfiam, a mi időnkben nem volt kövér ember.”
Bizony, akkoriban nem kellett a kardió, és nem kellettek a zsírégető tabletták. Nem volt mit „ledolgozni”, nem volt mit elégetni. Az a kevés, ami akkor egy embernek jutott, pontosan arra volt elegendő, hogy kihúzza vele a napot. S volt még becsülete zöldségnek, gabonának. S a kenyér valóban az életet jelentette, Krisztus testét szimbolizálta. Nem is dobták ki soha a szemétre, még ha száraz volt, akkor se. Olyankor lereszelték morzsának. Ha pedig véletlenül az asztalról a padlóra esett, felvették, megcsókolták, ujjukkal keresztet rajzoltak rá, s tovább ették. „Barbárság” – mondaná erre a mai kor embere. A mai kor embere, aki szerint a fákat azért nem szabad kivágni, mert megmérték műszerekkel, és éreznek örömet, fájdalmat, de a magzatot bármikor lehet művileg abortálni. „Barbárság!” – mondaná a mai kor embere. Hisz az csak kenyér. Élelem. S ha földre kerül, ki kell dobni. Ki is dobjuk. Aztán új szeletet veszünk ki a zacskóból, és teli szájjal böfögjük bele a világba, hogy „klímavédelem”. Ma megkezdődött a nagyböjt szent negyven napja. Hamvazószerdával, ami szigorú böjti nap. És én, esendő, árva lélek, csak arra tudok gondolni, hogy ma csupán háromszor ehetek, akkor is húsmenteset, és a háromból is csupán egyszer lakhatok jól. Tegnap volt a kommunizmus áldozatainak emléknapja. „Isa pur es homu vogymuk” – írja egyik legkorábbi nyelvemlékünk. Vajon a gulág rabszolgáinak naponta mennyi jutott? Húsból semennyi. Másból is kevés. Én meg itt sírok, hogy nem tömhetem meg kedvemre a gyomromat.
***
Mennyi még? 4-5 óra. Aztán elő a felvágottat, a rántott husit, az oldalast! Éjfél után egy perccel. Minden évben. Mert egyetlen napig „éheztem”. Ahelyett, hogy emlékeznék.
