Csak a szokásos… „Szellemi örökösök” mindenhol…
Fotó: mult-kor.hu
Ez, a vírus miatt a tavalyihoz hasonlóan fájdalmasan tompára sikerült ünnep szintén hozta a kliséket, ahogyan mindig is. Mondhatni a papírforma érvényesült. Kissé már unalmasan, ám annál kiszámíthatóbban tolva elénk a Nagy Magyar Valóságot.
***
NAGYON BAL
Ahogyan például 2010 óta minden évben, így most is igyekeztek az ellenzéki pártok egymást túllicitálva azon versengeni, hogy közülük kiket kell „hivatalosan” 1848 szellemi örököseinek tekinteni. A hóvirág nem nyílt ki idén olyan gyorsan, amilyen szélsebesen a szemünk előtt bukkantak ki a földből az önjelölt kis Petőfik, Táncsicsok, Kossuthok. Némelyik közülük egészen odáig jutott, hogy már egy többszörösen bővített mondatba is bele mert fogni. S igaz, befejezni már nem tudta - hiszen gondolat nélkül a gondolatmenet egyszerűen nem működhet -, de legalább érezhetően volt valamiféle változás. Még ha negatív is. Ide kívánkozik széljegyzet gyanánt barátom és mentorom, Sebes Gábor gondolata. Amikor nemrég megjelent könyve
apropójából egy riporter megkérdezte tőle, hogy szerinte ma Nagy Imre melyik pártban politizálna, Sebes ezt válaszolta:
„Illegalitásba vonulna. Egyik mai párt se felelne meg neki, a DK-t és a többi baloldali pártot ő osztályárulónak tartaná.”
Hasonló módon lehet modellezni a haszonszerzés szele által összefújt ellenzéki összefogás pártjainak 1848-as viszonyulását is. Ha jelen mentalitásukkal s hazaszeretetük mostani mértékével visszaküldenénk őket az időben a Szabadságharc korába, politikusaik fele a besorozás elől bujkálna, a másik fele meg a császári titkosrendőrséget segítené.
***
NAGYON JOBB
Ugyanakkor a másik szélen is nagy volt a felbolydulás. Ismét elhangzottak a szabadkőműves Kossuthot, a pre-kommunista Táncsicsot és az anarchista Petőfit minősítő felszólalások, valamint annak mantraszerű hangoztatása, hogy a magyar csak akkor lesz végre szabad, ha a maga ura lehet. Nyilván e hangok megszólaltatói sem az akkori geopolitikai viszonyokkal nem voltak tisztában, sem a mostaniakról nincs halvány fogalmuk sem. A kontextusból történő kiragadás ellenben minden szélsőségnek igen jó tápanyagot biztosít, akár baktériumnak az agaragar. Ami szintén vártható volt, hogy a törvényi tiltás ellenére némelyek dafke utcára fognak vonulni. Így is történt. Gődény György álorvos, illetve a Mi Hazánk Mozgalom látványos törvényszegést követett el, párhuzamosan tüntetéseket tartva a fővárosban. A Mi Hazánk tüntetésének „fényét” egy volt indexes újságíró is „emelte”, név szerint Ecsenyi Áron, a Le az Adók 75%-ával nevű szélső-szélső-szélső bármilyen oldali párt (?) elnöke, aki 2017-ben még a CEU bezárása ellen tüntetett. Persze nincs ebben semmi rendkívüli, a Mi Hazánk vonult már együtt büszkén és öntudatosan Gyurcsányékkal is, csak akkor tagjai még jobbikos zászló alatt osztották az igét. Szóval a történelem csupán ismételte önmagát.
***
MENETRENDSZERŰEN ÉRKEZŐ BOTRÁNY
A mai nap legnagyobb botrányának azonban Nagy Feró Kossuth-díja bizonyult, s ebben teljes konszenzus uralta a virtuális csatateret a széleken. Az általános kormányellenes vélekedés szerint Feró egy hangnélküli, üvöltöző pojáca, aki semmilyen díjra nem érdemes, Kossuth-díjra meg aztán semmiképpen sem. Én persze egész máshogyan emlékszem Ferókára, akinek dalain felnőttem, s aki akkor számított rendszerellenesnek (v.ö. kormányellenesnek), amikor ezért még kádárkolbász meg hidegvas járt. S mivel némelykoron lemezeik vagy bezúzásra kerültek, vagy egyszerűen ki se adták őket, kalóz kazettákon másoltuk és adtuk körbe őket, amíg szinte már elviselhetetlen minőségűek nem lettek. De arra is jól emlékszem, hogy koncertjein ott volt szinte az egész későbbi rendszerváltó fiatalság. Hogy a széljobbnak miért csípi a szemét az ő Kossuth-díja azt nem értem, hiszen 2010 előtt az ő meghívásainak is bármikor eleget tett, s akkor még szerették. Sőt 2015-ig részt vett számos olyan jobboldali rendezvényen, amely nem fideszes rendezésű volt. Azt azonban, hogy a szélbalt miért bosszantja, felfogni sem tudom. És nem csak azért, mert közülük az idősebbek nyakán gyakorta feszült a Ricse-kendő, a fiatalabbak meg álmukból felkeltve, előre-hátra tudják a mai napig a
„Nyolc óra munkát”
(meg a többi slágert). Értetlenségem oka egészen 2005-ig nyúlik vissza, amikor Gyurcsány Ferenc Augusztus 20-a alkalmából magas állami kitüntetésben részesítette a - wait for it, ahogy a székelyek mondják – Megasztár énekeseit. Fiatalabb olvasóim kedvéért álljon itt a díjazottak listája:
Sólyom László Köztársasági elnök és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök előterjesztésére Bozóki András kulturális miniszter oklevélben és miniszteri elismerésben részesítette a következő személyeket: Tóth Veronika, Oláh Ibolya, Gáspár László, Molnár Ferenc "Caramel", Palcsó Tamás, Tóth Gabi.
Tehát a 2004-es győzteseket és a 2005-ös dobogósokat. Amiért mások dalait énekelték egy vetélkedőben. Féléves és egyéves „szakmai karrier” elismeréseként azért ez elég példátlan. Ahogyan az is, hogy akkoriban ezért a nagyon haladó baloldali média nem igazán emelte fel egységesen a szavát, s nem sietett protestálni.
***
No, a vége, ha jobb nem is, de legalább annyira előre megjósolható lesz, mint az eddigiek voltak. Kedves barátném írt rám úgy fél órája, kutyasétáltatásból hazatérve:
„A ma délelőtti sétán jöttek-mentek az emberek a napsütésben, szerinted rajtam kívül hány emberen volt kokárda? Nulla!”
Pestiesen szólva ez van, ezt kell szeretni. De azért:
