Vasárnap esti anzix „a mocskos orbáneumból”
Akar a nyavalya állandóan írni. Aztán a dolgok csak úgy megtörténnek vele, és muszáj kiadnia magából, mielőtt a gondolatrák kikezdi az elméjét. Így esik, hogy az ember elmegy a boltba 17 óra 40 perckor. Vasárnap. Hát ki hallott már ilyet?
***
És tényleg ki hallott már ilyet, mert a biztiőr ott kiabál sürgetően a bevásárlókocsijukat tétován tologató jövevényekhez: - Lehet sietni! Nem nyolcig vagyunk ma, hanem hatig. Jesszusom, hát ezt jól elnéztem. Na, mindegy! Irány az árupolcok, pakolok mindent, amit csak látok, s amire úgy érzem, szükségem van. Csak remélni tudom, hogy olyat is veszek, amiért jöttem. Igen, volt már, hogy kenyérért indultam, és valahogyan jégkrém lett belőle. Hogy ez most korai vagy kései elhülyülés, csupán attól függ, hogy ki hány évesen olvassa? Persze ebben az időzavarban nagy szerepet játszik, hogy előző nap is hajnalig dolgoztam, és most se néz ki másképp, boltba menni közben nem volt időm, de félórája a hűtőbe nézve választhattam, hogy szójaszószos margarint akarok-e enni, csak úgy magában, vagy savanyú uborkát, szintén a la nature? Nézem az órám, igazi időmérő edzés, még van tíz percem, tolom rohanvást a kasszához a kocsit. Kettőben is állnak, az egyik néz maga elé, a másik felmos. Naná, hogy a maga elé nézőhöz sorolok, mire a felmosós keményen rám rivall: - Ide, ide, ide! Három „ide” pont kettővel több, mint amennyire szükségem van a megértéshez, de azért engem se kőbölcsőben ringattak, próbálok némileg szabadkozni: - Jaj, elnézést, azt hittem, hogy ma nyolcig vannak… - Nyolcig? Még a hat óra is sok! – szólal meg mellettem az időközben odakeveredett biztonsági őr. – Három bőven elég lenne. - Ja, bőven! – bólogat a pénztárosnő, mire az őr rákontráz: - Vagy vasárnap semmi! Régebben is szombat délután kettőig volt nyitva minden, aztán legközelebb hétfőn. Mégse halt éhen senki. Miközben pakolom a dolgokat a szalagra, azért ezen elgondolkodom. Hogy vajon szegényeket ki kényszeríthette arra, hogy itt dolgozzanak, hogy ezt a munkát végezzék? Pakolásomat a pénztárosnő durva, recsegő hangja szakítja meg: - Lehetne elpakolni! Odanézek, hát látom, hogy, bár még nem végeztem a kipakolással, ő már a beolvasott árukat a szélre stócolva türelmetlenkedik. Miközben végzek a kipakolással és odamegyek elpakolni, az órámra pillantok: - Öt perc múlva hat óra. Nincs senki mögöttem. Szerintem jó lenne, ha esetleg úgy mondaná, hogy „legyen szíves elpakolni”. Vagy csak egyszerűen megvárná, amíg magamtól megteszem. Ezen egy kicsit meglepődik, majd szemrehányóan közli: - Egész nap dolgoztam, a karom majd leszakad. - Én is egész nap dolgoztam, és még nem fejeztem be mára. – válaszolom, mire az őr: - Elég szomorú, hogy ebben a mocskos országban még vasárnap is dolgoznia kell az embernek. Nem szólok semmit. Felesleges. Fizetek és eltolom a kocsit. De azért még hallom, amint a pocakos őr meg a… khm… erős csontú pénztárosnő arról beszélgetnek, hogy ennek a rohadt rezsimnek hamarosan vége lesz. Ennek az orbános országnak, ahol az emberek éhen halnak. Csak tudnám, hogy ha egy élelmiszerbolt pénztárosa egész nap annyit dolgozik, hogy a nap végére leszakad a karja, akkor mi a baj? Megveszik az árut, de az éhségtől nem bírják kibontani a csomagolást? Vagy tévedésből a folyékony szappanra hiszik azt, hogy majonéz? Esetleg éhenhalásukkal akarják provokatíve demonstrálni, hogy Orbán egy geci?
***
Ez az egész olyan abszurd, akárcsak egy ellenzéki fake profillal vívott komment-szájkarate a Facebook-on: egy pénztáros, akinek a kezén rengeteg élelmiszer megy át, és egy biztonsági őr, aki mindezt látja, közösen arra a megállapításra jutnak, hogy itt már enniük sincs mit az embereknek. Sem abba a hibába nem akarok esni, hogy elpufogtassam az „ez a világ megérett a pusztulásra” című frázist, sem azt nem akarom kihozni a történetből, hogy lám, mi magyarok ilyenek vagyunk. Mert az angol Ponty Python már 1969-ben is pont erre építette a „mit adtak nekünk a rómaiak” szkeccsét. A megoldás rendkívül egyszerű. Az emberek időnként változást akarnak. És igen, néha azt akarják, hogy a rosszabb váltsa fel a jobbat, mert a jó nem elég jó, a rossz pedig egyelőre ismeretlen. Szerencsére ők vannak kevesebben. Ezért nem félek 2022-től. Mert tudom, hogy amikor valódi tétje van valaminek, akkor az emberek jobbára az eszükre hallgatnak. Kétharmaduk legalábbis.
() VBT ()
Kiemelt kép: portfolio
